Agatha Christie - Halál a Níluson

Aki olvasott már Agatha Christie regényt, az pontosan tudja, hogy hangulat szempontjából mire is számíthat. A sajátos angol arisztokrata világ szabályai, hagyományai és mindennapi életének leírása egészen különös és újszerű világba repítik az olvasót már az első pillanattól kezdve. Néhány, általában a híresebbek között emlegetett, Agatha Christie regényhez - Tíz kicsi néger, Gyilkosság Mezopotámiában, Gyilkosság az Orient expresszen - már volt szerencsém jópár évnek ezelőtt, de valamiért az utóbbi időben elkerültek a krimik, és szinte már el is felejtettem, hogy mennyire aprólékos és komplex is egy ilyen világ, mely a gyilkosságokra és az indítékokra épül. Agatha Christie regényei tipikusan azok a könyvek, ahol egyetlen egy részlet sem kerül leírásra anélkül, hogy annak ne lenne valami fontos szerepe a továbbiakban. Sokszor pont egészen ártalmatlannak, jelentéktelennek tűnő apróságok, amik mondjuk, még a szereplők bemutatásánál hangzanak el, a későbbiekben szinte kulcsfontosságú szerepet töltenek be a nyomozás során. Az olvasó, ha nem csupán elmerülni szeretne a krimi világában, hanem saját logikáját is próbára tenni, akkor bizony az első mondattól kezdve figyelnie kell minden részletre, ami még mindig nem nyújt garanciát arra, hogy rá is jön valamire a történet végén kifejtett leleplezés előtt.

A Halál a Níluson első fejezete több apró részletre van osztva - ami nem jellemző a továbbiakra -, melyek közül némelyik nem is teszi ki az egy oldalt, és a történet szereplőinek bemutatására hivatottak. Persze egy jó, és az olvasót kellőképpen összezavaró krimihez minél több potenciális gyilkosra és gyanúsítottra van szükség, úgyhogy ilyenkor már számítunk is rá, hogy nem csupán egy-két karakter nevét és rövid történetet kell majd a továbbiakban észben tartanunk. Szerintem ráadásul mindent összevetve a Halál a Níluson egy kifejezetten sokszereplős krimi regény. Az őket nagyjából bemutató első fejezetben már történik egy-egy homályos utalás, ami azonnali kérdéseket vet fel, és fokozza a hangulatot. Emellett felvillannak konkrét kapcsolatok, átfedések is a szereplők között, amik így sűrített, röviden bemutatott formában eléggé töményen vannak adagolva az olvasó számára. Ami persze nem baj, annál izgalmasabb, csak legelőször még nem kíméli a memóriát. Szerencsére az Agatha Christie regényekben általában viszonylag sokszor felvillan egy-egy megjegyzés erejéig, hogy ki kinek a kicsodája, ami nagyban segíti a megjegyzést, és a kép későbbi kitisztulását. Ez a Halál a Níluson-ra is tökéletesen igaz.

A regény központi figurája egy gazdag, rendkívül csinos és ráadásul okos hölgy, Linette Ridgeway. A nyomozó személye pedig nem más, mint a híres Hercule Poirot.

Az első néhány fejezet alatt az összes bemutatott szereplő a világ különböző tájairól - Amerika, Anglia, Spanyolország, stb. - Egyiptomba terelődik, és végül egy hajókiránduláson találkoznak egymással. Egy krimiben nem nagy titok, hogy megtörténik a gyilkosság, és elkezdődik a nyomozás. De vajon ez lesz az egyetlen haláleset a hatalmas hajón? Emellett annak ellenére, hogy ennek a bűnténynek a felgöngyölítése sem tűnik a világ legegyszerűbb feladatának, Agatha Christie nem aprózta el, így számíthat az olvasó még néhány más, nem feltétlenül a gyilkolás súlyának erejével bíró bűntény megjelenésére. És máris felmerül a kérdés, hogy vajon minden mögött egy elkövető van, vagy az események külön-külön, a mögöttük álló személyét illetően egymástól függetlenül zajlottak-e?

A regény végéig már tényleg szinte mindenkire terelődik a gyanú valamilyen úton-módon, legalábbis az olvasó fejében, hiszen aki kicsit is krimihez szokott, az egyből azokon a szereplőkön kezdi járatni az agyát, akik a legeslegelső körben valahogy nem kerülnek fel a nyomozók gyanúsítottakat tartalmazó listájára. Később persze, ahogy egyre több részlet kiderül, és elméletileg tisztulnia kellene a képnek, az csupán egyre zavarosabb és zavarosabb lesz, amíg már szinte emberileg lehetetlennek tűnik a végrehajtott bűntény. A legszebb pedig, amit kifejezetten kedvelek az Agatha Christie regényekben - mivel többször is megjelenik -, hogy mikor már kiderült minden, és az utolsó három oldalon jár az olvasó egy nyugodt levezetésre számítva, akkor egy kisebb csavar még egyszer fenéken billenti a történetet, csak hogy egy pillanatra se dőlhessünk hátra lazán. Ezt persze a lehető legpozitívabban értettem.

Krimi kedvelőknek, Agatha Christie és/vagy Poirot rajongóknak kötelező!