Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam

Általában nem szeretek komoly elvárásokkal nekifutni egy könyvnek, mivel így akarva-akaratlanul is túl naggyá válik a csalódás lehetősége. Ebben az esetben azonban elkerülhetetlen volt számomra, hogy sokat reméljek a műtől, hiszen édesapám mindig úgy emlegette, hogy az egyik kedvenc könyve. Ő számtalan szerzőtől számtalan regényt olvasott már, van okom adni a szavára, és számára még így talán már több mint egy évtized távlatában is ez a könyv az elsők között maradt. Kár lenne letagadnom, hogy piszkálta a fantáziámat, és nagyon is kíváncsivá váltam, hogy mit is tudhat pontosan az Őfelsége pincére voltam.

Így hát anélkül, hogy észrevettem volna, egy tucatnyi elvárással nekifutottam a regénynek. A legelső dolog, ami egészen az elején, már a harmadik oldal körül feltűnt, az Hrabal igazán érdekes írói stílusa volt. Sosem találkoztam még korábban ilyennel. A mondatok elképesztően hosszúra nyúlnak, némelyik eléri akár a 2-3 oldalt is. A csodálatos az egészben az, hogy a tartalma valahogy mégis tiszta és érthető marad. Bár számomra többször szinte fárasztóvá vált egy-egy mondat végére elérni a sok-sok vesszőn és felsoroláson át, amik a hangsúlyozásnak köszönhetően mintha egyre csak fokozták, és fokozták volna a hangulatot. Ugyanakkor hamar hozzászoktam, és a regény egy bizonyos pontján túl már csak akkor csodálkoztam el a mondatok terjedelmén, mikor ténylegesen odafigyeltem rá, hogy pontosan mettől-meddig is tartanak.

De hiába nyűgözött le a stílus - számomra - újszerűsége, eleinte be kell vallanom, hogy egy kis csalódottság motoszkált bennem. Hamar rájöttem, hogy ezt a főszereplő miatt érzem. A történet E/1.-ben íródott, így minden eseményt ennek a fiatal fiúnak a nézőpontjából figyelhetünk, aki rendkívül anyagias, és jobbára a pénzen kívül nem érdekli semmi. A történetben egészen hosszan újra meg újra megjelennek az erről alkotott eszmefuttatásai, hogy mégis hogyan is csináljon elegendő pénzt. Eközben szállóról-szállóra vándorol felszolgálóként, szorgosan gyűjt, aztán az értelmestől eléggé távol esőnek mondható életcélokat tűz ki maga elé, hogy pontosan mire is költse a spórolt pénzét. Ráadásul időnként hihetetlenül idegesítően, és a józanésznek teljesen ellentmondóan viselkedik, amitől én, személy szerint eléggé fel tudtam húzni magam. Erre rájött még a második világháborús időszak leírásának nyomasztó hangulata, és azt hiszem, itt elér a könyv egy holtpontot, mikor többféleképpen is lehúzza az olvasót, és ténylegesen felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan akarja ezt kikerekíteni az író a végére. És talán pont az az igazán bravúros az egészben, hogy nem egy hirtelen fordulattal változik minden a történetben, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Legalábbis az elején. Erre igazán visszagondolva jöttem rá, hogy mikor elindul a főszereplő jellemében a változás, elkezdődik a személyiségfejlődés legkomolyabb szakasza, akkor az szinte még észrevétlenül, egészen finom és apró dolgokban nyilvánul meg. Annak ellenére, hogy a történet nem egy - anyagi értelemben - hatalmas sikerstoryban kerekedik ki, mégis elkezdte javítani a hangulatomat, és egyre jobb érzéssel olvastam a főszereplő életének alakulásáról. Aki a lehető legtöbb pénzre vágyott, és mégis a lehető legszerényebb körülmények között találta meg az igazi boldogságot. A kezdeti csalódottságom elszállt, hiszen a végére jól láthatóvá válik a könyv - szerintem - mesterien kidolgozott íve. Emellett valóban elgondolkodtató, ugyanakkor jó érzést hagy maga után, és nem a közepe felé kialakuló nyomott lelkiállapotot.

A regénynek emellett sajátos hangulatot ad, ahogy megjelenik a mozgalmas prágai élet, majd a külvárosok, falvak nyugalma, és emellett megismerhetjük a teljesen különböző és más-más jellegű vendégek befogadására kialakított szállókat, illetve állandó és ideiglenes lakóikat. A személyzetet és a vendégeket egyaránt.

A könyvben előforduló erotikus jelenetek eléggé naturalisták, nem a totálisan ködös, „találd ki, hogy mi is történt pontosan” kifejezésmódot képviselik, ezért akik inkább a célozgatós, kevéssé konkrét leírásokat kedvelik, azoknak számítani kell egy kis kellemetlenségre ilyen téren.

Úgy gondolom, a klasszikusnak nevezhető könyvek közül az Őfelsége pincére voltam stílusra eléggé olvasmányos, nem túl hosszú és jól lehet haladni vele. Ideális hát azoknak is, akik nem szeretik a sok száz oldalon át tartó, terjengős köteteket, de egy kis klasszikus irodalomra vágynak a kortárs helyett. Én úgy érezem, hogy a mondanivaló és az élmény megéri az időt.

by Ninell