Maggie Stiefvater - Linger (Várunk)

Amikor befejeztem a trilógia első kötetét, a Shiver-t, akkor eleinte azt hittem, hogy egyből rá fogom vetni magam a folytatásra. Bár nem keltett bennem hatalmas várakozást, és nem éreztem életre szólóan izgalmasnak a könyvet, de mégis volt valami a könnyed stílusában és olvasmányos gördülékenységében, ami megfogott eléggé ahhoz, hogy meglehetősen gyors tempóban elolvassam az első regényt, és ez már önmagában is egy mutató volt.

Ennek ellenére - és saját magamat is meglepve - nem igazán akaródzott még néhány napig nekiállni a második kötetnek, a Linger-nek, és ez az idő arra is elegendő volt, hogy meg tudjam fogalmazni pontosabban, hogy miért. Valahogy az első rész önmagában is kerek volt, és bár sok megválaszolatlan kérdés maradt, de még így is lehetett akár egésznek és valamilyen különös, a végszó után kellemes érzetet biztosító módon teljesnek tekinteni.  Persze ez az elképzeltnél kicsit hosszabb kihagyás alatt végül elkezdett piszkálni a kíváncsiságom is, nem csupán a még magyarázatra váró dolgok miatt, de már csak olyan okból is, hogy megtudjam, vajon hogyan lehetett ezt most innen folytatni. Főleg még két köteten át. Hát lehetett, és szerencsére nem is rosszul, bár erről is hallottam már más véleményeket korábban.

A két kötet között a cselekmény idejében van egy kis ugrás. A Shiver jóformán ősszel játszódik, és az utolsó néhány fejezet, ahol felpörögnek az események, belenyúlik a télbe, a Linger pedig már a következő tavasszal kezdődik. Az eltelt pár hónapról néhány mondatban megemlékezik az írónő, ami felvethet pár kérdést, hiszen kicsit talán túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnik a fiatalok egyébként jogosan komplexnek elképzelt élete. Végül is mégsem tök átlagos tinédzserekről beszélünk, vagy mi. De nevezhetjük ezt már szőrszálhasogatásnak is, elvégre az olvasó úgysem tehet mást, mint megbékél a ködös részletekkel, és belehelyezkedik az új időbe, ahol ismét részleteződnek az események. Egyébként maga a teljes kötet sem ölel fel túlzottan hosszú időszakot. Csupán néhány hét alatt zajlik a cselekmény.

Az első kötetben a két főszereplő, Grace és Sam fejezetenként váltakozó szemszögéből láthattuk az eseményeket. Hozzájuk a második kötetben ezúttal csatlakozik még további két szereplő, Isabel, akit már a Shiver-ben is megismerhettünk kicsit jobban, és Cole, az egyik új farkas, akiről tulajdonképpen még szinte semmit nem tudunk, mikor először elkezdjük olvasni a gondolatait. A választás már csak olyan szempontból is szerencsés, hogy beleláthatunk végre egy kicsit az acélosan kemény Isabel fejébe, és jobban megérthetjük, hogy miért is olyan ő, amilyen. Egyébként is a kedvenc szereplőm volt, és ez a rokonszenvemet csak még jobban növelte iránta. A második kötetben sem változott meg a véleményem, hogy ő az egyik legkomplexebb és legszórakoztatóbb karakter, annak ellenére, hogy nem a főszereplők között kezdte a pályafutását. Az eddigi ismeretlensége miatt Cole-ról sokkal nehezebb pontos képet kialakítani, és tulajdonképpen a teljes kötetre szükség van ahhoz, hogy egy egészen stabilnak nevezhető véleménye és elképzelése lehessen róla az olvasónak. A kötet elején nem feltétlenül tűnik maradéktalanul pozitív karakternek, és így visszagondolva azt hiszem, ezt nagyban befolyásolja a már általunk jobban ismert szereplők véleménye. Persze nagyjából 350 oldalon azért sok minden változik, úgyhogy a végére mindenki eldöntheti, hogy mennyire tudja a szívébe zárni Cole-t. Szerintem menni fog. Mellékesen megjegyezném még, hogy a regényben szereplő szülő-karakterek eléggé távol esnek a szimpatikus fogalmától, ami nem biztos, hogy feltétlenül tetszeni fog azoknak az olvasóknak, akik már maguk is szülők. Ilyen szempontból inkább kicsit a lázadó tinédzserek tűnnek a célközönségnek.

A kötet elején megismerhetjük az emberi testét visszakapó Sam mindennapjait, hogy hogyan próbál ismét alkalmazkodni az állandó emberi léthez, és abba is betekintést nyerünk, hogy ez lelkileg milyen megpróbáltatásokkal jár számára. A falka, az új farkasokkal együtt, és a közös házuk (Beck háza) rendben tartásának kérdése is az ő nyakába szakad, és az új helyzetet kissé sután igyekszik megoldani. Eközben Grace úgy tűnik, hogy valamilyen rejtélyes betegségben szenved, amiről az orvosok nem tudnak semmi értelmeset mondani, és ami még ennél is rosszabb: nekik maguknak sincsenek tippjeik, akik pedig értenek a farkasokhoz. Elsőre úgy tűnik, hogy ennek köze van az átváltozáshoz, de aztán kiderül, hogy a valóságban még ha ez igaz is, akkor is sokkal nyakatekertebb módon, mint amire először számítana az olvasó, és ezt én külön erényként emelném ki a könyv tartalmát illetően. Az eddigi természetfölötti és abszolút, maximálisan varázslatosnak tűnő jelenségek kezdenek tudományos alapokra helyeződni - természetesen még mindig komoly fantáziát igényelve az embertől, de már sokkal kézzelfoghatóbban, mint korábban. Én ezt egy egészen váratlanul fantasztikus húzásnak éreztem az írónő részéről, ami elképzelhető, hogy a biológiához való vonzalmamból fakad, és valaki másnak mondjuk megfelelőbb egy elrugaszkodottabb magyarázat a hasonló jellegű könyvek jelenségeire.

A stílus továbbra is gördülékeny és megnyerő maradt, egészen jó váltásokkal a különböző karakterek között, akik a lehető legélesebb ellentétben állnak egymással, ami a személyiségüket illeti. Az által, hogy a történetet ezúttal már négy szereplő szemszögéből figyelhetjük, egy sokkal komplexebb képet kapunk az eseményekről, érzésekről és gondolatokról. A karakterek közötti váltások ezúttal már nem csak fejezetenként, de fejezeten belül is megtörténnek, nem is egyszer. Egész érdekes érzetet kölcsönöz pl. egy vitáról szóló részletnek, amikor a kellős közepén van egy váltás a másik szereplőre, aki egészen másképp éli meg az adott helyzetet.

Szerintem mondjuk Sam és Grace időnként átmennek abba a túlságosan nyálasan szerelmes tartományba, amiről hosszan olvasni nekem nem éppen a kedvencem. Lehetséges, hogy egy kicsit kinőttem már ebből, vagy talán sosem voltam a rózsaszín vattacukorban úszó leírások nagy híve. Mindenesetre ezért engem valahogy a két másik szereplő, Cole és Isabel sokkal jobban megfogott mindenféle szempontból.

Azt gondolom, hogy aki olvasta a Shiver-t, és még szerette is, annak mindenképpen megéri folytatni a történetet, hiszen sok érdekes fordulatot tartogat még, időnként komolyabb gondolkodásra késztetve az olvasót az adott világon belül.