Maggie Stiefvater - Forever (Örökké)

A trilógia második kötete, a Linger, már lényegesen több várakozást keltő véget ért, mint korábban a Shiver. Pont emiatt éppen csak egy rövidke pihenőt tartottam a két könyv között, és meglehetősen gyorsan belekezdtem a sorozat befejező részébe. Az ezúttal eléggé kritikus és izgalmas ponton elvágott cselekmény mellett közrejátszott ebben még a kíváncsiság is, hogy hogyan is fog végül alakulni a megoldás, ami pontot tehet a teljes trilógia végére.

A második kötet vége és a harmadik kötet eleje között időben ezúttal nincsen akkora ugrás, mint az első és a második kötet között volt. Ezúttal is eltelik néhány hét, de viszont nem hónapok, és kicsit kevésbé motoszkál az emberben a hiányérzet, hogy mi is történhetett vajon a külön nem részletezett időben, hiszen annyira nem nehéz kitalálni, és erre megvannak a megfelelő utalások is a történetben. Az utolsó könyv a leghosszabb az összes közül, de talán itt telik el a legrövidebb idő valójában. Néhány hét, ahol általában egy-egy napra lelassít az idő, és kifejezetten részletesen, több ember szemszögéből is láthatjuk a történéseket, illetve köztes napok, amik csak említés szinten szerepelnek, és anélkül telnek el, hogy megtudnánk az akkor zajlott eseményekről bármit is.

A kötet előszava rendhagyó módón egy ötödik szereplő, Shelby szemszögéből lett megírva, egy-két oldalas mindössze. Emiatt elsőre azt hittem, hogy még tovább fog bonyolódni a történet követése az által, hogy bejönnek még szereplők, akiknek a szemszögéből nézhetjük az eseményeket, de tévedtem, mert a folytatásban megmarad a Linger-ből már jól ismert négy szereplő - Sam, Grace, Cole és Isabel - szemszöge. A tagolásban tehát nem történt változás, úgyhogy ezúttal az olvasó ilyen szempontból nyugodtan helyezkedhet bele a megszokás kényelmébe. A karakterekkel kapcsolatban nagyjából csak ismételni tudom magam, mivel az általam kedveltebbek továbbra is Cole és Isabel maradtak Grace-el és Sammel szemben. Sőt, vannak olyan momentumok a könyvben, amikor az egyébként jámbornak, aranyosnak és kedvesnek megismert Sam számomra kifejezetten ellenszenvesen viselkedik. Biztosan vannak, akiknek ellenkezik ezzel a véleménye, akik nálam jobban tudtak azonosulni az ő karakterével, és esetleg viszont kevésbé Cole-lal vagy Isabellel. Ahogy az előző véleményezésemben megemlítettem a szülői karakterek nem túlzottan pozitív szerepét, így akkor most is kitérnék rájuk egy mondat erejéig: összességében véve nem történik túl nagy változás, főleg az apákat illetően, az anyáknál azért érezhető némi finomítás a korábbi megjelenésekhez képest.

A trilógia befejező kötetének elején megtudhatjuk, hogy Grace átváltozása óta hogyan is zajlik az élet Mercy Fallsban, és mivel ő így kicsit kiesik az elbeszélő szereplők köréből, így lényegesen többet olvashatjuk az eseményeket Sam szemszögéből, aki nagyjából tartaléklángon éli az életét a barátnője nélkül, nem igazán találja a helyét, és mondjuk, ha nagyon kritikusak akarunk lenni vele szemben, akkor azt lehet mondani, hogy eléggé tesze-tosza módon viselkedik. Eközben Isabel iskolába jár, Cole pedig most először ember bőrben igyekszik maradni, és tudományos alapokra helyezni a farkas-kórt. A bonyodalmak persze több irányból érkeznek. Grace a tavaszi, egyre enyhülő időben, a fiatal farkasok instabilitásával még oda-vissza változik, miközben eltűnt személyként tartják számon a városban, ami jelentősen megnehezíti a dolgokat. Emellett ismét történik egy gyilkosság az erdőben, és így Sam a maga titokzatosságával elkezdi szúrni a rendőrség szemét. Isabel apja pedig továbbra is küzd a farkasok ellen, és minden lehetséges módot próbál megragadni, hogy kiirthassa őket véglegesen.

Bizonyos szempontból, néhány részletben a cselekményt nevezhetjük kiszámíthatónak. Például az előszótól nagyjából a könyv feléig elhúzódó „komoly rejtély” szerintem a minimálisan logikusan gondolkodó olvasó számára teljesen előrelátható, és nem okoz különösebb meglepetést. Kritikus szemmel nézve emellett mondhatnám még azt is, hogy egy lányos, romantikus, kiszámíthatóan happy endes történetnek induló trilógiát talán pont ezekért a tulajdonságaiért vesz a kezébe az ember, és innen nézve felesleges erőlködésnek tűnik az író részéről, hogy megpróbálja más jellegű történetnek beállítani az alapvetően rózsaszín stílusban megírt sorozatát. Legelőször a könyv vége felé haladva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy csupán azért, hogy ne lehessen a tökéletesen kiszámítható, vagy más abszolút lehúzó jelzőkkel illetni a regényt, az írónő megpróbálkozott minél kevésbé olyan véget kialakítani, amire valóban számítana az ember. Azért így egy-két nap távlatában már megenyhültem ezzel a dologgal kapcsolatban. Bár a trilógia végén még így is sok elvarratlan szál marad, talán kicsit több mint amire számít az ember. Olyan érzése lehet az olvasónak, hogy a történet nyitva maradt eléggé ahhoz, hogy ha nagyon akar és próbálkozik valaki, akkor még további három kötetet tudjon akár hozzáírni. Viszont a maga nemében, a cselekményben részletezett bonyodalmak szempontjából lehet kerek egésznek nevezni a történetet.

Korábban csupán egy barátnőmtől hallottam véleményt a trilógiának a befejező részéről, és ő azt mondta, úgy érezte, sok részlet csak azért került leírásra, hogy teljenek a lapok. Emiatt kicsit legelőször félve futottam neki a Forevernek, hogy talán elronthatja az eddigi élményt, de aztán valahogy én mégsem ütköztem ebbe a problémába. Talán kicsit hosszabbak az érzelmekről szóló elmélázások, vagy elméleti szinten taglalt gondolatmenetek, mint a korábbi két kötetben. Meg persze ez mégsem olyan, mint egy krimi vagy thriller, ahol minden egyes esemény azért kerül leírásra, mert valamilyen eszméletlen fontos szerepe van abban, hogy a végén összeálljon a teljes történet. Itt azonban a látszólag felesleges részletek alapvetően szórakoztatóak, úgy gondolom, a stílus gondoskodik róla, hogy az olvasó ne kezdjen el unatkozni ezzel a kötettel a kezében. Szerintem, ha valaki el tud merülni legalább egy közepes szinten a trilógia világában, akkor nem túl valószínű, hogy ilyen jellegű kellemetlenségekbe ütközne.

Mint ezt még a Shiver ajánlójánál említettem, jelenleg nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen is a többi könyv, ami a „vörös pöttyös” kategórián belül íródott, ezért nem is tudok hitelesen nyilatkozni arról, hogy más könyvekkel, sorozatokkal szemben mennyire éri meg elolvasni ezt a trilógiát. Engem alapvetően nem tud magával ragadni ez a fajta világ annyira, hogy rajongójává váljak a műfajnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a Shiver, Linger, Forever trilógia olvasását. Amit biztosan mondhatok, hogy így önmagában véve, első élménynek teljesen jó volt, én nyugodt szívvel ajánlanám a teljes sorozatot azoknak, akik kedvelik a vérfarkasok világát. Akik pedig már elkezdték olvasni, azokat mindenképpen arra biztatnám, hogy ne hagyják abba, és olvassák el a sorozatot a végéig. Megéri.

Maggie Stiefvater - Linger (Várunk)

Amikor befejeztem a trilógia első kötetét, a Shiver-t, akkor eleinte azt hittem, hogy egyből rá fogom vetni magam a folytatásra. Bár nem keltett bennem hatalmas várakozást, és nem éreztem életre szólóan izgalmasnak a könyvet, de mégis volt valami a könnyed stílusában és olvasmányos gördülékenységében, ami megfogott eléggé ahhoz, hogy meglehetősen gyors tempóban elolvassam az első regényt, és ez már önmagában is egy mutató volt.

Ennek ellenére - és saját magamat is meglepve - nem igazán akaródzott még néhány napig nekiállni a második kötetnek, a Linger-nek, és ez az idő arra is elegendő volt, hogy meg tudjam fogalmazni pontosabban, hogy miért. Valahogy az első rész önmagában is kerek volt, és bár sok megválaszolatlan kérdés maradt, de még így is lehetett akár egésznek és valamilyen különös, a végszó után kellemes érzetet biztosító módon teljesnek tekinteni.  Persze ez az elképzeltnél kicsit hosszabb kihagyás alatt végül elkezdett piszkálni a kíváncsiságom is, nem csupán a még magyarázatra váró dolgok miatt, de már csak olyan okból is, hogy megtudjam, vajon hogyan lehetett ezt most innen folytatni. Főleg még két köteten át. Hát lehetett, és szerencsére nem is rosszul, bár erről is hallottam már más véleményeket korábban.

A két kötet között a cselekmény idejében van egy kis ugrás. A Shiver jóformán ősszel játszódik, és az utolsó néhány fejezet, ahol felpörögnek az események, belenyúlik a télbe, a Linger pedig már a következő tavasszal kezdődik. Az eltelt pár hónapról néhány mondatban megemlékezik az írónő, ami felvethet pár kérdést, hiszen kicsit talán túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnik a fiatalok egyébként jogosan komplexnek elképzelt élete. Végül is mégsem tök átlagos tinédzserekről beszélünk, vagy mi. De nevezhetjük ezt már szőrszálhasogatásnak is, elvégre az olvasó úgysem tehet mást, mint megbékél a ködös részletekkel, és belehelyezkedik az új időbe, ahol ismét részleteződnek az események. Egyébként maga a teljes kötet sem ölel fel túlzottan hosszú időszakot. Csupán néhány hét alatt zajlik a cselekmény.

Az első kötetben a két főszereplő, Grace és Sam fejezetenként váltakozó szemszögéből láthattuk az eseményeket. Hozzájuk a második kötetben ezúttal csatlakozik még további két szereplő, Isabel, akit már a Shiver-ben is megismerhettünk kicsit jobban, és Cole, az egyik új farkas, akiről tulajdonképpen még szinte semmit nem tudunk, mikor először elkezdjük olvasni a gondolatait. A választás már csak olyan szempontból is szerencsés, hogy beleláthatunk végre egy kicsit az acélosan kemény Isabel fejébe, és jobban megérthetjük, hogy miért is olyan ő, amilyen. Egyébként is a kedvenc szereplőm volt, és ez a rokonszenvemet csak még jobban növelte iránta. A második kötetben sem változott meg a véleményem, hogy ő az egyik legkomplexebb és legszórakoztatóbb karakter, annak ellenére, hogy nem a főszereplők között kezdte a pályafutását. Az eddigi ismeretlensége miatt Cole-ról sokkal nehezebb pontos képet kialakítani, és tulajdonképpen a teljes kötetre szükség van ahhoz, hogy egy egészen stabilnak nevezhető véleménye és elképzelése lehessen róla az olvasónak. A kötet elején nem feltétlenül tűnik maradéktalanul pozitív karakternek, és így visszagondolva azt hiszem, ezt nagyban befolyásolja a már általunk jobban ismert szereplők véleménye. Persze nagyjából 350 oldalon azért sok minden változik, úgyhogy a végére mindenki eldöntheti, hogy mennyire tudja a szívébe zárni Cole-t. Szerintem menni fog. Mellékesen megjegyezném még, hogy a regényben szereplő szülő-karakterek eléggé távol esnek a szimpatikus fogalmától, ami nem biztos, hogy feltétlenül tetszeni fog azoknak az olvasóknak, akik már maguk is szülők. Ilyen szempontból inkább kicsit a lázadó tinédzserek tűnnek a célközönségnek.

A kötet elején megismerhetjük az emberi testét visszakapó Sam mindennapjait, hogy hogyan próbál ismét alkalmazkodni az állandó emberi léthez, és abba is betekintést nyerünk, hogy ez lelkileg milyen megpróbáltatásokkal jár számára. A falka, az új farkasokkal együtt, és a közös házuk (Beck háza) rendben tartásának kérdése is az ő nyakába szakad, és az új helyzetet kissé sután igyekszik megoldani. Eközben Grace úgy tűnik, hogy valamilyen rejtélyes betegségben szenved, amiről az orvosok nem tudnak semmi értelmeset mondani, és ami még ennél is rosszabb: nekik maguknak sincsenek tippjeik, akik pedig értenek a farkasokhoz. Elsőre úgy tűnik, hogy ennek köze van az átváltozáshoz, de aztán kiderül, hogy a valóságban még ha ez igaz is, akkor is sokkal nyakatekertebb módon, mint amire először számítana az olvasó, és ezt én külön erényként emelném ki a könyv tartalmát illetően. Az eddigi természetfölötti és abszolút, maximálisan varázslatosnak tűnő jelenségek kezdenek tudományos alapokra helyeződni - természetesen még mindig komoly fantáziát igényelve az embertől, de már sokkal kézzelfoghatóbban, mint korábban. Én ezt egy egészen váratlanul fantasztikus húzásnak éreztem az írónő részéről, ami elképzelhető, hogy a biológiához való vonzalmamból fakad, és valaki másnak mondjuk megfelelőbb egy elrugaszkodottabb magyarázat a hasonló jellegű könyvek jelenségeire.

A stílus továbbra is gördülékeny és megnyerő maradt, egészen jó váltásokkal a különböző karakterek között, akik a lehető legélesebb ellentétben állnak egymással, ami a személyiségüket illeti. Az által, hogy a történetet ezúttal már négy szereplő szemszögéből figyelhetjük, egy sokkal komplexebb képet kapunk az eseményekről, érzésekről és gondolatokról. A karakterek közötti váltások ezúttal már nem csak fejezetenként, de fejezeten belül is megtörténnek, nem is egyszer. Egész érdekes érzetet kölcsönöz pl. egy vitáról szóló részletnek, amikor a kellős közepén van egy váltás a másik szereplőre, aki egészen másképp éli meg az adott helyzetet.

Szerintem mondjuk Sam és Grace időnként átmennek abba a túlságosan nyálasan szerelmes tartományba, amiről hosszan olvasni nekem nem éppen a kedvencem. Lehetséges, hogy egy kicsit kinőttem már ebből, vagy talán sosem voltam a rózsaszín vattacukorban úszó leírások nagy híve. Mindenesetre ezért engem valahogy a két másik szereplő, Cole és Isabel sokkal jobban megfogott mindenféle szempontból.

Azt gondolom, hogy aki olvasta a Shiver-t, és még szerette is, annak mindenképpen megéri folytatni a történetet, hiszen sok érdekes fordulatot tartogat még, időnként komolyabb gondolkodásra késztetve az olvasót az adott világon belül.

Maggie Stiefvater - Shiver (Borzongás)

Hosszú évek után ez is megtörtént hát! Elolvastam életem első „vörös pöttyös” könyvét! Annak idején kevés érdeklődéssel vettem tudomásul, ahogy tombolt a Twilight őrület, és a könyvesboltokban egyre csak gyűltek, és gyűltek a vámpíros, vérfarkasos témát taglaló kötetek a polcokon. Valahogy elment mellettem ez a világ, és a belőle született alkotások könyvek és filmek terén egyaránt. Inkább a szintén új erőre kapó disztópia irodalmának hódoltam, de most megtört a jég.

A vélemények alapján, melyeket többnyire a barátaimtól hallottam, kezdtem azt érezni, hogy ez a könyv valamilyen módon megosztó lehet az emberek számára. Volt olyan barátnőm, aki kifejezetten szereti a „vörös pöttyös” irodalmat, és ő pl. azt mondta, hogy a Shiver volt sokáig a kedvenc kötete. Mástól azt hallottam, hogy jó volt, élvezte a történetet, viszont mindenki nagyon hamar letette, akiknek eddig ajánlotta. Én mindenesetre nem tántorodtam el attól a már több hónappal ezelőtt megszületett szilárd elhatározásomtól, hogy elolvassam ezt a könyvet. Nem bántam meg a döntésemet.

A történetet E/1.-ben írta Maggie Stiefvater, ami általában is megkönnyíti az olvasó bevonódását. A fejezetekben a női főszereplő, Grace és a férfi főszereplő, Sam nézőpontja váltja egymást, így mindkét karakter érzéseit, gondolatait láthatjuk, és nem csupán az egyik alapján következtethetünk a másikéra. Itt, ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a könyv vége felé többször is észrevettem, hogy a fejezetnél feltüntetett név nem egyezett azzal, akinek éppen a bőrébe bújhattunk, ami az első néhány mondat erejéig okozhat egy kis kavarodást az ember fejében kialakult logikában.

A trilógia nem foglalkozik vámpírokkal, itt a vérfarkasoké a terep. Bár - mint írtam fentebb - nem olvastam még hasonló témájú könyvet, de tetszett az, hogy itt nem a mitológiából jól ismert telihold fényénél való átváltozás körül forog a farkasok története. Alakváltásukra a hőmérséklet gyakorol befolyást. Hidegben vérfarkasok lesznek, melegben pedig visszaváltoznak emberré. Ráadásul ez még csak nem is egy ördögi kör számukra, mert hogy a ciklusok változnak: rövidül az emberi lét, és hosszabbodik a farkas élet, egészen addig, amíg véglegesen át nem változnak vérfarkassá, és soha többé nem tudják már felvenni az emberi alakjukat.

A cselekmény Minnesotában, Mercy Falls-ban játszódik, ahol Sam már jól beilleszkedett tagja a farkas falkának, bár folyamatosan azon igyekszik, hogy a lehető legemberibb maradjon, és ne hagyja elhatalmasodni magában a farkast. Grace pedig egy, a mindennapokban átlagosnak látszó lány, aki valójában kicsit sem az, de erre ő is csak később ébred rá. Az egyetlen dolog, amit biztosan tud, hogy már-már megszállottan imádja a farkasokat, különösen azt a sárgaszeműt, amelyik folyton figyeli az erdő szélének árnyékából, és valamilyen különös módon vonzza őt a világuk, bár ezt önmagának is nehezen ismeri be.

A regényben fokozatosan rajzolódnak ki a két főszereplő mellett a különböző karakterek. Samhez kapcsolódóan a farkasok: Beck, aki magához vette, és fiaként nevelte őt, miután megharapták, Paul, a falkavezér, Salem, a dilis farkas és Shelby, a nőstény, aki inkább emberi mivoltát igyekszik maga mögött hagyni. Grace mellett pedig megjelennek a barátnői: az állandóan pörgő Rachel és a nyugodt Olivia, aki rajong a fotózásért és szintén szereti a farkasokat. A középiskolából két fontos szereplőt ismerhetünk még meg, egy testvérpárt: Jacket és a húgát, Isabelt. A legkevésbé sem szimpatikus karaktereknek indulnak, de Isabel esetében kiderül, hogy a látszat néha csal. Személy szerint, a könyv második felében számomra ő volt a legszórakoztatóbb szereplő a beszólásaival és megjegyzéseivel.

A jelent történései mellett, általában egy-egy helyszínről bevillannak Sam emlékei, így megismerhetjük a múltjának szívszorító vagy éppen szórakoztató történeteit is, ami szerintem eléggé fontos azok után, hogy a kötet elején a történet a dolgok közepébe vág, és sok kérdés lóg a levegőben csupán, de hát ettől olvastatja magát egy regény, nemde?

Bonyodalomból persze van elég az emberek és a farkasok világában is, melyekből sok-sok összekuszálódott szál itt-ott összefonódik, így alkotva bonyolult rendszert. Új barátságok születnek, régi kötelékek lazulnak fel a viszontagságok között, és természetesen a regény fő témájaként végig jelen van a szerelem. Amikor belekezdtem a trilógia első kötetébe, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy kiszámítható befejezéssel bíró sorozat, és ez a véleményem nem ingott meg így az első könyvön túl sem, ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a kiszámítható befejezés ellenére már a Shiver című kötet is sok érdekes fordulatot tartalmaz. Persze az írónő nem akarta megkönnyíteni a szereplői dolgát, de néhol úgy éreztem, hogy már egy kicsit túlságosan is viszontagságossá válik a sorsuk. Annyi minden sújtotta őket szépen sorban, főleg a kötet vége felé, hogy már szinte attól vált hihetetlenné, és nem az egyszerűségtől. Hogy minden a helyén legyen, el kell ismerni azt is, hogy ettől azért pörgőssé és izgalmassá vált a cselekmény, ami azoknak az olvasóknak is megfelelő lehet, akik nem kedvelik túlzottan a hosszas leírásokat és látszólagos egyhelyben állásokat.

Az írónő stílusát én gördülékenynek, élvezetesnek találtam. Gyorsan kiolvastam a könyvet, ami további bizonyíték arra, hogy a történet rendelkezik egyfajta húzóerővel. Ugyanakkor be kell ismernem azt is, hogy nem tudtam tökéletesen beleélni magam. Lehet ez még az újdonság hatása, figyelembe véve, hogy a vérfarkasok világa milyen nagyon távol állt tőlem eddig. Mikor olvastam a könyvet, akkor élveztem a történetet, néha elnevetgéltem rajta, de elszomorítani nem tudtak a komoly jelenetek, tehát egy bizonyos érzelmi mélységet nálam már nem ért el. Illetve különösebb feszültséget sem éreztem az izgalmasabb jeleneteknél, amit egyes könyvek (főleg az E/1.-ben íródottak) ki tudnak váltani belőlem.

Saját fenntartásaim ellenére, mindenképpen ajánlani tudom a Shiver-t azoknak, akik kedvelik ezt a világot, a „vörös pöttyös” könyvek művaját, és egy könnyed, de igényes történetre vágynak, amibe bele tudnak merülni a mindennapokban egy kis kikapcsolódást keresve.

Természetesen el fogom olvasni a trilógia folytatását, és hamarosan jelentkezem egy beszámolóval az élményemről.

Murakami Haruki - A határtól délre, a naptól nyugatra

Érdekesek a Murakami Haruki regények, de ezt határozottan jó értelemben mondom. Szeretem őket, számomra valami egészen különleges hangulatot közvetítenek. A történetek általában egyszerű emberekről szólnak, olyan mindennapi emberekről, akikről akár el is tudjuk képzelni, hogy itt is élhetnének közöttünk. Egyek lehetnének abból a tömegből, mely az utcákon hömpölyög nap mint nap. Viszont ezeknek a szereplőknek a sorsában mindig van valami különleges, valami kirívó, ami még mindig nem lehetetlen, egyszerűen inkább csak nem szeretjük elképzelni, hogy lehetséges. Mert valami norma, esetleg kimondott vagy még inkább kimondatlan szabályszerűségnek mond ellent. Házasságtörés, megmagyarázhatatlan szerelem, mögöttes érzések nélküli szenvedély, depresszió és pszichés betegségek, meg még sok más, amit szívesebben lát az ember egy könyvben, mint hogy a való életben szembenézzen vele, de ettől még létezik. Ráadásul míg általában a könyvekben pont ezek az elemek testesítik meg a drámai hanghordozást, addig Murakami Haruki olyan egyszerű, közvetlen és természetes stílusban ábrázolja ezeket a dolgokat, hogy attól kifejezetten különös érzése lesz az olvasónak, ami szinte észrevétlenül hívja fel magára a figyelmet. Emellett a cselekmény általában Japánban játszódik, és mindig érdekes belehelyezkedni egy, a miénktől teljesen eltérő kultúra világába, legalábbis számomra.

A határtól délre, a naptól nyugatra történet főszereplője Hadzsime, aki egyke, ami meglehetősen ritka tulajdonságnak bizonyult azokban az időkben - a háború után -, amikor ő gyermek volt. Nehezen illeszkedik be emiatt kortársai közé, de végül összebarátkozik egy lánnyal, Simamotóval, aki hozzá hasonlóan egyke, és ez mellett még egy testi hibával is együtt kell élnie: egyik lábára sántít. Sok délutánt töltenek együtt, lemezeket hallgatnak, beszélgetnek, ám nyugodt, őrült ötletektől mentes, gyerekkori barátságuk megszakad, amikor Hadzsime szülei úgy döntenek, hogy elköltöznek. Hosszú évek telnek el ez után, és az addigra már fiatal felnőtt korba lépő Hadzsime ismét azzal szembesül, hogy nehezen találja a helyét a világban. Végül sikerül megállapodnia egy nő mellett, akit feleségül vesz, és két lányuk is születik. A munka és megélhetés területén is jól kezdnek alakulni a dolgai, amikor nyit egy bárt, majd később egy másodikat is. A cselekmény eddig viszonylag nyugalmas, de bármilyen hosszúnak is tűnik ez az ismertetés, és bármennyire sok időt ölel is fel a leírt pár mondat, ez még nagyon a regény elején zajlik. A valóban érdekes események, lelki folyamatok és gondolatsorok csak ez után kezdődnek el, amikor egy váratlan véletlen folytán Simamoto újra megjelenik Hadzsime életében.

Valamilyen különös okból kifolyólag, az E/1.-ben íródott események ellenére tőlem eléggé távol maradtak a szereplők érzelmileg, viszonylag kevéssé tudtam beleélni magam, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy valós probléma lenne a történet szempontjából, vagy hogy ez egy minden olvasóra érvényes igazság kellene, hogy legyen. Elképzelhető, hogy a dolog számomra csupán azért alakult így, mert az események egy férfi - ugyebár Hadzsime - szemszögéből vannak leírva, és ebben az esetben nekem nehezebben sikerült azonosulnom a feltüntetett gondolkodásmóddal. Hallottam már más és hasonló véleményeket is, az előbbit férfiaktól, az utóbbit viszont nőktől, ezért gyanakszom arra, hogy Murakami Haruki ezen könyvénél annyira erősen érződik a két nem közötti gondolkodási különbség, hogy ez emiatt kisebb nehézségeket okozhat a női olvasóknak.

Az érdekes valójában az, hogy ennek ellenére is faltam a sorokat, és fogytak az oldalak, nagyon hamar a végére értem az egyébként sem vaskosnak nevezhető könyvnek, ami viszont mindenképpen hatalmas pozitívum, figyelembe véve az előbb felvázolt, aprónak bizonyuló problémámat.

Mindemellett bátran állíthatom, hogy az író stílusa remek, mondhatni olvastatja magát. Ezt igazolja az is, hogy bár érzelmileg nem tudtam túl közel kerülni a történethez, mégis húzott magával, és anélkül értem a végére, hogy szenvedtem volna a kiolvasásával.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki alapvetően egy pozitív kicsengésű történetre vágyik, ami nem hagy rossz érzetet maga után, ugyanakkor sok-sok erkölcsi és lelki kérdést vet fel a cselekmény leírása során. Elgondolkodtató, és nyomot hagyhat az olvasóban, de ezt nem feltétlenül kellemetlen értelemben mondom. Viszont, ahogy ez általában véve igaz minden könyvre, úgy erről talán nyomatékosan állítható, hogy az illető élettörténetétől függően más-más hatást gyakorolhat mindenkire.

Ally Condie - Reached (Célhoz érve)

Bár a második kötet, a Crossed vége nem váltott ki belőlem olyan komoly várakozást, mégis a megjelenése után viszonylag hamar megszereztem, és nekikezdtem a trilógia befejező kötetének az olvasásához. Sajnos volt bennem egy olyan jellegű kis kimondatlan remény is, hogy ez a rész majd talán feledteti velem a második kötet kevésbé élvezetes és izgalmas voltát. Azt hiszem, megvan ilyenkor az emberben a vágy, hogy megtalálja a korábbi félresikerült dolgok miatt a korrekciót, amik a végére az egész élményt megszépítik. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem mondhatom azt, hogy ezt maradéktalanul megtaláltam a Reached című kötetben.

A könyv ezúttal nem csupán fejezetekre, de nagyobb egységekre, egészen pontosan öt részre van tagolva, és minden résznek van külön címe, amely nagyjából lefedi a mögötte rejlő tartalom középpontját. Emellett nagyon is kellemes meglepetésként ért, hogy a fejezetekben ezúttal nem csak Ky és Cassia nézőpontja váltogatja egymást, hanem becsatlakozik Xander is, aki - mint korábban említettem - a kedvenc szereplőmmé vált.

A második kötetben hiába talált egymásra a két szerelmes, most ismét távol kerültek. Cassia a fővárosban dolgozik osztályozóként, Ky pedig Indie társaságában a szélső tartományok egyikében állomásozik, és pilótaként segít a Felkelésnek. Érződik a levegőben a feszültség, ahogy felmerül a kérdés, hogy vajon a távolság, és a másik lány közelsége, elérhetősége mennyiben befolyásolja Ky és Cassia kapcsolatát. Eközben Xander szintén az egyik határ menti tartományban dolgozik eleinte hivatalnokként, később pedig orvosként, és szintén a Felkelés oldalán, amivel azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, mivel talán már a második kötetben is megemlíti (de ha nem, akkor minimum érezteti) az írónő.

Az elején - meglátásom szerint - kicsit lassan, vontatottan zajlanak az események, kell egy kis idő, és jónéhány oldal, mire ténylegesen bepörögnek a dolgok, és elkezd érződni, hogy a Felkelésnek megvan az esélye a hatalomátvételre. Azonban akármennyire is várták ezt a pillanatot hosszú idő óta már nagyon sokan, most mégis felmerül a kérdés, hogy vajon mennyiben különbözik a Társadalom és a Felkelés rendszere egymástól? Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy vajon a cél valóban szentesíti-e az eszközt? Számításba vettek-e minden lehetőséget, amikor belevágtak az akcióba, vagy csak az egyre sürgetőbb körülményeket tartották szem előtt?

A korábbi két kötetben megszokott könnyed, olvasmányos stílus a Reachedre is ugyanúgy jellemző marad, amit mindenképpen pozitívumnak említenék meg a könyvvel kapcsolatban. Sajnos azonban azt éreztem, hogy az írónő minden igyekezete ellenére, hogy fordulatossá tegye a trilógia utolsó részét is, ez csak nagyon ritkán sikerült, és a cselekmény inkább ellaposodott, ha nem is vált teljesen unalmassá.

Nem volt meg a késztetésem arra, hogy faljam az oldalakat, nem emésztett fel az izgalom, hogy vajon mi is fog történni a következő oldalon, fejezetben, részben. Az elvarratlan szálak szépen a helyükre kerültek, a sok-sok miért megmagyarázódott, azonban a célzásokat nem éreztem eléggé finomnak ahhoz, hogy az olvasónak meglegyen a maga kis diadala, ha esetleg rájött egy összefüggésre még az előtt, hogy kimondták volna hangosan is. Inkább nevezném kiszámíthatónak az ilyen logikai kapcsokat, illetve az események láncolatát is, mint meglepőnek vagy megdöbbentőnek. Persze hozzá tartozik ehhez a műfajhoz, hogy happy endet vár az olvasó, és valószínűleg csalódna is, ha nem kapná meg, ugyanakkor nem tartom mindegynek, hogy hogyan is jutunk el ehhez a jól kiszámítható - és emiatt biztonságot nyújtó - ponthoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Matched, Crossed, Reached trilógia nem rossz egy könnyed olvasmánynak a modern disztopikus irodalom rajongói számára, de ugyanakkor szerintem lehet ennél jobbakat is találni ebből a műfajból, és akinek nagyon kiszámolt az ideje, amit olvasással tud tölteni, annak inkább azt javasolnám, hogy másik könyveknek fusson neki első sorban.

Jeff Abbott - Sokk

Ajándékba kaptam ezt a könyvet, melynek már a borítóján is több irányból állnak az ajánlások, ígérve, hogy a thriller műfaj egyik legjobb kortárs regényét szorongatod éppen. Azt be kell vallanom, hogy összehasonlítási alapom nincs, mert ez volt az első thriller, amit olvastam. Ha egy skálán képzeljük el a műfajokat, akkor az én fejemben a thriller valamiért - nem tudnám már pontosan megmondani az okot - mindig a horrorhoz állt közelebb, amit viszont nem kedvelek. Persze tudom, hogy ez egy téves elképzelés, de régebben elég volt ahhoz, hogy inkább megkerüljem ezt a műfajt, hiszen maradt még a könyvespolcokon elég választási lehetőségem. A talán kicsit tompítottabb jellegű leírásokat alkalmazó krimikből viszont többet is olvastam, és kedveltem őket, de a tapasztalataim nagyjából idáig terjedtek a halálesetekkel foglalkozó regényeket illetően.

A történet E/3.-ben íródott, és tulajdonképpen négy igazán fontos szereplő történetével foglalkozik felváltva, akiknek a sorsa végül is különböző úton-módon, de összefonódik idővel. Négyük történetének az összekötő fonala, melyre az egész regény felépül, egy pszichés betegség, a poszttraumás stressz zavar.

A főszereplő, Miles Kendrik szemtanúja volt egy brutális gyilkosságnak, ami miatt a tanúvédelmi programtól új személyazonosságot kapott, és egy kisvárosba költözött, hogy kiléte minél észrevétlenebb maradhasson. A dolog azonban nem ennyire „egyszerű”, mert a lövöldözésben Miles is benne volt, és arra kényszerült, hogy megölje legjobb barátját, akit azóta látni vél a mindennapjaiban, újra meg újra, időnként egészen váratlanul megjelenik mellette és beszél is hozzá. Emiatt Milesnak egy pszichiáterhez kell járnia, és a bonyodalom csak itt kezdődik, ugyanis a nőnek az irodájában egyik nap tisztázatlan okokból kifolyólag bomba robban. Miles pedig kötelességének érzi, hogy magánnyomozásba kezdjen, felrúgva ezzel minden szabályt és egyezséget.

A regény másik fontos szereplője Dennis Groote, a bérgyilkos, akinek egy balesetben meghalt a felesége, a nevelt lánya pedig a kórház zárt osztályán van, és poszttraumás stressz zavarban szenved. Groote azért küzd, hogy valami jobb megoldást találjon számára, ami talán segíteni tud az állapotán. Egyik nap pedig érdekes információhoz jut, és azt reméli, hogy annak nyomán haladva megtalálhatja a megfelelő gyógymódot.

Celeste Brent egy agorafóbiás nő, aki erődítménynek felépített lakásából nem mozdul ki, és pszichiáter kezelése alatt áll. Férjét a szeme előtt brutálisan meggyilkolták, és a poszttraumás stressz zavar egyik tüneteként vagdossa magát. Egy nap eltűnik a pszichiátere, és valaki betör a házába, ami tettlegességre kényszeríti.

A negyedik fontos szereplő a többiekhez képest viszonylag későn lép be a történetbe. Ő Nathan, egy háborús túlélő, és szintén a poszttraumás stressz zavar egyik áldozata.

Így dióhéjban, spoilerektől a lehető legmentesebben leírva, de azért mégis a történet lényegét bemutatva úgy hangzik, hogy a regény csupa beteg ember vakmerő kóválygásáról szól a nagyvilágban. A vicces az, hogy ez talán az elején valahogy még igaz is, de a szálak idővel kezdenek összefutni, és a bonyolult, csupán itt-ott összefüggő részletek lassan egymásra találnak, és kezdenek egy biztos egészet alkotni.

Azt tartom mesterinek az egész regény felépítésében, hogy bár általában fejezetenként váltva mindig másik emberről olvashatunk a három legfontosabb szereplő közül, de ennek ellenére jól követhető a cselekmény, és az olvasó már nagyon korán kap néhány olyan apró összefüggést, amik segítenek abban, hogy ne érezze úgy, hogy három tök független, a levegőben bizonytalanul lógó történetet kell olvasnia. Az egész könyv rendkívül aprólékosan kidolgozott logikai szempontból, és látszik, hogy jól átgondolt struktúra van mögötte. Jeff Abbott stílusa nagyon is gördülékeny és élvezetes, folyamatosan fenntartja az érdeklődést az elejtett részletekkel, és a lehetséges kapcsokkal, melyekre megadja a lehetőséget, hogy a kimondás előtt az olvasó maga is rájöjjön. A regény nagyon eseménydús, tele fordulatokkal, az események pedig pörgősek, és egyre csak gyorsulnak, ahogy a könyv közeledik a vége felé.

Az érzékenyebb lelkivilágúaknak azért felhívnám a figyelmét, hogy akadnak durván erőszakos jelenetek is a regényben, amiket nem a legkellemesebb olvasni. Valójában egy olyan részlet volt, ami elég komolyan beletaposott a lányos kis lelkivilágomba, és hosszabb távon rossz érzést keltett bennem. Persze mindenki másképp reagál mindendre, még az is elképzelhető, hogy ez csak engem érintett ennyire kellemetlenül. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt nem azért mondom, hogy bárkit is eltántorítsak a történet elolvasásától, mert összességében remek élményről maradna le, csupán fel szerettem volna hívni a figyelmeteket rá, hogy senkit ne érjen felkészületlenül, ahogy engem ért.

Azt hiszem, mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, aki egy jól kidolgozott, érdekes összefüggéseket tartalmazó, kalandos, pörgős olvasmányra vágyik. Ha még ráadásul a thrillert, mint műfajt általában is kedveli, akkor a Sokk egy főnyeremény lesz számára.

Ally Condie - Crossed (Összefonódva)

A Matched (Egymáshoz rendelve) komoly várakozásokat keltő befejezése után alig vártam, hogy elkezdhessem a trilógia második kötetét, a Crossedot. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy ebben a könyvben már rögtön az első fejezet Ky szemszögéből lett megírva, és nem Cassiáéból, mint a teljes első rész. Így hát mi, olvasók egy egészen új nézőponttal gazdagodhatunk ez a technika által. Ez az alapvetően szerencsés tulajdonsága mellett lehetett volna a dolognak egy olyan jellegű hátulütője, hogy az írónő nem tud megfelelően belehelyezkedni az ellenkező nemű karakter szerepébe, de azt hiszem, Ally Condie esetében ez nem okozott gondot. Legalábbis kirívó melléfogásra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy csak azért látom így, mert én is nő vagyok, és egy férfinak már egészen más lenne a véleménye arról, hogy hogyan is szoktak ők gondolkodni, és mennyire sikerült ezt valójában átültetni Ky karakterébe.

A cselekmény legelején Cassia és Ky is különböző táborokban vannak, persze más-más okból kifolyólag, illetve míg Ky a Külső Tartományokban tartózkodik, addig Cassia a szélső tartományok egyikében. Innen sikerül aztán megszöknie a Külső Tartományokba, hogy Ky keresésére indulhasson. Meg is találja azt a tábort, ahol korábban a fiú tartózkodott, de ki kell derülnie számára, hogy addigra már ő is végrehajtott egy sikeres szökést a Faragott Hegylánc felé. Így hát Cassia az útmutatásnak megfelelően ebbe az irányba folytatja a kutatást Ky után, ami nem is bizonyul annyira egyszerű feladatnak tekintetbe véve, hogy a srác jelentős egérutat nyert már az eltelt idő alatt. Amellett viszont, hogy egymást keresik, Cassia mindenképpen el szeretne jutni a Felkeléshez is, mely szintén a Külső Tartományokban szerveződik valamerre, legjobb tudomásuk szerint. Ky azonban meglepően vonakodónak bizonyul ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A már korábbról ismert két főszereplő mellé csatlakoznak még néhányan, akik fontosabb szerepet töltenek be a regényben. Cassia a táborban megismerkedik Indie-vel, és együtt hajtják végre a szökéseket, mivel félig-meddig egy cél is vezérli őket: a Felkelés megtalálása. Ky szintén a táborban barátkozik össze Vickel, és a tőlük jóval fiatalabb Elivel, akik vele tartanak a Faragott Hegylánc völgyébe. Az első kötetben fontosabb szerepet játszó Xander ezúttal csak távoli árnyként szerepel, akinek a nevét valahogy különböző úton-módon rendszeresen felemlegetik, de ezúttal csak közvetetten lehet jelen a könyvben, amit csupán azért sajnáltam, mert korábban kifejezetten megkedveltem a karakterét. Tulajdonképpen az egyik kedvenc szereplőmmé vált.

A felszínen zajló, konkrét eseményeket nem nevezném extrémen bonyolultnak. Még földrajzilag sem túl terjedelmes az a terület, ahol az egész kötet cselekménye játszódik, és időben sem telik el túl sok. Ugyanakkor a felszín alatt egyre több „miért”-tel kezdődő kérdés kezd gyűlni az olvasóban. Sok szál válik elvarratlanná, és egyre több titokzatos esemény sorakozik egymás mögé, melyek mind megoldásra várnak. Az én érzésem szerint egy kicsit túl sok is. Talán a kelleténél valamivel ködösebbre sikerült a regény, legalábbis az én ízlésemhez mérten. Emlékszem, volt egy olyan pillanat is, mikor már átvillant az agyamon olvasás közben, hogy „Úristen, emlékezni fogok-e még erre a részletre is pontosan, ha majd megkerül a megoldása?”. Azt hiszem, nem feltétlenül ez a legjobb élmény, amit szerezni lehet egy könyvvel kapcsolatban. Értem én, hogy ezek az apróságok mind az érdeklődés fenntartására hivatottak, de úgy gondolom, hogy a cél elérése érdekében a kevesebb néha több, főleg ha megfelelően tálalják. De az is lehet, hogy ez csak egy kitekert formája annak, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt az enyhe csalódottságot, amit érzek a trilógia második kötetével kapcsolatban. Nem állíthatnám, hogy az első rész fényében erre számítottam. Valójában, ami különösen lehangoló volt számomra, az a regény befejezése. Kicsit olyan „se füle, se farka” megoldásnak éreztem. Millió elvarratlan szállal, de ugyanakkor nem elég hatásosan ahhoz, hogy tűkön ülve tudjam várni a folytatást, a trilógia harmadik és egyben befejező kötetét, a Reached-et.

Arthur Japin - Casanova menyasszonya

Egy nagy leárazós akció keretén belül találtam rá erre a regényre, miközben a könyvesboltban tekeregtem. Legelőször a borítója miatt figyeltem fel a kötetre, mert nagyon szépnek találtam. Ráadásul akkoriban valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kiszámítható, romantikus és lányos könyvek olvasására vágytam. Csak semmi komoly izgalom, garantált happy end. Valamiért olyan érzésem volt, hogy a cím ilyesmit ígér, és a hátoldalon található leírás gyors átfutása után már landolt is a kosaramban a kötet.

Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy miért is gondoltam a könyvről azt, amit, mindenesetre tévedtem. Le kell azonban szögeznem, hogy ez a fajta csalódás nem volt kellemetlen. Nem olyan volt a történet, mint amilyenre számítottam: felületes, romantikus, lányos. Persze, ha körültekintőbb vagyok, és talán az is feltűnik, hogy az író férfi, akkor kevésbé ér meglepetésként az utóbbi jellemző hiánya. Összességében a lényeg, hogy a vártnál többet kaptam a regénytől, és akárhonnan is nézem, ez jó dolog.

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélés igaz történeten alapul, és az író a rekonstrukciót könyvek, dokumentumok és feljegyzések alapján készítette. Engem valamilyen különös módon közelebbről tudnak érinteni azok az irományok, amik olyan dolgokon alapszanak, melyek ténylegesen megtörténtek. Emberibbé válik ettől a tudattól az egész, azt hiszem.

A két főszereplő Giacomo Casanova és szerelme, Lucia. A legfontosabb helyszínek Amszterdam és Olaszország, a hátteret adó korszak pedig a 18. század. A regény E/1.-ben, a női főszereplő szemszögéből íródott, ami egy kicsit különös, és enyhe fura hanghordozást is kölcsönöz a gondolatoknak, ami persze nem meglepő figyelembe véve, hogy az író maga férfi. Az első fejezet egyenesen a dolgok közepébe vág, a helyszín Amszterdam, Lucia már felnőtt nő, aki prostituáltként dolgozik, és az életében éppen újra megjelenik egykori lovagja. Gondolom, mondanom sem kell, hogy itt még kissé ködös az olvasó számára, hogy ki-kicsoda, és mi is történik pontosan.

A további fejezetekben váltja egymást a jelen és a múlt. A történet újra meg újra visszaugrik Lucia kislány és kamaszkorának idejére, és részletesen taglalja első találkozását Casanovával. Az idői sík különbözőségétől eltekintve, a hangulatok és érzelmek is egészen mások, melyeket a múlt és a jelen közvetít. A múlt egészen idilli, varázslatos, kicsit mesebeli világnak tűnik. Az élénk fantáziával megáldott olvasó akár a Disney alkotásokhoz egészen hasonlóan is láthatja az eseményeket. A főszereplők fiatalok, tele vannak életerővel, reménnyel, és vággyal, hogy egy jobb jövőt teremtsenek maguknak. Ezzel szemben szinte villámcsapásként újra meg újra felvillan a jelen, ahol a színek egészen megfakulnak, szürkének és elidegenedettnek tűnik a világ. A főhősök kiégettek, belefáradtak saját sorsukba, és megszokásként tengetik a mindennapokban az életüket. A fejezetenkénti időváltások közötti különös kontraszt nagyon furcsa érzetet válthat ki az olvasóban. Nem feltétlenül kellemetlenre gondolok, egyszerűen csak nem mindennapira, ami mégis késztet a továbbolvasásra, hiszen ez a két nagyon ingadozó világkép között lassan épül ki a híd a regényben, amely összeköti a kettőt, és magyarázattal szolgál a miértekre. Persze felmerül a kérdés, hogy számíthat-e ezek után az ember happy endre a történet végén? Én amondó vagyok, hogy a lezárás legalább hasonlóan kettős, mint amennyire ez jellemző az egész történetre.

Az író stílusa egyszerű, érthető, nem bonyolítja túl a mondatokat, ugyanakkor nekem pl. néhol meggyűlt a bajom a holland nevekkel, melyeknek nem voltam tisztában a tökéletes kiejtésével, és ez számomra meg tudja törni egy kissé az olvasás megszokott és optimális esetben gördülékeny menetét.

Azt hiszem, a saját hibámon okulva mondhatom, hogy a könyvet nem ajánlom azoknak az olvasóknak, akik egy könnyed, kiszámítható és nem túl megterhelő lányregényre vágynak. Ellenben azoknak, akik szeretik a kissé történelmi típusú, illetve megtörtént eseményeken alapuló könyveket, amik romantikusak bár, de nem csöpögősek, úgy gondolom, megéri tenni a Casanova menyasszonyával egy próbát.

Ally Condie - Matched (Egymáshoz rendelve)

Kifejezetten megkedveltem a disztopikus irodalom új hullámát, melynek képviselői általában az ifjúsági irodalom polcait gazdagítják a könyvesboltokban. Egyszer egy másik könyvet keresve akadt a kezembe a Matched, Crossed, Reached trilógia első kötete, és megtetszett a borító (igen, ez is rá tud venni, hogy felfigyeljek egy könyvre), ezért elolvastam a hátulján található leírást, melyben nagyon melegen ajánlják a könyvet, sőt, egyenesen Az éhezők viadala trilógia után a legjobbnak nevezik ebben a műfajban. Ez számomra így hirtelenjében elég referencia volt ahhoz, hogy idővel nekifogjak a könyv olvasásának.

A történet a jövőbeli Amerikai Egyesült Államok területén játszódik, mely sok-sok változáson ment keresztül az évek folyamán, így már egészen másmilyen, mint ahogy ma ismerjük. Az országot, melyet a Társadalomnak neveznek, körülveszik a Külső Tartományok, és földrajzilag nagyjából ennyit lehet megtudni a helyszínről.

A regény E/1.-ben íródott, és a főszereplő, Cassia szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ő mutatja be nekünk a nagybetűs Társadalmat, ahol mindent a legeslegapróbb részletig előre kiszámítanak, megszerveznek, és ennek köszönhetően látszólag tökéletes kontrollt gyakorolnak az emberek felett. A lakosok lehetnek teljes jogú polgárok vagy megtűrt státuszúak. Mindenhol kamerák, lehallgató készülékek - melyek létezésével tisztában is vannak az emberek, és együtt élnek ezzel a rendszerrel -, mindenkiről az utolsó szóig mindent tudnak és feljegyeznek a Társadalom irányítói. A lakosoknak tökéletesen pontosan kiszámított napirendjük van, tulajdonképpen még az is meg van szabva, hogy a szabadidejükben mit csinálhatnak. A kiszámítottságot ténylegesen a lehető legapróbb részletig kell elképzelni, mint például az ételadagok, kalóriatartalom és mozgás mennyisége is minden főre külön-külön pontosan. A kötet sem véletlenül kapta az „Egymáshoz rendelve” címet, ugyanis itt az embereket, tulajdonságaik és preferenciáik alapján egy bizonyos korban összepárosítják, egymáshoz rendelik, melyet a Párosító Bankett keretén belül, nyilvánosan tudatnak mindig egy-egy csoport fiatallal. Ez az egyik legfontosabb ünnep az életükben.

A könyv elején Cassia is a saját Párosító Bankettjére igyekszik éppen a családjával és a szomszédban lakó gyermekkori jó barátjával, Xanderrel, aki a trilógia egy másik fontos szereplője. A fiú - a felszínen - a Társadalom mintapolgára, rendkívül helyes, kedves, aranyos, szóval tulajdonképpen egy „álompasi”, és a regény általánosan ezt az első benyomást támasztja alá. Micsoda isteni szerencséje van tehát Cassiának, hogy vele párosítják össze, és az elképzelés szerint élhetnének boldogan, amíg meg nem halnak. De a dolgok természetesen nem ennyire egyszerűek. Egy rendszerben történt hiba folytán ugyanis Xander helyett egy másik fiú, Ky képe jelenik meg Cassia előtt a számítógépen, amikor párjáról szeretné elolvasni az összegyűjtött információkat. Ky a trilógia harmadik főszereplője, aki egy titokzatos, megtűrt státuszú fiúként jelenik meg a kötetben, aki csupa talány, és ettől rendkívül érdekes is. Cassia most választás elé kerül, természetesen nem a Társadalom szerint, ahol már le van papírozva a sorsa, hanem a saját szíve szerint, és nem nehéz kitalálni, hogy a nehezebbik utat választja, éppen ezért a bonyodalom csupán itt kezdődik.

Az idő előrehaladtával megjelennek a Társadalom oly szigorú rendszerének vélt és tényleges kiskapui is. Az elsőre is túlontúl kiszámítottnak látszó szerkezetről kiderül, hogy még a korábban elképzeltnél is összetettebb, és gondolkodásban még azoknál is egy lépéssel előrébb jár, akik azt hiszik, hogy megtalálták a megfelelő kibúvót bizonyos szabályok alól.

Egy kiszámíthatónak tűnő - és valamilyen szinten ki is számítható - történet, mely egy másik szinten azonban sok fordulatot és meglepetést tartalmaz. Néha kicsit olyan érzés, mintha az ember sosem számíthatná ki tökéletesen a Társadalom rendszerét és gondolkodását, holott visszanézve logikus egységet alkotnak az egymás után történő események. Aztán van még valami a levegőben, ami érezteti, hogy az olyannyira, már-már lehetetlenül tökéletesnek tűnő rendszerrel valami mégsem stimmel egészen, és az összes kiszámítottság ellenére legbelül mégis sebezhető és ingatag.

A stílus gördülékeny, az E/1. segíti a beleélést, a megalkotott világ érdekes, aprólékosan kidolgozott és élvezetesen tálalt az olvasó számára. Én magam kicsit hiányoltam belőle egy olyan karaktert, aki esetleg kevésbé extrém-komoly, akár kicsit szarkasztikus, és ettől poénossá válik. Persze, ez lehetséges, hogy csak az én igényem. Azért a disztopikus irodalom kedvelőinek egyelőre tényleg csak ajánlani tudom a kötetet, aztán majd kiderül, hogyan folytatódik a sorozat a második résszel, a Crossed-dal.

by Ninell

Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam

Általában nem szeretek komoly elvárásokkal nekifutni egy könyvnek, mivel így akarva-akaratlanul is túl naggyá válik a csalódás lehetősége. Ebben az esetben azonban elkerülhetetlen volt számomra, hogy sokat reméljek a műtől, hiszen édesapám mindig úgy emlegette, hogy az egyik kedvenc könyve. Ő számtalan szerzőtől számtalan regényt olvasott már, van okom adni a szavára, és számára még így talán már több mint egy évtized távlatában is ez a könyv az elsők között maradt. Kár lenne letagadnom, hogy piszkálta a fantáziámat, és nagyon is kíváncsivá váltam, hogy mit is tudhat pontosan az Őfelsége pincére voltam.

Így hát anélkül, hogy észrevettem volna, egy tucatnyi elvárással nekifutottam a regénynek. A legelső dolog, ami egészen az elején, már a harmadik oldal körül feltűnt, az Hrabal igazán érdekes írói stílusa volt. Sosem találkoztam még korábban ilyennel. A mondatok elképesztően hosszúra nyúlnak, némelyik eléri akár a 2-3 oldalt is. A csodálatos az egészben az, hogy a tartalma valahogy mégis tiszta és érthető marad. Bár számomra többször szinte fárasztóvá vált egy-egy mondat végére elérni a sok-sok vesszőn és felsoroláson át, amik a hangsúlyozásnak köszönhetően mintha egyre csak fokozták, és fokozták volna a hangulatot. Ugyanakkor hamar hozzászoktam, és a regény egy bizonyos pontján túl már csak akkor csodálkoztam el a mondatok terjedelmén, mikor ténylegesen odafigyeltem rá, hogy pontosan mettől-meddig is tartanak.

De hiába nyűgözött le a stílus - számomra - újszerűsége, eleinte be kell vallanom, hogy egy kis csalódottság motoszkált bennem. Hamar rájöttem, hogy ezt a főszereplő miatt érzem. A történet E/1.-ben íródott, így minden eseményt ennek a fiatal fiúnak a nézőpontjából figyelhetünk, aki rendkívül anyagias, és jobbára a pénzen kívül nem érdekli semmi. A történetben egészen hosszan újra meg újra megjelennek az erről alkotott eszmefuttatásai, hogy mégis hogyan is csináljon elegendő pénzt. Eközben szállóról-szállóra vándorol felszolgálóként, szorgosan gyűjt, aztán az értelmestől eléggé távol esőnek mondható életcélokat tűz ki maga elé, hogy pontosan mire is költse a spórolt pénzét. Ráadásul időnként hihetetlenül idegesítően, és a józanésznek teljesen ellentmondóan viselkedik, amitől én, személy szerint eléggé fel tudtam húzni magam. Erre rájött még a második világháborús időszak leírásának nyomasztó hangulata, és azt hiszem, itt elér a könyv egy holtpontot, mikor többféleképpen is lehúzza az olvasót, és ténylegesen felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan akarja ezt kikerekíteni az író a végére. És talán pont az az igazán bravúros az egészben, hogy nem egy hirtelen fordulattal változik minden a történetben, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Legalábbis az elején. Erre igazán visszagondolva jöttem rá, hogy mikor elindul a főszereplő jellemében a változás, elkezdődik a személyiségfejlődés legkomolyabb szakasza, akkor az szinte még észrevétlenül, egészen finom és apró dolgokban nyilvánul meg. Annak ellenére, hogy a történet nem egy - anyagi értelemben - hatalmas sikerstoryban kerekedik ki, mégis elkezdte javítani a hangulatomat, és egyre jobb érzéssel olvastam a főszereplő életének alakulásáról. Aki a lehető legtöbb pénzre vágyott, és mégis a lehető legszerényebb körülmények között találta meg az igazi boldogságot. A kezdeti csalódottságom elszállt, hiszen a végére jól láthatóvá válik a könyv - szerintem - mesterien kidolgozott íve. Emellett valóban elgondolkodtató, ugyanakkor jó érzést hagy maga után, és nem a közepe felé kialakuló nyomott lelkiállapotot.

A regénynek emellett sajátos hangulatot ad, ahogy megjelenik a mozgalmas prágai élet, majd a külvárosok, falvak nyugalma, és emellett megismerhetjük a teljesen különböző és más-más jellegű vendégek befogadására kialakított szállókat, illetve állandó és ideiglenes lakóikat. A személyzetet és a vendégeket egyaránt.

A könyvben előforduló erotikus jelenetek eléggé naturalisták, nem a totálisan ködös, „találd ki, hogy mi is történt pontosan” kifejezésmódot képviselik, ezért akik inkább a célozgatós, kevéssé konkrét leírásokat kedvelik, azoknak számítani kell egy kis kellemetlenségre ilyen téren.

Úgy gondolom, a klasszikusnak nevezhető könyvek közül az Őfelsége pincére voltam stílusra eléggé olvasmányos, nem túl hosszú és jól lehet haladni vele. Ideális hát azoknak is, akik nem szeretik a sok száz oldalon át tartó, terjengős köteteket, de egy kis klasszikus irodalomra vágynak a kortárs helyett. Én úgy érezem, hogy a mondanivaló és az élmény megéri az időt.

by Ninell