Murakami Haruki - A határtól délre, a naptól nyugatra

Érdekesek a Murakami Haruki regények, de ezt határozottan jó értelemben mondom. Szeretem őket, számomra valami egészen különleges hangulatot közvetítenek. A történetek általában egyszerű emberekről szólnak, olyan mindennapi emberekről, akikről akár el is tudjuk képzelni, hogy itt is élhetnének közöttünk. Egyek lehetnének abból a tömegből, mely az utcákon hömpölyög nap mint nap. Viszont ezeknek a szereplőknek a sorsában mindig van valami különleges, valami kirívó, ami még mindig nem lehetetlen, egyszerűen inkább csak nem szeretjük elképzelni, hogy lehetséges. Mert valami norma, esetleg kimondott vagy még inkább kimondatlan szabályszerűségnek mond ellent. Házasságtörés, megmagyarázhatatlan szerelem, mögöttes érzések nélküli szenvedély, depresszió és pszichés betegségek, meg még sok más, amit szívesebben lát az ember egy könyvben, mint hogy a való életben szembenézzen vele, de ettől még létezik. Ráadásul míg általában a könyvekben pont ezek az elemek testesítik meg a drámai hanghordozást, addig Murakami Haruki olyan egyszerű, közvetlen és természetes stílusban ábrázolja ezeket a dolgokat, hogy attól kifejezetten különös érzése lesz az olvasónak, ami szinte észrevétlenül hívja fel magára a figyelmet. Emellett a cselekmény általában Japánban játszódik, és mindig érdekes belehelyezkedni egy, a miénktől teljesen eltérő kultúra világába, legalábbis számomra.

A határtól délre, a naptól nyugatra történet főszereplője Hadzsime, aki egyke, ami meglehetősen ritka tulajdonságnak bizonyult azokban az időkben - a háború után -, amikor ő gyermek volt. Nehezen illeszkedik be emiatt kortársai közé, de végül összebarátkozik egy lánnyal, Simamotóval, aki hozzá hasonlóan egyke, és ez mellett még egy testi hibával is együtt kell élnie: egyik lábára sántít. Sok délutánt töltenek együtt, lemezeket hallgatnak, beszélgetnek, ám nyugodt, őrült ötletektől mentes, gyerekkori barátságuk megszakad, amikor Hadzsime szülei úgy döntenek, hogy elköltöznek. Hosszú évek telnek el ez után, és az addigra már fiatal felnőtt korba lépő Hadzsime ismét azzal szembesül, hogy nehezen találja a helyét a világban. Végül sikerül megállapodnia egy nő mellett, akit feleségül vesz, és két lányuk is születik. A munka és megélhetés területén is jól kezdnek alakulni a dolgai, amikor nyit egy bárt, majd később egy másodikat is. A cselekmény eddig viszonylag nyugalmas, de bármilyen hosszúnak is tűnik ez az ismertetés, és bármennyire sok időt ölel is fel a leírt pár mondat, ez még nagyon a regény elején zajlik. A valóban érdekes események, lelki folyamatok és gondolatsorok csak ez után kezdődnek el, amikor egy váratlan véletlen folytán Simamoto újra megjelenik Hadzsime életében.

Valamilyen különös okból kifolyólag, az E/1.-ben íródott események ellenére tőlem eléggé távol maradtak a szereplők érzelmileg, viszonylag kevéssé tudtam beleélni magam, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy valós probléma lenne a történet szempontjából, vagy hogy ez egy minden olvasóra érvényes igazság kellene, hogy legyen. Elképzelhető, hogy a dolog számomra csupán azért alakult így, mert az események egy férfi - ugyebár Hadzsime - szemszögéből vannak leírva, és ebben az esetben nekem nehezebben sikerült azonosulnom a feltüntetett gondolkodásmóddal. Hallottam már más és hasonló véleményeket is, az előbbit férfiaktól, az utóbbit viszont nőktől, ezért gyanakszom arra, hogy Murakami Haruki ezen könyvénél annyira erősen érződik a két nem közötti gondolkodási különbség, hogy ez emiatt kisebb nehézségeket okozhat a női olvasóknak.

Az érdekes valójában az, hogy ennek ellenére is faltam a sorokat, és fogytak az oldalak, nagyon hamar a végére értem az egyébként sem vaskosnak nevezhető könyvnek, ami viszont mindenképpen hatalmas pozitívum, figyelembe véve az előbb felvázolt, aprónak bizonyuló problémámat.

Mindemellett bátran állíthatom, hogy az író stílusa remek, mondhatni olvastatja magát. Ezt igazolja az is, hogy bár érzelmileg nem tudtam túl közel kerülni a történethez, mégis húzott magával, és anélkül értem a végére, hogy szenvedtem volna a kiolvasásával.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki alapvetően egy pozitív kicsengésű történetre vágyik, ami nem hagy rossz érzetet maga után, ugyanakkor sok-sok erkölcsi és lelki kérdést vet fel a cselekmény leírása során. Elgondolkodtató, és nyomot hagyhat az olvasóban, de ezt nem feltétlenül kellemetlen értelemben mondom. Viszont, ahogy ez általában véve igaz minden könyvre, úgy erről talán nyomatékosan állítható, hogy az illető élettörténetétől függően más-más hatást gyakorolhat mindenkire.