A trilógia második kötete, a Linger, már lényegesen
több várakozást keltő véget ért, mint korábban a Shiver. Pont emiatt
éppen csak egy rövidke pihenőt tartottam a két könyv között, és meglehetősen
gyorsan belekezdtem a sorozat befejező részébe. Az ezúttal eléggé kritikus és
izgalmas ponton elvágott cselekmény mellett közrejátszott ebben még a
kíváncsiság is, hogy hogyan is fog végül alakulni a megoldás, ami pontot tehet
a teljes trilógia végére.
A második kötet vége és a harmadik kötet eleje között időben
ezúttal nincsen akkora ugrás, mint az első és a második kötet között volt.
Ezúttal is eltelik néhány hét, de viszont nem hónapok, és kicsit kevésbé
motoszkál az emberben a hiányérzet, hogy mi is történhetett vajon a külön nem
részletezett időben, hiszen annyira nem nehéz kitalálni, és erre megvannak a
megfelelő utalások is a történetben. Az utolsó könyv a leghosszabb az összes
közül, de talán itt telik el a legrövidebb idő valójában. Néhány hét, ahol
általában egy-egy napra lelassít az idő, és kifejezetten részletesen, több
ember szemszögéből is láthatjuk a történéseket, illetve köztes napok, amik csak
említés szinten szerepelnek, és anélkül telnek el, hogy megtudnánk az akkor
zajlott eseményekről bármit is.
A kötet előszava rendhagyó módón egy ötödik szereplő, Shelby
szemszögéből lett megírva, egy-két oldalas mindössze. Emiatt elsőre azt hittem,
hogy még tovább fog bonyolódni a történet követése az által, hogy bejönnek még
szereplők, akiknek a szemszögéből nézhetjük az eseményeket, de tévedtem, mert a
folytatásban megmarad a Linger-ből már jól ismert négy szereplő - Sam,
Grace, Cole és Isabel - szemszöge. A tagolásban tehát nem történt változás,
úgyhogy ezúttal az olvasó ilyen szempontból nyugodtan helyezkedhet bele a megszokás
kényelmébe. A karakterekkel kapcsolatban nagyjából csak ismételni tudom magam,
mivel az általam kedveltebbek továbbra is Cole és Isabel maradtak Grace-el és
Sammel szemben. Sőt, vannak olyan momentumok a könyvben, amikor az egyébként
jámbornak, aranyosnak és kedvesnek megismert Sam számomra kifejezetten
ellenszenvesen viselkedik. Biztosan vannak, akiknek ellenkezik ezzel a
véleménye, akik nálam jobban tudtak azonosulni az ő karakterével, és esetleg
viszont kevésbé Cole-lal vagy Isabellel. Ahogy az előző véleményezésemben
megemlítettem a szülői karakterek nem túlzottan pozitív szerepét, így akkor
most is kitérnék rájuk egy mondat erejéig: összességében véve nem történik túl
nagy változás, főleg az apákat illetően, az anyáknál azért érezhető némi finomítás
a korábbi megjelenésekhez képest.
A trilógia befejező kötetének elején megtudhatjuk, hogy Grace
átváltozása óta hogyan is zajlik az élet Mercy Fallsban, és mivel ő így kicsit
kiesik az elbeszélő szereplők köréből, így lényegesen többet olvashatjuk az eseményeket
Sam szemszögéből, aki nagyjából tartaléklángon éli az életét a barátnője
nélkül, nem igazán találja a helyét, és mondjuk, ha nagyon kritikusak akarunk
lenni vele szemben, akkor azt lehet mondani, hogy eléggé tesze-tosza módon
viselkedik. Eközben Isabel iskolába jár, Cole pedig most először ember bőrben
igyekszik maradni, és tudományos alapokra helyezni a farkas-kórt. A bonyodalmak
persze több irányból érkeznek. Grace a tavaszi, egyre enyhülő időben, a fiatal
farkasok instabilitásával még oda-vissza változik, miközben eltűnt személyként
tartják számon a városban, ami jelentősen megnehezíti a dolgokat. Emellett
ismét történik egy gyilkosság az erdőben, és így Sam a maga titokzatosságával
elkezdi szúrni a rendőrség szemét. Isabel apja pedig továbbra is küzd a
farkasok ellen, és minden lehetséges módot próbál megragadni, hogy kiirthassa
őket véglegesen.
Bizonyos szempontból, néhány részletben a cselekményt
nevezhetjük kiszámíthatónak. Például az előszótól nagyjából a könyv feléig
elhúzódó „komoly rejtély” szerintem a minimálisan logikusan gondolkodó olvasó
számára teljesen előrelátható, és nem okoz különösebb meglepetést. Kritikus
szemmel nézve emellett mondhatnám még azt is, hogy egy lányos, romantikus,
kiszámíthatóan happy endes történetnek induló trilógiát talán pont ezekért a
tulajdonságaiért vesz a kezébe az ember, és innen nézve felesleges erőlködésnek
tűnik az író részéről, hogy megpróbálja más jellegű történetnek beállítani az
alapvetően rózsaszín stílusban megírt sorozatát. Legelőször a könyv vége felé
haladva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy csupán azért, hogy ne lehessen a
tökéletesen kiszámítható, vagy más abszolút lehúzó jelzőkkel illetni a regényt,
az írónő megpróbálkozott minél kevésbé olyan véget kialakítani, amire valóban
számítana az ember. Azért így egy-két nap távlatában már megenyhültem ezzel a
dologgal kapcsolatban. Bár a trilógia végén még így is sok elvarratlan szál
marad, talán kicsit több mint amire számít az ember. Olyan érzése lehet az
olvasónak, hogy a történet nyitva maradt eléggé ahhoz, hogy ha nagyon akar és
próbálkozik valaki, akkor még további három kötetet tudjon akár hozzáírni.
Viszont a maga nemében, a cselekményben részletezett bonyodalmak szempontjából
lehet kerek egésznek nevezni a történetet.
Korábban csupán egy barátnőmtől hallottam véleményt a
trilógiának a befejező részéről, és ő azt mondta, úgy érezte, sok részlet csak
azért került leírásra, hogy teljenek a lapok. Emiatt kicsit legelőször félve
futottam neki a Forevernek, hogy
talán elronthatja az eddigi élményt, de aztán valahogy én mégsem ütköztem ebbe
a problémába. Talán kicsit hosszabbak az érzelmekről szóló elmélázások, vagy
elméleti szinten taglalt gondolatmenetek, mint a korábbi két kötetben. Meg
persze ez mégsem olyan, mint egy krimi vagy thriller, ahol minden egyes esemény
azért kerül leírásra, mert valamilyen eszméletlen fontos szerepe van abban,
hogy a végén összeálljon a teljes történet. Itt azonban a látszólag felesleges
részletek alapvetően szórakoztatóak, úgy gondolom, a stílus gondoskodik róla,
hogy az olvasó ne kezdjen el unatkozni ezzel a kötettel a kezében. Szerintem,
ha valaki el tud merülni legalább egy közepes szinten a trilógia világában,
akkor nem túl valószínű, hogy ilyen jellegű kellemetlenségekbe ütközne.
Mint ezt még a Shiver ajánlójánál említettem, jelenleg
nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen is a többi könyv, ami a „vörös
pöttyös” kategórián belül íródott, ezért nem is tudok hitelesen nyilatkozni
arról, hogy más könyvekkel, sorozatokkal szemben mennyire éri meg elolvasni ezt
a trilógiát. Engem alapvetően nem tud magával ragadni ez a fajta világ annyira,
hogy rajongójává váljak a műfajnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a Shiver,
Linger, Forever trilógia
olvasását. Amit biztosan mondhatok, hogy így önmagában véve, első élménynek
teljesen jó volt, én nyugodt szívvel ajánlanám a teljes sorozatot azoknak, akik
kedvelik a vérfarkasok világát. Akik pedig már elkezdték olvasni, azokat
mindenképpen arra biztatnám, hogy ne hagyják abba, és olvassák el a sorozatot a
végéig. Megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése