Jodi Meadows - Infinite (Newsoul #3)

A Newsoul fantasy trilógiának a befejező kötete az Infinite, ami viszonylag rövid, de annál eseménydúsabb időtartamot ölel fel főszereplőink életéből. A sorozat mondhatni teljesen megfordult az első részhez képest, ami kicsit túlságosan is lassan, szinte egyhangúan, kizárólag az érzelmekre építve telt el, az utolsó kötet azonban kifejezetten pörgősre, kalandosra sikerült, viszonylag kevesebb romantikus jelenettel, ami korábban nagyon is lányossá tette ezt a trilógiát.

Ha már a kötetek dinamikájánál tartunk, valószínűleg a második kötet, az Asunder volt a legjobb egyensúlyban, ami az érzelmes és az akció jeleneteket illeti. Ahogy az első kötetben, az Incarnate-ben kissé túlságosan hosszúra sikeredtek a lassú jelenetek, úgy ellenben a harmadik rész inkább túlpörgetettnek mondható. Egyébként is sok esetben érezhető, hogy „izzadságszagú” a regény, ami abból fakad, hogy az írónő a végére akarta hagyni Ana és Sam szerelme beteljesülésének nagy jelenetét, ettől viszont minden korábban elkezdett romantikus részletet valamilyen módon félbe kellett szakítania, és ez sokszor erőltetettre sikerült. Annyira nem vészes, mert igazán csak a kötet befejezéséhez közelítve, amikor már igen sokadjára történik valami hihetetlen közjáték a bensőséges pillanatok megszakítása érdekében, válik feltűnővé és valamelyest zavaróvá. Bár ez egyéni, hogy ki hányadik ilyen zsánerre épülő jelenettől kezdi kitépni a haját.

A történet éppen ott folytatódik, ahol az Asunderben abbamaradt. Anat tehát száműzték a városból, és Sam úgy döntött, vele tart majd az útja során, ami a körülményekhez képest egy egész nyugodt kis megoldásnak hangzik, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Még el sem kezdenek csomagolni, amikor hatalmas földrengés rázza meg Heartot, és ha ez még nem lenne elég, egy csomó embert megtámadnak azon az éjszakán, akik szimpatizálnak az új lelkekkel és védeni próbálják őket. Persze Anaék sem maradnak ki a buliból, sőt, a barátaik sem, úgyhogy egy egészen új tervvel kell előállniuk, méghozzá a lehető leggyorsabban. Hamarosan kisebb csoport gyűlik össze a város könyvtárában, hogy megvitassák a teendőket. A végleges döntés szerint pedig egy komolyabb létszámú társaság készül fel végül is arra, hogy útnak induljon, mivel a város nem biztonságos már többé számukra.

A történet kalandos jellegének jót tesz az, hogy a helyszín lényegesen tágasabb keretek között mozog, és a karakterek nincsenek most már bezárva egyetlen város területére. Bár a szereplők száma viszonylag limitált, mivel egy kis csoportban mozognak a regény legnagyobb részében, de ez idő alatt éppen elég elfoglaltságot talált ki számukra az írónő ahhoz, hogy ne váljon unalmassá a történet.

Ahogy az egy befejező részhez illik, az eddig csak sejtetett dolgokra, titkokra szépen lassan fény derül, és a puzzle összes darabja idővel a helyére kerül idővel. A történet szépen kerekedik ki, és végül is a kiegészítő részben, a The Phoenix Overture-ben megírt cselekmény is valamelyest elmondásra kerül Ana által, amikor végre többé-kevésbé sikerül lefordítania a templomban szerzett könyveket. Így tehát az sem marad ki semmi igazán fontos részletből, aki nem olvassa a kiegészítő kötetet. Az ilyen módon elhangzottakból egyébként még egy fokkal biztosabbá válik, hogy az írónő egyszerre szánta a trilógiát disztópiának és fantasynak, elvégre itt játszódik a Földön egy kataklizma utáni időben, és mégis megjelennek a különböző mágikus lények, amikkel azért jelenleg nem futunk össze nap mint nap.

A korábbi többféle morális kérdésből, most inkább arra az egyre helyeződik a hangsúly, hogy ki hogyan reagál a tényre, hogy 5000 évvel korábban beleegyeztek, hogy a reinkarnálódásukért cserébe Janan mindig elfogyasszon egy új lelket, aki így soha nem kaphatja meg az élet lehetőségét. Egy kicsit túlkapásnak érzem egyébként a reakciókat, amit az írónő ebben a helyzetben az embereknek tulajdonít. A végére egész jól letompítja azzal, hogy nagyjából két táborra oszlanak az alapján, hogy megérinti-e őket ez az információ vagy sem, és hogy kimondja, hogy persze mindenki fél a haláltól, és valamilyen módon még érthető is, hogy ezt választották, de őszintén elgondolva… nem hinném, hogy sokan elutasítanának egy ilyen ajánlatot. És az sem tűnik valószínűnek, hogy összeomoljanak a gondolat súlya alatt, amikor az egész annyira absztrakt és távoli valójában.

FIGYELEM! ENYHE SPOILER! Én személy szerint kicsit csalódásként éltem meg az utolsó igazán nagynak szánt jelenetet. Valahogy lapos volt. Az első rész végén annyira jól sikerült az akciós befejezés, ezzel szemben itt most jóformán társalgással és zenélgetéssel letudták a végső „nagy küzdelmet”. Alapvetően tetszett maga a megoldás, ötletes és kedves volt, de a kivitelezés nem volt az igazi.

Összességében azt lehet mondani a Newsoul trilógiáról, hogy kellemesen szórakoztató, de semmi igazán extra. Itt-ott vannak benne szellemes beszólások, jópofa jelenetek és izgalmas akciók, de nem tud fenntartani egy állandó felfokozott hangulatot, amitől igazán letehetetlenné válik egy könyv. Mivel magyar fordítás (egyelőre) nem jelent meg, ezért inkább azoknak tudom ajánlani, akik nem bánják, ha angolul kell olvasniuk, esetleg szeretnének egy kicsit gyakorolni (a reported speech-ben különösen ott van a toppon a sorozat az E/1-es mesélő jellege miatt).

Paraméterek:

Kiadó: Katherine Tegen Books

Kiadás éve: 2014

Oldalak száma: 418

Nyelv: angol

Lauren Oliver - Rekviem

Annyira tetszett a sorozat második kötetének, a Káosznak a legvégén található fordulat, vagy nevezhetnénk akár csattanónak is, hogy akárcsak korábban, most is alig vártam, hogy elkezdhessem a folytatást. Ha valamihez, hát ehhez különösen ért az írónő, hogy hogyan keltse fel az érdeklődést a trilógia következő része iránt. Mondjuk, azt hozzá kell tennem, hogy maga a „Rekviem” cím nem sejtetett éppen túlzottan sok jót a történet alakulásának szempontjából, de valójában a cselekmény nem volt ilyen mértékig tragikus kimenetelű. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyjából ezt is szoktuk meg a disztópia irodalom új vonalától. Hiszen az ilyen jellegű könyvekben legalábbis valamiféle forradalom zajlik, ami mint tudjuk, sosem járhat áldozatok nélkül, de alapvetően már csak az ifjúsági kategóriába való besorolásból fakadóan is remélhetünk, ha mást nem, részlegesen kellemes befejezést.

Lauren Oliver ismét változtatott a regény felépítésén. Ezúttal a fejezetek váltakozása során Lena és Hana (az egykori legjobb barátnő) nézőpontja cserélődik folyamatosan. Az események sorrendje nagyjából lineáris, és időben a két lány története többé-kevésbé egymás mellett fut. Minden szempontból eléggé jól szembeállítható kettejük sorsa, a világ, amiben élnek és úgy összességében az események, amiket elmesélnek.

Lena életének színtere a Vadon, ahol Veszettek egy csoportjával vándorolnak egyik helyről a másikra. Táborokban laknak, a körülményeik továbbra is abszolút civilizálatlanok, alig van mit enniük, és ráadásul még a Vadonba betörő rendfenntartókkal is meg kell küzdeniük az életükért. Viszont megmaradt számukra a szabadság, a döntések meghozatalának szabadsága, legyen az akár jó vagy rossz. Ami pedig a legfontosabb, hogy ez a világ bár civilizálatlan és veszélyes, ugyanakkor a szeretet világa is egyben, ahol az embereket nem kötik szabályok, főleg nem az érzelmeikkel kapcsolatban.

A Káoszban készülődő forradalom a Rekviemben nyílt harccá válik ugyan, de így, hogy két női szereplő szemszögéből nézhetjük az eseményeket, ez annyira azért nem feltűnő. A sűrűjébe igen ritkán keverednek bele, amiből ilyen módon az olvasók is kimaradnak. Inkább csak a hozzájuk eljutó információkból tudhatjuk meg, hogy mi is zajlik pontosan az ország különböző területein. Emellett pedig Lena, aki mostanra már az Ellenállás fontosabb rétegeibe tartozik, azért itt-ott belekeveredik általuk szervezett zendülésekbe.

Amit viszont jobban megismerhetünk ezekből a fejezetekből, az a Vadon, és az ott élő emberek körülményei. Persze ez megjelent már a Káoszban is korábban, de ott még csak egy nagyjából húszfős, egyébként jól szervezett csapattal találkozhattunk, itt azonban a létszám már az ezer körülire rúg, és ez egy egészen más jellegű felállást feltételez. Ezzel kapcsolatban volt is egy kis rossz érzésem a könyvet olvasva. Az eredeti elképzelés szerint ugye azt gondolná az ember, hogy a Veszettek által követelt élet az, ami helyénvaló és igazán jó lehet, de a Rekviem bizonyos részleteiben úgy gondolom, az olvasó véleménye nem lehet túlzottan felemelő a Vadonba szökött emberekkel kapcsolatban. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az írónőnek éppen pont ez lett volna a célja.

A másik világ, a kerítésen vagy falakon belüli, ahol Hana él. Ez tulajdonképpen elég komolyan látványos ellentéte a külsőnek. Rengeteg a szabály és megszorítás, illetve az Ellenállás mozgolódása óta még az elejénél is szigorúbbak a renddel kapcsolatos elképzelések és törvények. Még a Delíriumban kiderült, hogy a fiatal lányt a polgármester fiával párosították össze, aki elsőre rendkívül szerencsés partinak tűnik. A kötet elején azonban kiderül, hogy a polgármester viszonylag rejtélyes körülmények között meghalt a zavargások során, és így a fia kerül a helyére. A kinevezés napja, majd az esküvőé is vészesen közeledik, és mindeközben Hana egyre újabb vonásait, és jövendőbelije múltjának bizonyos eltitkolt részleteit kénytelen megismerni, melyektől a korábban annyira ígéretes férj képe hanyatlani kezd a szemében. Lenne pedig éppen elég gondja önmagában is, hiszen súlyos titkokat őriz, melyek nyomják a lelkét, és elárasztják a bűntudat érzésével. És akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e neki egyáltalán ilyen intenzíven érezni bármit is?

Ezeknek a fejezeteknek külön érdekessége, hogy egy kikezelt ember szemszögéből nézhetjük a dolgokat, elvégre Hana átesett a procedúrán. Korábban mindig csak Lena gondolatait olvashattuk, aki ugye megmenekült a beavatkozás elől, és ettől az érzései közelebb állhattak hozzánk, akik értelem szerűen nem a szeretet nélküli világ polgárai vagyunk. Mikor először megláttam, hogy Lena mellett a másik elbeszélő Hana, akkor nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak. Nem voltam egészen biztos benne, hogy az írónő miként képzelte el, hogyan zajlott a lány élete, amíg nem tudhattunk róla semmit, és hogy bele fog-e vágni, hogy egy olyan ember szemszögéből írjon, akinek kiműtötték az agyából az igazi érzelmeket.

Még egy fajta szembeállítása lehet a két párhuzamosan létező világnak az, hogy a külső események inkább a komoly tettlegességet hangsúlyozzák, minimális tervezéssel. A Vadonban játszódó részletek inkább a fizikális mozgalmasságon, a tényleges háborún alapulnak, a falakon belül, Portlandban zajló események azonban sokkal inkább a gondolati síkon mozognak. Titkok és homályos részletek keverednek elő a múltból bonyolult összefüggésekről, melyeknek a megfejtése Hanára vár, és csak így lehetnek részesei az olvasók is lassan tisztuló képnek.

A harmadik kötetben annak ellenére, hogy kifejezetten eseménydús a cselekmény, főleg a falakon kívül zajló jelenetekben, még sincs arzenál az új szereplőkből. Csupán néhány eddig teljesen ismeretlen karakter kerül bemutatásra, de a többiekkel már mind találkozhattunk a korábbi könyvekben, legalább említés szintjén, ha másképp nem is.

A sorozat első két részében elképesztően gyönyörűnek találtam a leírásokat, azt, ahogyan Lauren Oliver éreztetni, láttatni próbálta a történéseket. Sok-sok remekül megírt hasonlattal élt, amik széppé tették a megfogalmazást. A Rekviem elején is még jellemző ezeknek az előfordulása, de kissé az volt az érzésem, hogy a történet előre haladása során valahogy időről-időre elmaradoztak, és a regény végéhez közeledve már sokkal cselekvés orientáltabb volt az elbeszélés, mint korábban. A régebben annyira pontosan és érzékletesen megragadott és lefestett érzelmek kicsit jobban kimaradtak a könyvből, mint ahogy az szerencsés lett volna a történet és a mondanivaló szempontjából.

Nekem maguk az események és a végkifejlet miatt kicsit jobban tetszett a Rekviem, mint korábban a Káosz. Olvastam néhány véleményt azóta, és azt vettem észre, hogy sokan inkább a harmadik részre panaszkodnak, de az én esetemben valahogyan ez úgy tűnik, megfordult. Persze, minden olvasó eldönti majd, hogy melyik a kedvence a sorozat három részéből.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!

Azt követően, hogy a második rész végén megjelenik Alex - aki sosem titkoltam, hogy a történetben az egyik kedvenc szereplőm volt -, hatalmas lelkesedéssel fogtam neki a harmadik résznek, és iszonyú kíváncsi voltam, hogy hogyan is készül ebben a Julian - Lena - Alex hármas felállásban alakítani a dolgokat az írónő. Eleinte úgy gondolom, nem túlzottan meglepő módon, Alex hidegen viselkedik Lenával, figyelmen kívül hagyja a lány létezését, és emellett látványosan utálja Juliant. Az a meghökkentő inkább ebben az egészben, hogy Lena nem érti, sőt kissé furcsállja és nehezményezi ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban kérdem én: mégis mire számított? Mikor annak a fiúnak, aki nagyon-nagyon szerette őt, mindent, még az életét is feláldozta volna érte, és még ezernyi megpróbáltatás után is csak az hajtotta előre, hogy megtalálja őt, azt kellett látnia, hogy egy másik srác karjaiban van, akkor mégis hogyan reagálhatott volna erre? Úgy gondolom, Alex dühe érthető, persze hosszú távon ezeket a reakciókat lehet gyerekesnek is nevezni, éppen ezért a felgyülemlő feszültség előbb-utóbb egy vitában robban ki, melyben a fiú azt találja mondani, hogy minden hazugság volt, és soha nem szerette Lenát. Az egy dolog, hogy ez minden bizonnyal nem esett jól a lánynak, aki azért Julien ide vagy oda, de még mindig szerette Alexet, ami viszont ismételten nem fért a fejembe, az az volt, hogy Lena minimális győzködés után készséggel el is hiszi Alexnek ezt az állítását. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nem gyanús neki egy kicsit sem? A srác gyakorlatilag az élete árán mentette ki őt a városból még annak idején, és csak a szerencséjén múlott, hogy mégsem fizetett a kis akcióért ekkora árat, hanem el tudott szabadulni a Kriptából. De nem. Lena nem gondolkodik ilyeneken, egyszerűen csak elhiszi, hogy Alex soha nem szerette, és inkább visszamegy Julienhez. Az ezzel kapcsolatos apró részleteken igazság szerint még sokáig el tudnék háborogni, de azt hiszem, ennyivel is érthetővé tettem, hogy a főszereplő nem lopta be magát különösebben a szívembe ezekkel a dolgaival.

Némi civakodás után sikerül eldöntenie az együtt vándorló csapatnak, hogy Waterbury felé menjenek, ahol úgy hallották, hogy egy hatalmas tábor van, és Veszettek élnek ott tökéletes szervezettségben. Amennyire Lena elképzeli, olyan jónak tűnik ez a hely, hogy még a városból is több százan menekülnek ki oda az emberek, ám amikor megérkeznek, hatalmas csalódás éri őket. Állandó összetűzések, éhezés, mosdatlanság és teljességgel embertelen körülmények uralkodnak az olyannyira felmagasztalt helyen. Ez pontosan az a részlete a regénynek, amire fentebb is utaltam már, hogy az annyira áhított világ forradalmárairól alkotott kép itt igencsak elsötétül. Egyébként valószínűleg Lauren Oliver többnyire ténylegesen jól képzelte el azt, hogy mi is történhetne egy civilizálatlan helyen, ahol sokan verődnek egy rakásra, és már túl nagy a nélkülözés ahhoz, hogy össze lehessen fogni. Ezzel azonban azt hiszem, kissé el tudja bizonytalanítani az olvasót is azzal kapcsolatban, hogy ezért valóban megéri-e harcolni. Nem tudom, hogy mennyire lehetett tervszerű ennek a hatásnak az elérése, mindenesetre úgy gondolom, hogy kettős érzéseket tud közvetíteni. Talán az ennek az egyetlen problematikus oldala, hogy meglehetősen elborzasztó képet fest az embereknek azon táboráról, akiknek az olvasónak szurkolnia kellene, elvégre a regényben megtestesített jó célért ők küzdenek.

Waterburyből menekülni kényszerülnek, ugyanis az Épek leigázni készülnek a tábort. Nincsen arra lehetőség, hogy mindenkit kimenekítsenek, de a szervezettebb csapatok, így Lenáéké is sikeresen elhagyja a tábort, és egy biztonságos búvóhelyen várják az Ellenállás embereit, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. Itt kerül be a képbe ismételten Lena édesanyja, aki már korábban is felvillan a Káoszban, de nem szerepel huzamosabban. Egyidejűleg az is kiderül, hogy az Ellenállás központja Portland lett, ahonnan még a Delíriumban az egész történet elindult, így hát a főszereplőink most ismételten ide tartanak.

Míg a Vadonban zajló jelenetekben sok mozgolódás, vándorlás és kaland van, addig a falakon belül, Hana élete lényegesen statikusabb, hiszen jobban le is van korlátozva a szabályok által. Bár igazságtalan lenne eseménytelennek nevezni ezeket a részleteket, inkább csak a térbeli mozgás sokkal szűkebb.

A fiatal lány családja nagyban készül az új polgármester, vagyis a jövendőbeli férj kinevezésére, illetve a még ennél is sokkal fontosabb esküvőre. A helyzetet megnehezíti a lány számára, hogy egyfajta szimbólummá váltak ők ketten a kikezeltek világában. Fred, az új polgármester ugyanis az apjánál sokkal szigorúbb eljárásokat tervez behozni, hogy az embereknek még csak eszébe se jusson a szimpatizálás az ellenállókkal, nemhogy a nyílt lázadás.

Hana eleinte elégedett is jelenlegi életével, úgy gondolja, hogy a kikezelése tökéletesen sikerült, és várakozással töltik el a jövendőbeli események. Azonban a fényűző társaságban, mely összegyűlik a rendezvényeken, egyre-másra kísérti őt Cassie neve, aki a vőlegényének első felesége volt (talán hét évig, erre nem emlékszem pontosan). Hanat nem hagyja nyugodni a kíváncsisága, hogy mi is történhetett vajon ezzel a titokzatos egykori asszonnyal, akinek semmi konkrétat nem sikerül megtudnia az eltűnésével kapcsolatban. A válás igazi okainak megosztásától Fred mindig elzárkózik, a kérdezősködésre pedig kifejezetten dühös és durva lesz, így Hana inkább magánakcióba kezd, hogy kideríthesse a valódi részleteket.

Emellett hamar felmerül a kérdés azzal kapcsolatban, hogy Hananak mennyire volt sikeres a procedúrája, ugyanis úgy tűnik, hogy a kelleténél több dolgot érez, sőt álmai is vannak. Sajnos az nem derül ki a történet folyamán, hogy egyáltalán nem volt hatással rá a kúra vagy csak részlegesen maradtak meg bizonyos érzelmei, mindazonáltal emiatt időről-időre bajba keveredik.

A regény végével kapcsolatosan abszolút kettős érzéseim vannak. Egy oldalról tartottam attól, hogy a szerelmi szál hasonlóképpen fog megoldódni, mint az eddig általam olvasott disztópiák (Az éhezők viadala, Matched - Crossed - Reached, Divergent) egy részében. A forgatókönyv: megjelenik a női főszereplő, és mellette egy nagyon ígéretes, szerethető férfi karakter, de valamiért ez nem elég jó, és ezért egy másik (általam) kevésbé kedvelhető srác veszi át a helyét, aki egy kis huzavona után végül megmarad a hősnő igaz szerelmének. Egyik trilógiában sem tudtam szimpatizálni ezekkel a másodikként megjelenő férfi szereplőkkel, és ez sajnos ezúttal is így történt Juliannel. Nem mondom ki konkrétan, hogy a Lena - Alex - Julian háromszög hogyan is zárul ebben a történetben, mindenesetre azzal, hogy ezt emlegetem pozitívumként a történet zárásában, azt hiszem, túlzottan sokat is elárultam.

Másfelől viszont hiába zárul a trilógia, én valahogy kissé befejezetlennek éreztem. Nincs egy olyan igazi végső konklúzió, esetleg néhány mondat a főszereplők jövőjéről, hogy bár némileg mindenki számára nyitottan, de azért egyfajta vágányra terelve maradjon a végkifejlet.

Maggie Stiefvater - Forever (Örökké)

A trilógia második kötete, a Linger, már lényegesen több várakozást keltő véget ért, mint korábban a Shiver. Pont emiatt éppen csak egy rövidke pihenőt tartottam a két könyv között, és meglehetősen gyorsan belekezdtem a sorozat befejező részébe. Az ezúttal eléggé kritikus és izgalmas ponton elvágott cselekmény mellett közrejátszott ebben még a kíváncsiság is, hogy hogyan is fog végül alakulni a megoldás, ami pontot tehet a teljes trilógia végére.

A második kötet vége és a harmadik kötet eleje között időben ezúttal nincsen akkora ugrás, mint az első és a második kötet között volt. Ezúttal is eltelik néhány hét, de viszont nem hónapok, és kicsit kevésbé motoszkál az emberben a hiányérzet, hogy mi is történhetett vajon a külön nem részletezett időben, hiszen annyira nem nehéz kitalálni, és erre megvannak a megfelelő utalások is a történetben. Az utolsó könyv a leghosszabb az összes közül, de talán itt telik el a legrövidebb idő valójában. Néhány hét, ahol általában egy-egy napra lelassít az idő, és kifejezetten részletesen, több ember szemszögéből is láthatjuk a történéseket, illetve köztes napok, amik csak említés szinten szerepelnek, és anélkül telnek el, hogy megtudnánk az akkor zajlott eseményekről bármit is.

A kötet előszava rendhagyó módón egy ötödik szereplő, Shelby szemszögéből lett megírva, egy-két oldalas mindössze. Emiatt elsőre azt hittem, hogy még tovább fog bonyolódni a történet követése az által, hogy bejönnek még szereplők, akiknek a szemszögéből nézhetjük az eseményeket, de tévedtem, mert a folytatásban megmarad a Linger-ből már jól ismert négy szereplő - Sam, Grace, Cole és Isabel - szemszöge. A tagolásban tehát nem történt változás, úgyhogy ezúttal az olvasó ilyen szempontból nyugodtan helyezkedhet bele a megszokás kényelmébe. A karakterekkel kapcsolatban nagyjából csak ismételni tudom magam, mivel az általam kedveltebbek továbbra is Cole és Isabel maradtak Grace-el és Sammel szemben. Sőt, vannak olyan momentumok a könyvben, amikor az egyébként jámbornak, aranyosnak és kedvesnek megismert Sam számomra kifejezetten ellenszenvesen viselkedik. Biztosan vannak, akiknek ellenkezik ezzel a véleménye, akik nálam jobban tudtak azonosulni az ő karakterével, és esetleg viszont kevésbé Cole-lal vagy Isabellel. Ahogy az előző véleményezésemben megemlítettem a szülői karakterek nem túlzottan pozitív szerepét, így akkor most is kitérnék rájuk egy mondat erejéig: összességében véve nem történik túl nagy változás, főleg az apákat illetően, az anyáknál azért érezhető némi finomítás a korábbi megjelenésekhez képest.

A trilógia befejező kötetének elején megtudhatjuk, hogy Grace átváltozása óta hogyan is zajlik az élet Mercy Fallsban, és mivel ő így kicsit kiesik az elbeszélő szereplők köréből, így lényegesen többet olvashatjuk az eseményeket Sam szemszögéből, aki nagyjából tartaléklángon éli az életét a barátnője nélkül, nem igazán találja a helyét, és mondjuk, ha nagyon kritikusak akarunk lenni vele szemben, akkor azt lehet mondani, hogy eléggé tesze-tosza módon viselkedik. Eközben Isabel iskolába jár, Cole pedig most először ember bőrben igyekszik maradni, és tudományos alapokra helyezni a farkas-kórt. A bonyodalmak persze több irányból érkeznek. Grace a tavaszi, egyre enyhülő időben, a fiatal farkasok instabilitásával még oda-vissza változik, miközben eltűnt személyként tartják számon a városban, ami jelentősen megnehezíti a dolgokat. Emellett ismét történik egy gyilkosság az erdőben, és így Sam a maga titokzatosságával elkezdi szúrni a rendőrség szemét. Isabel apja pedig továbbra is küzd a farkasok ellen, és minden lehetséges módot próbál megragadni, hogy kiirthassa őket véglegesen.

Bizonyos szempontból, néhány részletben a cselekményt nevezhetjük kiszámíthatónak. Például az előszótól nagyjából a könyv feléig elhúzódó „komoly rejtély” szerintem a minimálisan logikusan gondolkodó olvasó számára teljesen előrelátható, és nem okoz különösebb meglepetést. Kritikus szemmel nézve emellett mondhatnám még azt is, hogy egy lányos, romantikus, kiszámíthatóan happy endes történetnek induló trilógiát talán pont ezekért a tulajdonságaiért vesz a kezébe az ember, és innen nézve felesleges erőlködésnek tűnik az író részéről, hogy megpróbálja más jellegű történetnek beállítani az alapvetően rózsaszín stílusban megírt sorozatát. Legelőször a könyv vége felé haladva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy csupán azért, hogy ne lehessen a tökéletesen kiszámítható, vagy más abszolút lehúzó jelzőkkel illetni a regényt, az írónő megpróbálkozott minél kevésbé olyan véget kialakítani, amire valóban számítana az ember. Azért így egy-két nap távlatában már megenyhültem ezzel a dologgal kapcsolatban. Bár a trilógia végén még így is sok elvarratlan szál marad, talán kicsit több mint amire számít az ember. Olyan érzése lehet az olvasónak, hogy a történet nyitva maradt eléggé ahhoz, hogy ha nagyon akar és próbálkozik valaki, akkor még további három kötetet tudjon akár hozzáírni. Viszont a maga nemében, a cselekményben részletezett bonyodalmak szempontjából lehet kerek egésznek nevezni a történetet.

Korábban csupán egy barátnőmtől hallottam véleményt a trilógiának a befejező részéről, és ő azt mondta, úgy érezte, sok részlet csak azért került leírásra, hogy teljenek a lapok. Emiatt kicsit legelőször félve futottam neki a Forevernek, hogy talán elronthatja az eddigi élményt, de aztán valahogy én mégsem ütköztem ebbe a problémába. Talán kicsit hosszabbak az érzelmekről szóló elmélázások, vagy elméleti szinten taglalt gondolatmenetek, mint a korábbi két kötetben. Meg persze ez mégsem olyan, mint egy krimi vagy thriller, ahol minden egyes esemény azért kerül leírásra, mert valamilyen eszméletlen fontos szerepe van abban, hogy a végén összeálljon a teljes történet. Itt azonban a látszólag felesleges részletek alapvetően szórakoztatóak, úgy gondolom, a stílus gondoskodik róla, hogy az olvasó ne kezdjen el unatkozni ezzel a kötettel a kezében. Szerintem, ha valaki el tud merülni legalább egy közepes szinten a trilógia világában, akkor nem túl valószínű, hogy ilyen jellegű kellemetlenségekbe ütközne.

Mint ezt még a Shiver ajánlójánál említettem, jelenleg nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen is a többi könyv, ami a „vörös pöttyös” kategórián belül íródott, ezért nem is tudok hitelesen nyilatkozni arról, hogy más könyvekkel, sorozatokkal szemben mennyire éri meg elolvasni ezt a trilógiát. Engem alapvetően nem tud magával ragadni ez a fajta világ annyira, hogy rajongójává váljak a műfajnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a Shiver, Linger, Forever trilógia olvasását. Amit biztosan mondhatok, hogy így önmagában véve, első élménynek teljesen jó volt, én nyugodt szívvel ajánlanám a teljes sorozatot azoknak, akik kedvelik a vérfarkasok világát. Akik pedig már elkezdték olvasni, azokat mindenképpen arra biztatnám, hogy ne hagyják abba, és olvassák el a sorozatot a végéig. Megéri.

Ally Condie - Reached (Célhoz érve)

Bár a második kötet, a Crossed vége nem váltott ki belőlem olyan komoly várakozást, mégis a megjelenése után viszonylag hamar megszereztem, és nekikezdtem a trilógia befejező kötetének az olvasásához. Sajnos volt bennem egy olyan jellegű kis kimondatlan remény is, hogy ez a rész majd talán feledteti velem a második kötet kevésbé élvezetes és izgalmas voltát. Azt hiszem, megvan ilyenkor az emberben a vágy, hogy megtalálja a korábbi félresikerült dolgok miatt a korrekciót, amik a végére az egész élményt megszépítik. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem mondhatom azt, hogy ezt maradéktalanul megtaláltam a Reached című kötetben.

A könyv ezúttal nem csupán fejezetekre, de nagyobb egységekre, egészen pontosan öt részre van tagolva, és minden résznek van külön címe, amely nagyjából lefedi a mögötte rejlő tartalom középpontját. Emellett nagyon is kellemes meglepetésként ért, hogy a fejezetekben ezúttal nem csak Ky és Cassia nézőpontja váltogatja egymást, hanem becsatlakozik Xander is, aki - mint korábban említettem - a kedvenc szereplőmmé vált.

A második kötetben hiába talált egymásra a két szerelmes, most ismét távol kerültek. Cassia a fővárosban dolgozik osztályozóként, Ky pedig Indie társaságában a szélső tartományok egyikében állomásozik, és pilótaként segít a Felkelésnek. Érződik a levegőben a feszültség, ahogy felmerül a kérdés, hogy vajon a távolság, és a másik lány közelsége, elérhetősége mennyiben befolyásolja Ky és Cassia kapcsolatát. Eközben Xander szintén az egyik határ menti tartományban dolgozik eleinte hivatalnokként, később pedig orvosként, és szintén a Felkelés oldalán, amivel azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, mivel talán már a második kötetben is megemlíti (de ha nem, akkor minimum érezteti) az írónő.

Az elején - meglátásom szerint - kicsit lassan, vontatottan zajlanak az események, kell egy kis idő, és jónéhány oldal, mire ténylegesen bepörögnek a dolgok, és elkezd érződni, hogy a Felkelésnek megvan az esélye a hatalomátvételre. Azonban akármennyire is várták ezt a pillanatot hosszú idő óta már nagyon sokan, most mégis felmerül a kérdés, hogy vajon mennyiben különbözik a Társadalom és a Felkelés rendszere egymástól? Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy vajon a cél valóban szentesíti-e az eszközt? Számításba vettek-e minden lehetőséget, amikor belevágtak az akcióba, vagy csak az egyre sürgetőbb körülményeket tartották szem előtt?

A korábbi két kötetben megszokott könnyed, olvasmányos stílus a Reachedre is ugyanúgy jellemző marad, amit mindenképpen pozitívumnak említenék meg a könyvvel kapcsolatban. Sajnos azonban azt éreztem, hogy az írónő minden igyekezete ellenére, hogy fordulatossá tegye a trilógia utolsó részét is, ez csak nagyon ritkán sikerült, és a cselekmény inkább ellaposodott, ha nem is vált teljesen unalmassá.

Nem volt meg a késztetésem arra, hogy faljam az oldalakat, nem emésztett fel az izgalom, hogy vajon mi is fog történni a következő oldalon, fejezetben, részben. Az elvarratlan szálak szépen a helyükre kerültek, a sok-sok miért megmagyarázódott, azonban a célzásokat nem éreztem eléggé finomnak ahhoz, hogy az olvasónak meglegyen a maga kis diadala, ha esetleg rájött egy összefüggésre még az előtt, hogy kimondták volna hangosan is. Inkább nevezném kiszámíthatónak az ilyen logikai kapcsokat, illetve az események láncolatát is, mint meglepőnek vagy megdöbbentőnek. Persze hozzá tartozik ehhez a műfajhoz, hogy happy endet vár az olvasó, és valószínűleg csalódna is, ha nem kapná meg, ugyanakkor nem tartom mindegynek, hogy hogyan is jutunk el ehhez a jól kiszámítható - és emiatt biztonságot nyújtó - ponthoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Matched, Crossed, Reached trilógia nem rossz egy könnyed olvasmánynak a modern disztopikus irodalom rajongói számára, de ugyanakkor szerintem lehet ennél jobbakat is találni ebből a műfajból, és akinek nagyon kiszámolt az ideje, amit olvasással tud tölteni, annak inkább azt javasolnám, hogy másik könyveknek fusson neki első sorban.