Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A különösen érdekes ebben a regényben az, hogy a megírásának és kiadatásának története legalább annyira izgalmas, mint maga a cselekmény. Pont a képen is látható kiadás szerencsés birtokosának mondhatom magam, melynek végén egy „A kézirat, amely nem létezik” című utószó is található. Ebben olvasható A Mester és Margarita születésének kalandos története, mely nem fejeződött be azzal, hogy Bulgakov többé-kevésbé elkészült a könyvvel, melyet később még évekig toldogzatott-foldozgatott, sőt, a halála után még a feleségének is jutott ebből a feladatból bőven. Mikor pedig már tényleg úgy tűnt, hogy elkészült a regény, akkor a kiadás körül merült fel annyi probléma, hogy csodának minősíthető, hogy végül nem adták fel teljesen azt az álmot, hogy valaha is a könyvesboltok polcain lehessen látni ezt a kötetet. Ha lehet hinni az utószónak, akkor a képen látható kiadás (Európa Kiadó, 2009) szövege az eddig legteljesebb és leghitelesebb a megjelentek közül. Ezt követően az Európa Kiadó szinte minden évben készített új kiadást, de nem tudok róla, hogy a tartalomban történt volna bármilyen változás.

Sokan és sokféleképpen értelmezték már ezt a regényt, és Bulgakov szándékát, hogy mit is szeretett volna általa megjeleníteni. Úgy gondolom, ennyi elemzés mellett már felesleges lenne készíteni egy újat, ezért most még csak próbálkozás szinten sem mennék bele hasonló fejtegetésbe. Inkább a cselekményre, és a személyes élményre szorítkozok a témában.

A kötet két nagy részletre van felosztva, első és második könyvre. Érdekessége, hogy a címben megjelenő szereplők egyike, Margarita, egészen a második könyv kezdetéig csupán említés szinten van jelen, és még úgy is kevésszer, holott a cím alapján főszerepben képzelheti el az olvasó.

A cselekmény három történet fonalát követi nyomon, melyek nagyon érdekesen, és sokszor bonyolultan gabalyodnak egymásba, ahogy halad előre a regény. Az egyik szál, mely rögtön a kötet elején megjelenik, Woland professzornak és kíséretének története, aki a fekete mágia mestereként mutatkozik be, ám valójában nem más, mint a Sátán megtestesülése ezen a földön, aki ezúttal éppen Oroszországot látogatja meg, hogy jó alaposan megkavarja a hétköznapi életet. A második egy szerelmi szál, melynek főszereplői a titokzatos író, aki Mesternek hívja magát és kedvese, Margarita. A harmadik pedig Poncius Pilátus és Jézus története, ami gyakorlatilag a szereplők által kerül elmesélésre, és így fonódik bele a teljes cselekmény hálójába. Nem vagyok szakértő a kérdésben, hogy a regény erről szóló fejezeteinek mekkora része fantázia, és mi az, amit ténylegesen történelmi feljegyzésként fogadnak el, mindenesetre az író élvezetes és olvasmányos formában tálalja az eseményeket.

A regény elején több okból kifolyólag is megéri jobban odafigyelni a részletekre. Az egyik, hogy az orosz írók szokása szerint sok-sok szereplő kerül bemutatásra, és ezeknek természetesen legalább három nevük van, ami nem egyszerűsíti meg a gyors megjegyzést. A másik részben ehhez kapcsolódik, mivel Woland megjelenésekor annyira összekuszálódnak a szálak, és olyan sok kapcsolódás alakul ki a különböző, néha csak éppen megemlített részletek között, hogy ha nem figyel az olvasó, akkor viszonylag könnyen elveszítheti a fonalat az egyes apróságok összefüggését illetően. Az első könyv kuszaságából kikeveredve, a második könyv már lényegesen lineárisabb cselekményt taglal, ami továbbra is érdekes, de már messze nem annyira eseménydús, mint az első. Én személy szerint az elsőt jobban élveztem, szórakoztatóbb volt olvasni, erősebben lekötött és ötletesebbnek is találtam. Nem állítom, hogy a regény második felében csökkent volna a színvonal, de én akkora váltást érzékeltem sok szempontból, hogy attól egészen módosult az élmény is.

Az elbeszélés E/3-jű, olvasmányos, és lényegesen lendületesebb, mint azt az egyébként még sokat emlegetett orosz klasszikusoktól megszokhattuk. Emellett megjelenik a humor is, bár annak inkább fekete formája, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szórakoztató lenne, csupán az átlagosnál megosztóbb lehet olyan szempontból, hogy az egyes olvasók hogyan reagálnak rá.

A Mester és Margarita egy sok szempontból egyedülálló regény, és nem csupán a saját korában, hanem a teljes irodalmi repertoár szempontjából. Nem hinném, hogy könnyedén előfordulhatna, hogy a közeljövőben bármi hasonlóval találkozzak. Úgy gondolom, ez a regény azok számára is megfelelő lehet, akik alapvetően annyira nem kedvelik az orosz irodalmat. Egészen különleges élmény volt olvasni, ráadásul meglepő részletességgel meg is maradt az emlékezetemben, és ez önmagában is sokat elárul a történetről.

Cecelia Ahern - Bárcsak láthatnál

Nem ez az első könyv, amit Cecelia Ahern-től olvastam, de ez az, ami által hivatalosan is megtanultam, hogy az írónő regényei valahogy mindig rózsaszínűbb borítást kapnak, mint amilyen a bennük rejtőző tartalom. Az a formula, hogy „és a végén összejöttek” egyáltalán nem feltétlenül igaz az ő könyvei esetében. Persze a romantika, a szerelem ott van, csak nem mindenképpen abban az ömlengő formában, amire egyébként számítana az ember.

A történet a képzeletbeli barátok kérdését dolgozza fel egy nagyon érdekes és megható formában. Bár a regényben hivatalos legjobb barátoknak nevezi őket, akiket csak azok láthatnak, akiknek szükségük van rájuk, és valós szereplőket ír le közülük, mégis nyitva hagyja a létezésük kérdését, és ez az, ami igazából megfogott a könyvben.

A regény főszereplője Elizabeth, egy rend, tisztaság és abszolút munkamániás nő, akinek gyakorlatilag nincs magánélete. A kicsapongó, alkoholista életmódot folytató húgának a kisfiát neveli, így laknak ketten egy kicsi írországi faluban. Ugyanitt él Elizabeth édesapja is, aki az anyjuk távozása után felnevelte a két lányt, bár a kapcsolata nem jó velük, és a fiatalabbik testvér is, csak ő éppen nem kerül elő túl sokszor.

Ivan, aki hivatásos legjobb barátként dolgozik, egy napon összeismerkedik Elizabeth unokaöccsével, és ideje nagy részét vele tölti, mivel azonban a nő nem látja őt, ezért kifejezetten zavarja, hogy a kisfiú teljesen beleéli magát egy számára csupán a képzeletben élő barát létezésébe. Elizabeth-nek azonban nem ez az egyetlen problémája adódik az életben. Bár a munkahelyén egészen jól mennek a dolgok, a családjával megromlott viszonya állandóan ott lebeg a feje fölött, az édesanyja gondolatát, aki elhagyta őket, nem tudja elengedni, és folyton kísérti a múlt. Az emlékek az ex-vőlegényéről, és egy igazán csodálatos életről, amit otthagyott New Yorkban a családi problémái miatt. Mikor pedig már végleg összecsapnak a hullámok a feje fölött, akkor hirtelen meglátja Ivant. Racionális nő lévén persze abban a hitben él, hogy a férfit mindenki látja rajta kívül. A helyzet nem csupán számára új, hanem Ivan számára is, aki nem szokott hozzá, hogy felnőttekkel foglalkozzon, hiszen eddig mindig gyerekeknek volta a legjobb barátja.

Nekem a szereplőkkel kapcsolatban annyi kifogásom van, hogy Elizabeth makacs hitetlenkedése, és Ivan gyerekes viselkedése már túlmegy az emészthető mértéken. Persze formálódnak a karakterek, de kicsit túlságosan is lassan.

A történet hol E/1.-ből, Ivan szemszögéből olvasható, hol pedig E/3.-jű narrátor által elmesélt eseménysorra vált át. Az elején ez még kicsit összezavaró, de hozzá lehet szokni. Furcsa, hogy éppen Ivan gondolatait és érzéseit ismerhetjük meg jobban, miközben Elizabeth az a karakter, akinek igazán komoly fejlődésen kell keresztülmennie, és aki valóban a teljes történet középpontjában áll.

A felépítés olyan szempontból szerencsés, hogy bár látható az alap probléma, és végig érezni lehet a feszültséget, de a csattanót sikerül jól és sokáig megőriznie az írónőnek. Erre az egészre pedig ráépít még egy elég komoly szálat, ami Ivan és Elizabeth kapcsolatában bontakozik ki, és szintén nem várt, de ötletes módon zárja le és kerekíti ki.

Azt hiszem, nekem az tetszett különösen ebben a könyvben, hogy a manapság az olvasók fejére boruló töménytelen mennyiségű nagyon lányos, nagyon romantikus regényektől azért eléggé elüt. Az alapvető ötletet a képzeletbeli barátokkal kapcsolatban is nagyon kreatívnak tartom, de hogy még emellett is rá tudott rakni igazából néhány meglepő fordulatot, az külön elismerésre méltó. Persze ez a fajta irodalom nem vethető össze a klasszikus vagy éppen igazán komoly irodalmi alkotásokkal, de úgy gondolom a kortárs romantika polcán nagyon is megállja a helyét, és inkább tudnám ajánlani, mint bármelyik Chirstina Dodd vagy Danielle Steel könyvet.

Háy János - A mélygarázs

Ritkán kerül a kezembe kortárs magyar irodalom, bár nem direkt kerülöm vagy ilyesmi, egyszerűen csak így alakult. Ezt a könyvet is kaptam, és azt kell mondanom, hogy a borító hátulján szereplő (és így a könyvesboltok honlapján is megtalálható) rövid összefoglaló nagyon frappáns és figyelemfelkeltő. Sokkal nagyobb lelkesedéssel fogtam bele így az olvasásába, mintha egyszerűen csak a cím alapján futottam volna neki.

Dióhéjban úgy lehetne összefoglalni, hogy egy szerelmi háromszög történetét írja le. Egy házaspár és egy nő a főszereplők. Az író nem annyira magukat az eseményeket fejtegeti, egészen úgy ír róluk, mintha az adott helyzetben természetesek, és magától értetődők lettek volna a szereplők tettei. Sokkal inkább a gondolati háttérrel foglalkozik, hogy mi is vezet pontosan azokhoz a bizonyos helyzetekhez, amiket a szereplők átélnek a regényben. Ettől pedig egy élesen kirajzolódó társadalomkritika is megjelenik a könyvben.

A teljes kötet igazából öt fejezetből áll, de ebből valójában három hosszú fejezet képvisel három nagy egységet. Ezeket a három főszereplő felváltva meséli el. Valójában ugyanazt a történetet olvashatjuk három különböző szemszögből, de azért mindegyikben van újdonság, valami olyasmi a saját érzéseiből vagy életéből, amit a másik nem tud elmondani. Az esetleg újra megjelenő helyzetekben többnyire az derül ki, hogy mennyire különbözőképpen is látták az adott szereplők, holott talán azt hitték, hogy ismerik a másik gondolatait. Érdekesség, hogy nem szerepelnek nevek, és valahogy ez nem is hagy maga után hiányérzetet.

A jelenetek a múltban játszódnak, öt évvel ezelőtt, és nagyon kevés, ráadásul sokáig igen zavaros leírást lehet csak találni a jelen eseményeiről. Igazán pontosan csak a könyv végén tisztul le, hogy mi is történt valójában, addig csak kaotikus utalgatások vannak rá. A helyszín Budapest.

Az első fejezetben a szerető nő kezdi el mesélni a történetet, és egy nagyon érdekes, mesés metaforán keresztül ír le mindent. Királylányokkal, hercegekkel, sárkányokkal, ahogy azt megszokhattuk leginkább a népmesékben, mégis tökéletesen érthető, hogy mi is rejlik ez a fajta elbeszélés mögött. Itt kiderül nagyjából, hogy alapvetően mi is történt, hogyan ismerkedett össze ezzel a házas férfival, és lett a szeretője. Persze főleg a maga érzelmi vonalát követve végig, ahogy minden másik szereplő is a későbbiekben. Bár nagyon érdekes ez a fajta történetmesélés, de a végére azért kicsit fárasztóvá válik. Azt gondolom, pont elég volt belőle annyi, ameddig ez a fejezet tartott, és én mondjuk az összes közül ezt kedveltem a legkevésbé.

A következő nagy egységben jön a férj leírása. Mivel egy férfi íróról beszélünk, ezért önmagában is egyértelműnek tűnik, hogy ő maga ebbe a gondolatmenetbe tudott beilleszkedni a legjobban. A könyvnek ez a legzavarosabb egysége, a legtöbb gondolatfutatással és kitérővel. Itt jelenik meg a társadalomkritika is, amivel kapcsolatban az a furcsaság, hogy úgy tűnik, hogy inkább a társadalomkritikában van elbújtatva a cselekmény, és nem fordítva, mint ahogy az általában szokott történni. Háy valami hihetetlen éleslátással és tájékozottsággal, különösebb kertelés nélkül írja le a gondolatait, amik persze itt a főszereplő férfi gondolataiként jelennek meg. Rendkívül szarkasztikus szemmel figyeli a világot, és nagyon jó meglátásai vannak. Sokszor ír E/2.-ben, ami egy nagyon különleges módja a véleménykifejtésnek, mivel az olvasó furcsán a sajátjának is érezheti a gondolatokat. Talán pont emiatt a vélemény áradat miatt válik kicsit összefüggéstelenné és zavarossá a történet, mindazonáltal én ezt a részletet kedveltem a legjobban. Egyébként is nagyon szeretem a szarkasztikus stílust, és a regénynek ebben a szakaszában az író ezt valami mesteri szintre emelte.

Az utolsó nagyobb egység a feleségé, aki lényegesen összeszedettebben, lineárisabban meséli el a történetet, mint a korábbi két szereplő. Valójában a férj által furcsa, és egymás mellé dobált gondolatok sokasága itt áll össze úgy igazán egy történetté. Letisztultan fogalmaz, amitől valódi elbeszélés jelleget ölt a cselekmény, a korábbi metaforikus és gondolatfuttatásos egységekkel ellentétben. A legérdekesebb, hogy két különböző szemszög után még ezt a harmadikat is könnyedén be tudja fogadni az olvasó. Valahol minden szereplő indíttatásai és érzései megérthetőek, talán még jogosnak is nevezhetőek. Mindegyikükben van valami, amivel szimpátiát tudnak kiváltani. Bár ez itt erősen szubjektív. Én még nem keveredtem hasonló helyzetbe, ezért nagyjából minden szereplővel egyformán együtt tudtam érezni. Viszont, hogy ha valaki már esetleg volt olyan helyzetben, mint bármelyik a felsorakoztatott három fő karakter közül, akkor jobban bele tudja élni magát az adott szereplő helyzetébe, és ez által valószínűleg ő lesz számára a legszimpatikusabb.

A múltban játszódó események, hogy hogyan keletkezett egy ilyen szerelmi háromszög, az igazából nem képez titkot, mert nem annyira a valódi történéseken van a hangsúly, hanem sokkal inkább azok érzelmi és gondolati hátterén. A magyarázatot keresve a szereplők mindig visszanyúlnak a régmúltba is, kiderül mindenkinek a családi háttere, az okok a helyükre kerülnek idővel, és kikerekedik egy tömör történetnek az érzelmileg nagyon komoly és szövevényes háttere. A jelen cselekménye nagyon rövid, sokáig teljesen kaotikusan elmesélt, viszont ettől rendkívül izgalmas is. A könyv vége egészen elképesztő fordulattal zárul, ami szintén nem annyira magukat a lineárisan zajló eseményeket rúgja fel, hanem sokkal inkább érzelmileg nevezhető fontosnak.

Engem teljesen magával ragadott a könyv. Háy Jánosnak elképesztő a stílusa, teljesen le tudja taglózni az olvasót. Kemény és konkrét véleménye van mindenről, és tiszteletreméltónak gondolom, hogy ezeket kerekperec ki is meri mondani, még akkor is, ha eköré nagyon ügyesen és pontosan felépített egy abszolút realisztikus történetet is.

Lauren Oliver - Rekviem

Annyira tetszett a sorozat második kötetének, a Káosznak a legvégén található fordulat, vagy nevezhetnénk akár csattanónak is, hogy akárcsak korábban, most is alig vártam, hogy elkezdhessem a folytatást. Ha valamihez, hát ehhez különösen ért az írónő, hogy hogyan keltse fel az érdeklődést a trilógia következő része iránt. Mondjuk, azt hozzá kell tennem, hogy maga a „Rekviem” cím nem sejtetett éppen túlzottan sok jót a történet alakulásának szempontjából, de valójában a cselekmény nem volt ilyen mértékig tragikus kimenetelű. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyjából ezt is szoktuk meg a disztópia irodalom új vonalától. Hiszen az ilyen jellegű könyvekben legalábbis valamiféle forradalom zajlik, ami mint tudjuk, sosem járhat áldozatok nélkül, de alapvetően már csak az ifjúsági kategóriába való besorolásból fakadóan is remélhetünk, ha mást nem, részlegesen kellemes befejezést.

Lauren Oliver ismét változtatott a regény felépítésén. Ezúttal a fejezetek váltakozása során Lena és Hana (az egykori legjobb barátnő) nézőpontja cserélődik folyamatosan. Az események sorrendje nagyjából lineáris, és időben a két lány története többé-kevésbé egymás mellett fut. Minden szempontból eléggé jól szembeállítható kettejük sorsa, a világ, amiben élnek és úgy összességében az események, amiket elmesélnek.

Lena életének színtere a Vadon, ahol Veszettek egy csoportjával vándorolnak egyik helyről a másikra. Táborokban laknak, a körülményeik továbbra is abszolút civilizálatlanok, alig van mit enniük, és ráadásul még a Vadonba betörő rendfenntartókkal is meg kell küzdeniük az életükért. Viszont megmaradt számukra a szabadság, a döntések meghozatalának szabadsága, legyen az akár jó vagy rossz. Ami pedig a legfontosabb, hogy ez a világ bár civilizálatlan és veszélyes, ugyanakkor a szeretet világa is egyben, ahol az embereket nem kötik szabályok, főleg nem az érzelmeikkel kapcsolatban.

A Káoszban készülődő forradalom a Rekviemben nyílt harccá válik ugyan, de így, hogy két női szereplő szemszögéből nézhetjük az eseményeket, ez annyira azért nem feltűnő. A sűrűjébe igen ritkán keverednek bele, amiből ilyen módon az olvasók is kimaradnak. Inkább csak a hozzájuk eljutó információkból tudhatjuk meg, hogy mi is zajlik pontosan az ország különböző területein. Emellett pedig Lena, aki mostanra már az Ellenállás fontosabb rétegeibe tartozik, azért itt-ott belekeveredik általuk szervezett zendülésekbe.

Amit viszont jobban megismerhetünk ezekből a fejezetekből, az a Vadon, és az ott élő emberek körülményei. Persze ez megjelent már a Káoszban is korábban, de ott még csak egy nagyjából húszfős, egyébként jól szervezett csapattal találkozhattunk, itt azonban a létszám már az ezer körülire rúg, és ez egy egészen más jellegű felállást feltételez. Ezzel kapcsolatban volt is egy kis rossz érzésem a könyvet olvasva. Az eredeti elképzelés szerint ugye azt gondolná az ember, hogy a Veszettek által követelt élet az, ami helyénvaló és igazán jó lehet, de a Rekviem bizonyos részleteiben úgy gondolom, az olvasó véleménye nem lehet túlzottan felemelő a Vadonba szökött emberekkel kapcsolatban. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az írónőnek éppen pont ez lett volna a célja.

A másik világ, a kerítésen vagy falakon belüli, ahol Hana él. Ez tulajdonképpen elég komolyan látványos ellentéte a külsőnek. Rengeteg a szabály és megszorítás, illetve az Ellenállás mozgolódása óta még az elejénél is szigorúbbak a renddel kapcsolatos elképzelések és törvények. Még a Delíriumban kiderült, hogy a fiatal lányt a polgármester fiával párosították össze, aki elsőre rendkívül szerencsés partinak tűnik. A kötet elején azonban kiderül, hogy a polgármester viszonylag rejtélyes körülmények között meghalt a zavargások során, és így a fia kerül a helyére. A kinevezés napja, majd az esküvőé is vészesen közeledik, és mindeközben Hana egyre újabb vonásait, és jövendőbelije múltjának bizonyos eltitkolt részleteit kénytelen megismerni, melyektől a korábban annyira ígéretes férj képe hanyatlani kezd a szemében. Lenne pedig éppen elég gondja önmagában is, hiszen súlyos titkokat őriz, melyek nyomják a lelkét, és elárasztják a bűntudat érzésével. És akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e neki egyáltalán ilyen intenzíven érezni bármit is?

Ezeknek a fejezeteknek külön érdekessége, hogy egy kikezelt ember szemszögéből nézhetjük a dolgokat, elvégre Hana átesett a procedúrán. Korábban mindig csak Lena gondolatait olvashattuk, aki ugye megmenekült a beavatkozás elől, és ettől az érzései közelebb állhattak hozzánk, akik értelem szerűen nem a szeretet nélküli világ polgárai vagyunk. Mikor először megláttam, hogy Lena mellett a másik elbeszélő Hana, akkor nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak. Nem voltam egészen biztos benne, hogy az írónő miként képzelte el, hogyan zajlott a lány élete, amíg nem tudhattunk róla semmit, és hogy bele fog-e vágni, hogy egy olyan ember szemszögéből írjon, akinek kiműtötték az agyából az igazi érzelmeket.

Még egy fajta szembeállítása lehet a két párhuzamosan létező világnak az, hogy a külső események inkább a komoly tettlegességet hangsúlyozzák, minimális tervezéssel. A Vadonban játszódó részletek inkább a fizikális mozgalmasságon, a tényleges háborún alapulnak, a falakon belül, Portlandban zajló események azonban sokkal inkább a gondolati síkon mozognak. Titkok és homályos részletek keverednek elő a múltból bonyolult összefüggésekről, melyeknek a megfejtése Hanára vár, és csak így lehetnek részesei az olvasók is lassan tisztuló képnek.

A harmadik kötetben annak ellenére, hogy kifejezetten eseménydús a cselekmény, főleg a falakon kívül zajló jelenetekben, még sincs arzenál az új szereplőkből. Csupán néhány eddig teljesen ismeretlen karakter kerül bemutatásra, de a többiekkel már mind találkozhattunk a korábbi könyvekben, legalább említés szintjén, ha másképp nem is.

A sorozat első két részében elképesztően gyönyörűnek találtam a leírásokat, azt, ahogyan Lauren Oliver éreztetni, láttatni próbálta a történéseket. Sok-sok remekül megírt hasonlattal élt, amik széppé tették a megfogalmazást. A Rekviem elején is még jellemző ezeknek az előfordulása, de kissé az volt az érzésem, hogy a történet előre haladása során valahogy időről-időre elmaradoztak, és a regény végéhez közeledve már sokkal cselekvés orientáltabb volt az elbeszélés, mint korábban. A régebben annyira pontosan és érzékletesen megragadott és lefestett érzelmek kicsit jobban kimaradtak a könyvből, mint ahogy az szerencsés lett volna a történet és a mondanivaló szempontjából.

Nekem maguk az események és a végkifejlet miatt kicsit jobban tetszett a Rekviem, mint korábban a Káosz. Olvastam néhány véleményt azóta, és azt vettem észre, hogy sokan inkább a harmadik részre panaszkodnak, de az én esetemben valahogyan ez úgy tűnik, megfordult. Persze, minden olvasó eldönti majd, hogy melyik a kedvence a sorozat három részéből.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!

Azt követően, hogy a második rész végén megjelenik Alex - aki sosem titkoltam, hogy a történetben az egyik kedvenc szereplőm volt -, hatalmas lelkesedéssel fogtam neki a harmadik résznek, és iszonyú kíváncsi voltam, hogy hogyan is készül ebben a Julian - Lena - Alex hármas felállásban alakítani a dolgokat az írónő. Eleinte úgy gondolom, nem túlzottan meglepő módon, Alex hidegen viselkedik Lenával, figyelmen kívül hagyja a lány létezését, és emellett látványosan utálja Juliant. Az a meghökkentő inkább ebben az egészben, hogy Lena nem érti, sőt kissé furcsállja és nehezményezi ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban kérdem én: mégis mire számított? Mikor annak a fiúnak, aki nagyon-nagyon szerette őt, mindent, még az életét is feláldozta volna érte, és még ezernyi megpróbáltatás után is csak az hajtotta előre, hogy megtalálja őt, azt kellett látnia, hogy egy másik srác karjaiban van, akkor mégis hogyan reagálhatott volna erre? Úgy gondolom, Alex dühe érthető, persze hosszú távon ezeket a reakciókat lehet gyerekesnek is nevezni, éppen ezért a felgyülemlő feszültség előbb-utóbb egy vitában robban ki, melyben a fiú azt találja mondani, hogy minden hazugság volt, és soha nem szerette Lenát. Az egy dolog, hogy ez minden bizonnyal nem esett jól a lánynak, aki azért Julien ide vagy oda, de még mindig szerette Alexet, ami viszont ismételten nem fért a fejembe, az az volt, hogy Lena minimális győzködés után készséggel el is hiszi Alexnek ezt az állítását. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nem gyanús neki egy kicsit sem? A srác gyakorlatilag az élete árán mentette ki őt a városból még annak idején, és csak a szerencséjén múlott, hogy mégsem fizetett a kis akcióért ekkora árat, hanem el tudott szabadulni a Kriptából. De nem. Lena nem gondolkodik ilyeneken, egyszerűen csak elhiszi, hogy Alex soha nem szerette, és inkább visszamegy Julienhez. Az ezzel kapcsolatos apró részleteken igazság szerint még sokáig el tudnék háborogni, de azt hiszem, ennyivel is érthetővé tettem, hogy a főszereplő nem lopta be magát különösebben a szívembe ezekkel a dolgaival.

Némi civakodás után sikerül eldöntenie az együtt vándorló csapatnak, hogy Waterbury felé menjenek, ahol úgy hallották, hogy egy hatalmas tábor van, és Veszettek élnek ott tökéletes szervezettségben. Amennyire Lena elképzeli, olyan jónak tűnik ez a hely, hogy még a városból is több százan menekülnek ki oda az emberek, ám amikor megérkeznek, hatalmas csalódás éri őket. Állandó összetűzések, éhezés, mosdatlanság és teljességgel embertelen körülmények uralkodnak az olyannyira felmagasztalt helyen. Ez pontosan az a részlete a regénynek, amire fentebb is utaltam már, hogy az annyira áhított világ forradalmárairól alkotott kép itt igencsak elsötétül. Egyébként valószínűleg Lauren Oliver többnyire ténylegesen jól képzelte el azt, hogy mi is történhetne egy civilizálatlan helyen, ahol sokan verődnek egy rakásra, és már túl nagy a nélkülözés ahhoz, hogy össze lehessen fogni. Ezzel azonban azt hiszem, kissé el tudja bizonytalanítani az olvasót is azzal kapcsolatban, hogy ezért valóban megéri-e harcolni. Nem tudom, hogy mennyire lehetett tervszerű ennek a hatásnak az elérése, mindenesetre úgy gondolom, hogy kettős érzéseket tud közvetíteni. Talán az ennek az egyetlen problematikus oldala, hogy meglehetősen elborzasztó képet fest az embereknek azon táboráról, akiknek az olvasónak szurkolnia kellene, elvégre a regényben megtestesített jó célért ők küzdenek.

Waterburyből menekülni kényszerülnek, ugyanis az Épek leigázni készülnek a tábort. Nincsen arra lehetőség, hogy mindenkit kimenekítsenek, de a szervezettebb csapatok, így Lenáéké is sikeresen elhagyja a tábort, és egy biztonságos búvóhelyen várják az Ellenállás embereit, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. Itt kerül be a képbe ismételten Lena édesanyja, aki már korábban is felvillan a Káoszban, de nem szerepel huzamosabban. Egyidejűleg az is kiderül, hogy az Ellenállás központja Portland lett, ahonnan még a Delíriumban az egész történet elindult, így hát a főszereplőink most ismételten ide tartanak.

Míg a Vadonban zajló jelenetekben sok mozgolódás, vándorlás és kaland van, addig a falakon belül, Hana élete lényegesen statikusabb, hiszen jobban le is van korlátozva a szabályok által. Bár igazságtalan lenne eseménytelennek nevezni ezeket a részleteket, inkább csak a térbeli mozgás sokkal szűkebb.

A fiatal lány családja nagyban készül az új polgármester, vagyis a jövendőbeli férj kinevezésére, illetve a még ennél is sokkal fontosabb esküvőre. A helyzetet megnehezíti a lány számára, hogy egyfajta szimbólummá váltak ők ketten a kikezeltek világában. Fred, az új polgármester ugyanis az apjánál sokkal szigorúbb eljárásokat tervez behozni, hogy az embereknek még csak eszébe se jusson a szimpatizálás az ellenállókkal, nemhogy a nyílt lázadás.

Hana eleinte elégedett is jelenlegi életével, úgy gondolja, hogy a kikezelése tökéletesen sikerült, és várakozással töltik el a jövendőbeli események. Azonban a fényűző társaságban, mely összegyűlik a rendezvényeken, egyre-másra kísérti őt Cassie neve, aki a vőlegényének első felesége volt (talán hét évig, erre nem emlékszem pontosan). Hanat nem hagyja nyugodni a kíváncsisága, hogy mi is történhetett vajon ezzel a titokzatos egykori asszonnyal, akinek semmi konkrétat nem sikerül megtudnia az eltűnésével kapcsolatban. A válás igazi okainak megosztásától Fred mindig elzárkózik, a kérdezősködésre pedig kifejezetten dühös és durva lesz, így Hana inkább magánakcióba kezd, hogy kideríthesse a valódi részleteket.

Emellett hamar felmerül a kérdés azzal kapcsolatban, hogy Hananak mennyire volt sikeres a procedúrája, ugyanis úgy tűnik, hogy a kelleténél több dolgot érez, sőt álmai is vannak. Sajnos az nem derül ki a történet folyamán, hogy egyáltalán nem volt hatással rá a kúra vagy csak részlegesen maradtak meg bizonyos érzelmei, mindazonáltal emiatt időről-időre bajba keveredik.

A regény végével kapcsolatosan abszolút kettős érzéseim vannak. Egy oldalról tartottam attól, hogy a szerelmi szál hasonlóképpen fog megoldódni, mint az eddig általam olvasott disztópiák (Az éhezők viadala, Matched - Crossed - Reached, Divergent) egy részében. A forgatókönyv: megjelenik a női főszereplő, és mellette egy nagyon ígéretes, szerethető férfi karakter, de valamiért ez nem elég jó, és ezért egy másik (általam) kevésbé kedvelhető srác veszi át a helyét, aki egy kis huzavona után végül megmarad a hősnő igaz szerelmének. Egyik trilógiában sem tudtam szimpatizálni ezekkel a másodikként megjelenő férfi szereplőkkel, és ez sajnos ezúttal is így történt Juliannel. Nem mondom ki konkrétan, hogy a Lena - Alex - Julian háromszög hogyan is zárul ebben a történetben, mindenesetre azzal, hogy ezt emlegetem pozitívumként a történet zárásában, azt hiszem, túlzottan sokat is elárultam.

Másfelől viszont hiába zárul a trilógia, én valahogy kissé befejezetlennek éreztem. Nincs egy olyan igazi végső konklúzió, esetleg néhány mondat a főszereplők jövőjéről, hogy bár némileg mindenki számára nyitottan, de azért egyfajta vágányra terelve maradjon a végkifejlet.