Neil Gaiman - Amerikai Istenek

Mielőtt még belekezdenék a könyvajánlóba, szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy én a 10. évfordulóra kiadott bővített verziót olvastam el ebből a könyvből, bár mivel igyekszem az ajánlóban elkerülni a spoilereket, ez talán nem fog komoly különbségekhez vezetni.  Mivel azonban az eredeti, vágott változatot nem ismerem, ezért erről nincsenek pontos információim.

 

Egy nagyon jó barátomtól kaptam ezt a könyvet ajándékba, és szinte azonnal el is kezdtem olvasni. Korábban még sosem olvastam Neil Gaimantől, de több okból is komolyabb elvárásokkal futottam neki ennek a kötetnek. Egyrészről a hátoldalon feltűntetett rövid összefoglaló alapján nagyon ígéretesnek tűnt a történet, másrészről pedig már többször hallottam jó véleményt az íróról, és eléggé megbízom a barátom ízlésében is, akitől kaptam.

Viszonylag ritkán olvasok véleményezéseket a spoilerektől tartva, de most az első egy-két fejezet után nem bírtam a kíváncsiságommal, és a korábban magasan értékelt ismertetők közül kettőt elolvastam Goodreads-en. Az egyik nagyon felmagasztaló volt, csupa dicséret és csodálat, a másik viszont inkább elmarasztaló, és a kritikákat hosszan kifejtő. Így utólagosan pedig azt tudom mondani, hogy senki számára nem én fogom elbillenteni a mérleget bármelyik irányba, mert bennem a könyv abszolút kettős érzést keltett. Néha azt tapasztaltam, hogy egyes jelenetek teljesen magukkal ragadtak, mások viszont kifejezetten rossz érzést keltettek bennem, és nem igazán tetszettek.

Az elbeszélésben E/3.-jű narrátor van, aki úgynevezett „mindentudó” is egyben, mivel időről-időre beszúr néhány apró utalást, amik túl kicsinyek ahhoz, hogy kikövetkeztethető legyen a folytatás, de elegendőek a feszültség fokozására. Ez az egyik olyan dolog, ami magában a felépítésben - vagy nevezhetjük írói technikának is - nagyon tetszett.

A regény főszereplője Árnyék, aki éppen börtönbüntetését tölti, amikor a történetben bemutatásra kerül. A szabadulásáig csupán egy hét maradt hátra, és alig várja, hogy hazatérhessen a feleségéhez, Laurához. Ekkora azonban sokkoló hírt kap, miszerint Laura életét vesztette egy autóbalesetben, melynek részleteiről csupán később fog értesülni. Így azonban néhány nappal hamarabb hazaengedik, hogy el tudjon menni a temetésre. A repülőgépen találkozik egy nagyon furcsa figurával, aki érdekes módon úgy tűnik, hogy nagyon sokat, sőt, talán mindent tud róla. Szerdának nevezi magát, mivel éppen ezen a napon találkoztak, és munkát ajánl Árnyéknak, amit ő azonnal visszautasít. Az útjaik azonban újra keresztezik egymást, természetesen egyáltalán nem véletlen módon, és a titokzatos férfinak sikerül meggyőznie Árnyékot, hogy neki dolgozzon. A munka sok utazással jár, de hát elvégre őt már úgy sem várja senki és semmi otthon, így ez nem lehet akadály. A furcsa kalandok és megmagyarázhatatlan események pedig csak ez után kezdődnek el, ráadásul olyan hirtelenséggel követik egymást, hogy sem a főszereplőnek, sem az olvasónak nincs ideje felocsúdni ebből a bizarr, új világból.

Az egyes fejezetekben mindig Árnyék történetéről olvashatunk, ám a fejezetek között a szövevényes cselekmény egészen más fonalát kapja fel az író. Ezek egy címmel, ami általában az „Akik Amerikába jöttek” vagy „Valahol Amerikában”, vannak leválasztva az addig zajló eseményekről, és egészen mások a főszereplői, akik sokszor Árnyéktól teljesen függetlenül vannak jelen, a történet egészének mégis fontos elemei, és idővel tökéletesen illő puzzle darabokként a helyükre kerülnek. Ezek között felbukkannak időben párhuzamos, de régi történetek is, amik arról szólnak, hogy az a sok féle ember, akik a rengeteg különböző istent magukkal hozták, hogyan is kerültek Amerikába.

A regény eleje egy kissé még zavaros, bár ezt itt most nem negatív értelemben mondom. Lehetne talán azt a szót is használni rá, hogy titokzatos, és ez kicsit közelebb vinne az igazsághoz. Az olvasó még épp csak megismerkedik a főszereplővel, és kezdi felvenni a történet fonalát, de máris rengeteg kérdésbe, misztériumba ütközik. Ez persze alapvetően jó dolog, hiszen annál kíváncsibb is lesz, és így könnyedén fog előregördülni a cselekménnyel együtt.

Zavaró volt viszont számomra, hogy semmilyen szinten nem tudtam kötődni érzelmileg a főszereplőhöz, ami azt hiszem, azért történhetett, merthogy ő maga sem mutat semmiféle érzelmet. Olyan, mintha a belső, lelki történései egyszerűen kimaradtak volna a könyvből, mintha ilyenekkel abszolút nem is rendelkezne. Egy börtönviselt ember esetében még hagyján, hogy mondjuk kívülről olyan, mintha kiműtötték volna az érzelmekért felelős központot az agyából, de amikor halad előre a cselekmény, és lassan megbizonyosodhat róla az olvasó, hogy Árnyék tényleg olyan, mintha nem rendelkezne semmiféle érzelemmel, akkor az már kezd zavaróvá válni. Nekem legalábbis az volt, hogy képtelen voltam aggódni, sajnálni vagy bármi egyebet érezni vele kapcsolatban. Néhány másik karakter, akinek volt valamiféle emberi érzelmekhez fűződő megnyilvánulása, sokkal jobban a szívemhez nőtt.

Bár maga a stílus is kicsit inkább az a lényegre törő fajta volt, viszonylag kevés - bár élethű - leírással, és inkább a cselekvésre helyezett hangsúllyal. A történet iszonyú mozgalmas, nagyon ritkán van bármiféle megállás benne, ami végül is gördülékennyé teszi az eseményeket, viszont hosszú távon szemernyit fárasztó is tud lenni.

Aki esetleg valamennyivel jobban ismeri a germán, egyiptomi, görög, skandináv, stb. kultúrák mitológiáját, az még találgatni is tud kicsit, hogy az istenként bemutatott karakterek mögött pontosan kik is rejtőznek, mielőtt ez még kimondásra kerülne. Ehhez ugye az is hozzátartozik, hogy néhány talán inkább csattanónak szánt kijelentés ellaposodik, hiszen az utalgatások miatt, ha nem is feltétlenül biztos az olvasó, de lehet egyfajta sejtése.

Azt hiszem, nekem a könyv befejezésével is részben ez volt a problémám. Merthogy sajnos azt kell mondanom, hogy nem minden szempontból tetszett a vége. Egy részről az egyik fő esemény, amit addig előkészített és felvezetett, azt hatalmas katarzis helyett valahogy inkább enyhe csalódásként éltem meg, mivel úgy éreztem, hogy inkább csak elpang a történet, mint a lassú víz, és nem kirobban, majd hirtelen kerül a helyére az egész. Itt azonban még nem ért véget a regény. Mivel a történet sok szálon fut, és rengeteg esemény zajlik párhuzamosan, amik idővel ugyan közelítenek egymáshoz, de nem feltétlenül érnek össze teljesen, ezért sok szálat is kell elvarrnia az írónak a végén. Ezek közül pedig volt, ami tetszett, amit jó megoldásnak és kellemes zárásnak tartottam, és volt, amivel én éppenséggel egyszerűen képtelen voltam megbékélni. Leginkább azért, mert túlzottan erőltetettnek vagy mesterkéltnek éreztem.

Amit viszont szerintem nem lehet vitatni, hogy a regény többféleképpen is elgondolkodtatja az olvasót. Az egyik véleményezésben azt olvastam, hogy „az ördög a sorok között van” - az angolból írt szabadfordításban. Nem vagyok benne tökéletesen biztos, hogy ebben a kötetben nekem sikerült a sorok között olvasnom. Nem tudom, hogy elsiklottam-e valami felett, ami másoknak valami hihetetlen és komoly mondanivalót jelentett. Amit tudok, hogy egyes részletei a könyvnek felkavaróak voltak számomra, ráadásul eleinte igazán meg sem tudtam magyarázni, hogy mitől lettem feszült, és ez arra késztetett, hogy keressem a válaszokat. Talán ez az a bizonyos „ördög”, ami ott lapul a sorok között, és talán mindenki máshol találja meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy ebben áll a csodája. Az enyém csak egy vélemény a sok közül.

Végül pedig néhány fontos dologra szeretném felhívni a leendő olvasók figyelmét. Az egyik, hogy homoszexualitás és szabad szájú erotikus jelenetek is előfordulnak a könyvben. Nem ez a fő téma, de azért jelen van itt-ott, tehát aki esetleg bármelyik dologra érzékenyebb vagy kevésbé szívesen olvas róla, annak valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb regény. Másik dolog pedig, hogy szerintem nagyon fontos, hogy figyeljetek a részletekre. Gaiman néha csak egyetlen mondattal is elvarr egy olyan szálat, ami addig csupán lógott a levegőben. De nem ez az alapvető oka annak, amiért szeretném ezt a gondolatot előtérbe helyezni, hanem az, hogy sokszor a jelentéktelennek tűnő részletek által kerülnek a helyükre a darabok, és áll össze a teljes kép bizonyos eseményekkel kapcsolatban.

Összességébe véve nekem jó élmény volt maga a könyv, abszolút nem bántam meg, sőt, örülök, hogy elolvastam. Azt hiszem, akik szeretik Neil Gaimant, a kalandos, eseménydús vagy a fantasztikus irányba húzó történeteket, azoknak ez a regény tökéletesen megfelelő lehet.