A kortárs ifjúsági irodalom disztópia műfajának újra egy
viszonylag ismertebb, többet emlegetett trilógiájába kezdtem bele a Delírium címet viselő első kötettel.
Régebben kinéztem már ezt a sorozatot magamnak, de most jutottam el odáig, hogy
ismét elköteleződjek egy világ mellett több mint ezer oldalra.
Még mielőtt részletesebben belemennék a leírásba, melyben
itt-ott kritikusabb megjegyzéseim is lesznek, leszögezném, hogy összességében,
mindent egybevéve nagyon tetszett a könyv! Az alap ötlet jó és újszerű, a
stílus gördülékeny, és ezek már kifejezetten jó bázist képeznek ahhoz, hogy egy
kötetre azt mondhassa az olvasó, hogy élvezhető.
Ahogy az ebben a műfajban általánosnak tűnik, ennek a
történetnek a narrációja is E/1.-jű, így az írónő által megálmodott világot a
főszereplő lány, Lena szemén keresztül láthatjuk. A történet elején, még
mielőtt pontosabb képet kapnánk arról, hogy milyen is maga a rendszer, amiben
az emberek a jövőbeli USA-ban élnek, megismerhetjük a főszereplő családi
helyzetét, ami kicsit sem nevezhető átlagosnak. Szerintem ennek a leírása eléggé
zavaros is a regényben. Általában nem szokott problémát jelenteni, hogy
kibogozzam és fejben tartsam az egyes történeteken belüli családi szálakat, de
most az könyv elején valamennyire azért belekeveredtem. A lényeg, ami a
cselekmény szempontjából igazán fontos, hogy Lenát a nagynénije és a
nagybácsija neveli, miután az édesapját még szinte a születése után
elvesztette, az édesanyja pedig öngyilkos lett. Két lány unokatestvére él még
velük egy házban, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy tökéletesen
kövessék a fennálló rendszer által előírt szabályokat.
Persze millióféle törvény van, nehéz is elképzelni, hogy
mindnek meg lehet felelni. A társadalom alapja az, hogy a szerelmet betegségnek
tekintik, és mindenkinek kötelező részt vennie egy kúrán, amikor kikezelik
ebből a betegségből, és úgymond megmentik a szenvedéstől. Mert ha nincs
szerelem, akkor elméletileg gyűlölet sincs, így az emberek közönyös zombikként
tengethetik a mindennapjaikat, anélkül, hogy különösebben fölizgatnák magukat
bármin is. A kúra 18 év alatt veszélyes, ezért csak különleges esetekben
végezhetik el. A nagykorúvá válás előtt minden fiatalnak át kell esnie egy
vizsgán - az érettségi mellett -, ahol végül 1-10-ig adnak nekik egy
pontszámot, és később ez alapján párosítják össze valakivel. Listát kapnak,
amin öt név szerepel, és meghagyják azt a luxust, hogy ebből az ötből
választhatnak. Igazán szép elgondolás, mit ne mondjak! Aki egyetemre megy,
annak a tanulmányai után tartják meg az esküvőjét. Vannak persze buktatók, mert
a kúra sem működik minden esetben, illetve a biztonságosnak nyilvánított
területeken kívül, a Vadonban élnek az úgynevezett Veszettek, akik nem estek át
a kúrán.
A kötet legelején Lena 17 éves, nagyjából három hónapja van
még a kezeléséig, és éppen a saját vizsgájára készül, amire jól begyakorolta a
válaszokat. Ezzel próbálja biztosítani, hogy magasabb pontszámot érjen el, és
még talán egy viszonylag jobb párra is szert tehessen. A kikérdezés közben
azonban nem megy minden zökkenőmentesen, mivel az izgalom hatására a fiatal
lány véletlenül kimondja saját, tényleges gondolatait is, amit akárhogyan is
igyekszik szépíteni, a bizottságnak egyáltalán nincs ínyére. Minden jel arra
utal, hogy kifejezetten hajlamos lehet a delíriumra. Úgy tűnik azonban, hogy
rámosolyog a szerencse, mivel a Veszettek pont ezt az alkalmat választják ki
arra, hogy a maguk módján tüntessenek, és a felfordulás következtében a vizsga
eredményeit eltörlik, és egy újabb időpontot adnak mindenkinek. Csakhogy eddig
az időpontig Lena életében túl sok minden változik. A felfordulás napján a
laborban megpillant ugyanis egy fiút, Alexet, aki láthatóan nagyon élvezi a
káoszt, ám mikor legközelebb egymásba botlanak, akkor „normális” kikezeltként
viselkedik. A történet folyamán azonban kiderül, hogy semmi sem igazán az,
aminek látszik, hogy a köréjük felépített világ minden jel szerint hazugságokon
és képmutatáson alapult, ám ezt valakinek, aki ebben nőtt fel, egyáltalán nem
könnyű elfogadni.
A felvázolt rendszer, a millió szabály, az hogy mindenki
közönyös mindenki iránt, számomra egyszerűen annyira idegen és szinte
felháborító volt, hogy ez valamilyen furcsa módon kicsit távol tartott a
történettől. A főszereplő pedig annyira mélyen magába itta ezt a gondolkodást,
és olyannyira sokáig tart, amíg komolyabban elkezd mocorogni benne valamiféle
kétség, hogy nekem például nagyon nehezen kedvelhető karakter volt főleg az
elején. Semmilyen szinten nem tudtam azonosulni vele, még annak ellenére sem,
hogy tulajdonképpen van valamiféle magyarázat a viselkedésére, ráadásul ő maga
meséli a történetet.
Sokkal szimpatikusabb volt a két másik fontos karakter: Alex
és Hana, aki Lena legjobb barátnője. A bennük mocorgó vagy teljesen világosan
élő fenntartások a társadalommal szemben, úgy gondolom, a mai világban élő
embernek sokkal könnyebben elfogadhatóvá és szerethetővé teszi őket. Nekem
legalábbis mindenképpen.
Nem szokásom egyébként árgus szemekkel kutakodni a regényekben
a kritizálható tartalmak után, de itt azért feltűnt néhány logikai bukfenc,
talán pont azért, mert a rendszer és a főszereplő idegensége miatt sokáig nem
igazán tudott beszippantani magába a könyv. Példának okáért van egy jelenet,
amikor Lena kilöki az ablaktáblát, ami annak rendje és módja szerint csattan a
betonon, és ripityára törik. Na, igen ám, de ki is ugrik utána - az emeletről,
tenném hozzá, ami eléggé merész vállalkozás alapból -, és szó sem esik arról,
hogy talán pont nem a szilánkokba kellene beleugrania. Azok mintha csak úgy
eltűntek volna onnan. Vagy egy másik esetben komoly sérülést szerez a lábára,
és nem sokkal később már a tengerben rohangál, amikor gyakorlatilag egy darab
hiányzik a vádlijából. Mondjuk, nem érzem át, hogy az annyira vidám dolog lenne.
Persze ez utóbbi végül is részletkérdés.
Másik dolog, ami akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy néhány
részlete a történetnek emlékeztet az Ally Condie féle (Matched, Crossed,
Reached) trilógiára, illetve a Susan Collins nevéhez fűződő Az éhezők
viadalára. Például a Condie által megálmodott Társadalomban lévő
párválasztási rendszer, és a Delíriumban
megjelenő párválasztás, meg úgy egyébként is az egész nagyon szigorú, a polgárokat
állandó megfigyelés alatt tartó felépítést hasonlónak láttam. Vannak ugyan
különbségek, de bennem akkor is felidézte a korábban olvasott trilógia egyes
pontjait. Vagy a várost körülvevő kerítés, ami elméletileg magas feszültségű
áram alatt van, de helyenként teljesen ártalmatlan, eléggé emlékeztetett Az
éhezők viadalában lévő 12. körzetet körülvevő kerítéshez. Vagy a kerítésen túli
világ, ami itt a Vadon, a Condie trilógiában pedig a Külső Tartományok, ahol
ugye szintén azok az emberek éltek, akik nem voltak hajlandóak integrálódni a
rendszerbe. Persze ugyanúgy üldözöttként. Őszintén szólva nem tudom, hogy
melyik trilógiák voltak előbb vagy később (talán Az éhezők viadala, Matched és
Delírium a sorrend, de meg nem esküszöm rá), és azzal is tökéletesen tisztában
vagyok, hogy ilyesmi a nagy számok törvénye alapján is előfordulhat, ezek csak
egyszerű észrevételek. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy az alap ötletet,
ami a szerelmet üldöző és kiirtásán fáradozó társadalomról szól, nagyon is
eredetinek gondolom.
A cselekmény pedig rendkívül fordulatos. Több olyan momentum
volt, amikor azt hittem, hogy könnyedén kiszámítható, hogy mi is a következő
lépés, aztán mégis meg tudott lepni az írónő. Számomra igazán izgalmassá a
kötet nagyjából második felétől vált a történet, addig inkább csak egy olvasmányos,
érdekes regény volt, a végére pedig kifejezetten bepörögnek az események.
Bravúrosnak mondható a befejezés, merthogy nem történik valami legalább
részleges konklúzió vagy lezárás. Nekem kifejezetten tetszett így, mert sokkal
nagyobb lelkesedéssel vágok bele a második kötetbe, mint ha nem is tökéletesen,
de valamilyen szinten elrendezett vége lett volna.
Úgy gondolom, külön érdeme még a trilógia első kötetének a
fejezetek elején szereplő „idézetek”, amiket valójában többnyire maga Lauren Oliver írt, mivel az általa
elképzelt társadalomhoz hivatalos dokumentumokat, könyveket is kitalált, és
ezekből tűntet fel végül is részleteket, amik illeszkednek a fejezetek
tartalmához. Úgy gondolom, ez egy ötletes, jópofa húzás volt, amivel egyben
biztosítja is az olvasót arról, hogy az írónő igazán belerakta a történetbe az
időt és energiát.
Egyedül a kiadvánnyal kapcsolatban vannak még kifogásaim.
Sajnos minden elírás vagy nyomtatási hiba szembejön velem. Sokan mondják, hogy
átsiklanak felette, ez valahogy nekem nem szokott sikerülni, és ahogy meglátom
őket, úgy máris elkezdenek zavarni. Ennek a kötetnek a fordításával és/vagy
kiadásával valószínűleg siethettek, mert viszonylag azért sok elütést, itt-ott
totálisan elgépelt szót láttam, ami sajnos nem növeli az emberben az igényesség
érzetét, akármilyen szép is maga a borító. Legalábbis az nekem kifejezetten
tetszik.
Összességébe véve nyugodtan mondhatom, hogy nagy várakozással
és kíváncsisággal vágok bele a második kötetbe, a Káoszba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése