Lauren Oliver - Rekviem

Annyira tetszett a sorozat második kötetének, a Káosznak a legvégén található fordulat, vagy nevezhetnénk akár csattanónak is, hogy akárcsak korábban, most is alig vártam, hogy elkezdhessem a folytatást. Ha valamihez, hát ehhez különösen ért az írónő, hogy hogyan keltse fel az érdeklődést a trilógia következő része iránt. Mondjuk, azt hozzá kell tennem, hogy maga a „Rekviem” cím nem sejtetett éppen túlzottan sok jót a történet alakulásának szempontjából, de valójában a cselekmény nem volt ilyen mértékig tragikus kimenetelű. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyjából ezt is szoktuk meg a disztópia irodalom új vonalától. Hiszen az ilyen jellegű könyvekben legalábbis valamiféle forradalom zajlik, ami mint tudjuk, sosem járhat áldozatok nélkül, de alapvetően már csak az ifjúsági kategóriába való besorolásból fakadóan is remélhetünk, ha mást nem, részlegesen kellemes befejezést.

Lauren Oliver ismét változtatott a regény felépítésén. Ezúttal a fejezetek váltakozása során Lena és Hana (az egykori legjobb barátnő) nézőpontja cserélődik folyamatosan. Az események sorrendje nagyjából lineáris, és időben a két lány története többé-kevésbé egymás mellett fut. Minden szempontból eléggé jól szembeállítható kettejük sorsa, a világ, amiben élnek és úgy összességében az események, amiket elmesélnek.

Lena életének színtere a Vadon, ahol Veszettek egy csoportjával vándorolnak egyik helyről a másikra. Táborokban laknak, a körülményeik továbbra is abszolút civilizálatlanok, alig van mit enniük, és ráadásul még a Vadonba betörő rendfenntartókkal is meg kell küzdeniük az életükért. Viszont megmaradt számukra a szabadság, a döntések meghozatalának szabadsága, legyen az akár jó vagy rossz. Ami pedig a legfontosabb, hogy ez a világ bár civilizálatlan és veszélyes, ugyanakkor a szeretet világa is egyben, ahol az embereket nem kötik szabályok, főleg nem az érzelmeikkel kapcsolatban.

A Káoszban készülődő forradalom a Rekviemben nyílt harccá válik ugyan, de így, hogy két női szereplő szemszögéből nézhetjük az eseményeket, ez annyira azért nem feltűnő. A sűrűjébe igen ritkán keverednek bele, amiből ilyen módon az olvasók is kimaradnak. Inkább csak a hozzájuk eljutó információkból tudhatjuk meg, hogy mi is zajlik pontosan az ország különböző területein. Emellett pedig Lena, aki mostanra már az Ellenállás fontosabb rétegeibe tartozik, azért itt-ott belekeveredik általuk szervezett zendülésekbe.

Amit viszont jobban megismerhetünk ezekből a fejezetekből, az a Vadon, és az ott élő emberek körülményei. Persze ez megjelent már a Káoszban is korábban, de ott még csak egy nagyjából húszfős, egyébként jól szervezett csapattal találkozhattunk, itt azonban a létszám már az ezer körülire rúg, és ez egy egészen más jellegű felállást feltételez. Ezzel kapcsolatban volt is egy kis rossz érzésem a könyvet olvasva. Az eredeti elképzelés szerint ugye azt gondolná az ember, hogy a Veszettek által követelt élet az, ami helyénvaló és igazán jó lehet, de a Rekviem bizonyos részleteiben úgy gondolom, az olvasó véleménye nem lehet túlzottan felemelő a Vadonba szökött emberekkel kapcsolatban. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az írónőnek éppen pont ez lett volna a célja.

A másik világ, a kerítésen vagy falakon belüli, ahol Hana él. Ez tulajdonképpen elég komolyan látványos ellentéte a külsőnek. Rengeteg a szabály és megszorítás, illetve az Ellenállás mozgolódása óta még az elejénél is szigorúbbak a renddel kapcsolatos elképzelések és törvények. Még a Delíriumban kiderült, hogy a fiatal lányt a polgármester fiával párosították össze, aki elsőre rendkívül szerencsés partinak tűnik. A kötet elején azonban kiderül, hogy a polgármester viszonylag rejtélyes körülmények között meghalt a zavargások során, és így a fia kerül a helyére. A kinevezés napja, majd az esküvőé is vészesen közeledik, és mindeközben Hana egyre újabb vonásait, és jövendőbelije múltjának bizonyos eltitkolt részleteit kénytelen megismerni, melyektől a korábban annyira ígéretes férj képe hanyatlani kezd a szemében. Lenne pedig éppen elég gondja önmagában is, hiszen súlyos titkokat őriz, melyek nyomják a lelkét, és elárasztják a bűntudat érzésével. És akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e neki egyáltalán ilyen intenzíven érezni bármit is?

Ezeknek a fejezeteknek külön érdekessége, hogy egy kikezelt ember szemszögéből nézhetjük a dolgokat, elvégre Hana átesett a procedúrán. Korábban mindig csak Lena gondolatait olvashattuk, aki ugye megmenekült a beavatkozás elől, és ettől az érzései közelebb állhattak hozzánk, akik értelem szerűen nem a szeretet nélküli világ polgárai vagyunk. Mikor először megláttam, hogy Lena mellett a másik elbeszélő Hana, akkor nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak. Nem voltam egészen biztos benne, hogy az írónő miként képzelte el, hogyan zajlott a lány élete, amíg nem tudhattunk róla semmit, és hogy bele fog-e vágni, hogy egy olyan ember szemszögéből írjon, akinek kiműtötték az agyából az igazi érzelmeket.

Még egy fajta szembeállítása lehet a két párhuzamosan létező világnak az, hogy a külső események inkább a komoly tettlegességet hangsúlyozzák, minimális tervezéssel. A Vadonban játszódó részletek inkább a fizikális mozgalmasságon, a tényleges háborún alapulnak, a falakon belül, Portlandban zajló események azonban sokkal inkább a gondolati síkon mozognak. Titkok és homályos részletek keverednek elő a múltból bonyolult összefüggésekről, melyeknek a megfejtése Hanára vár, és csak így lehetnek részesei az olvasók is lassan tisztuló képnek.

A harmadik kötetben annak ellenére, hogy kifejezetten eseménydús a cselekmény, főleg a falakon kívül zajló jelenetekben, még sincs arzenál az új szereplőkből. Csupán néhány eddig teljesen ismeretlen karakter kerül bemutatásra, de a többiekkel már mind találkozhattunk a korábbi könyvekben, legalább említés szintjén, ha másképp nem is.

A sorozat első két részében elképesztően gyönyörűnek találtam a leírásokat, azt, ahogyan Lauren Oliver éreztetni, láttatni próbálta a történéseket. Sok-sok remekül megírt hasonlattal élt, amik széppé tették a megfogalmazást. A Rekviem elején is még jellemző ezeknek az előfordulása, de kissé az volt az érzésem, hogy a történet előre haladása során valahogy időről-időre elmaradoztak, és a regény végéhez közeledve már sokkal cselekvés orientáltabb volt az elbeszélés, mint korábban. A régebben annyira pontosan és érzékletesen megragadott és lefestett érzelmek kicsit jobban kimaradtak a könyvből, mint ahogy az szerencsés lett volna a történet és a mondanivaló szempontjából.

Nekem maguk az események és a végkifejlet miatt kicsit jobban tetszett a Rekviem, mint korábban a Káosz. Olvastam néhány véleményt azóta, és azt vettem észre, hogy sokan inkább a harmadik részre panaszkodnak, de az én esetemben valahogyan ez úgy tűnik, megfordult. Persze, minden olvasó eldönti majd, hogy melyik a kedvence a sorozat három részéből.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!

Azt követően, hogy a második rész végén megjelenik Alex - aki sosem titkoltam, hogy a történetben az egyik kedvenc szereplőm volt -, hatalmas lelkesedéssel fogtam neki a harmadik résznek, és iszonyú kíváncsi voltam, hogy hogyan is készül ebben a Julian - Lena - Alex hármas felállásban alakítani a dolgokat az írónő. Eleinte úgy gondolom, nem túlzottan meglepő módon, Alex hidegen viselkedik Lenával, figyelmen kívül hagyja a lány létezését, és emellett látványosan utálja Juliant. Az a meghökkentő inkább ebben az egészben, hogy Lena nem érti, sőt kissé furcsállja és nehezményezi ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban kérdem én: mégis mire számított? Mikor annak a fiúnak, aki nagyon-nagyon szerette őt, mindent, még az életét is feláldozta volna érte, és még ezernyi megpróbáltatás után is csak az hajtotta előre, hogy megtalálja őt, azt kellett látnia, hogy egy másik srác karjaiban van, akkor mégis hogyan reagálhatott volna erre? Úgy gondolom, Alex dühe érthető, persze hosszú távon ezeket a reakciókat lehet gyerekesnek is nevezni, éppen ezért a felgyülemlő feszültség előbb-utóbb egy vitában robban ki, melyben a fiú azt találja mondani, hogy minden hazugság volt, és soha nem szerette Lenát. Az egy dolog, hogy ez minden bizonnyal nem esett jól a lánynak, aki azért Julien ide vagy oda, de még mindig szerette Alexet, ami viszont ismételten nem fért a fejembe, az az volt, hogy Lena minimális győzködés után készséggel el is hiszi Alexnek ezt az állítását. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nem gyanús neki egy kicsit sem? A srác gyakorlatilag az élete árán mentette ki őt a városból még annak idején, és csak a szerencséjén múlott, hogy mégsem fizetett a kis akcióért ekkora árat, hanem el tudott szabadulni a Kriptából. De nem. Lena nem gondolkodik ilyeneken, egyszerűen csak elhiszi, hogy Alex soha nem szerette, és inkább visszamegy Julienhez. Az ezzel kapcsolatos apró részleteken igazság szerint még sokáig el tudnék háborogni, de azt hiszem, ennyivel is érthetővé tettem, hogy a főszereplő nem lopta be magát különösebben a szívembe ezekkel a dolgaival.

Némi civakodás után sikerül eldöntenie az együtt vándorló csapatnak, hogy Waterbury felé menjenek, ahol úgy hallották, hogy egy hatalmas tábor van, és Veszettek élnek ott tökéletes szervezettségben. Amennyire Lena elképzeli, olyan jónak tűnik ez a hely, hogy még a városból is több százan menekülnek ki oda az emberek, ám amikor megérkeznek, hatalmas csalódás éri őket. Állandó összetűzések, éhezés, mosdatlanság és teljességgel embertelen körülmények uralkodnak az olyannyira felmagasztalt helyen. Ez pontosan az a részlete a regénynek, amire fentebb is utaltam már, hogy az annyira áhított világ forradalmárairól alkotott kép itt igencsak elsötétül. Egyébként valószínűleg Lauren Oliver többnyire ténylegesen jól képzelte el azt, hogy mi is történhetne egy civilizálatlan helyen, ahol sokan verődnek egy rakásra, és már túl nagy a nélkülözés ahhoz, hogy össze lehessen fogni. Ezzel azonban azt hiszem, kissé el tudja bizonytalanítani az olvasót is azzal kapcsolatban, hogy ezért valóban megéri-e harcolni. Nem tudom, hogy mennyire lehetett tervszerű ennek a hatásnak az elérése, mindenesetre úgy gondolom, hogy kettős érzéseket tud közvetíteni. Talán az ennek az egyetlen problematikus oldala, hogy meglehetősen elborzasztó képet fest az embereknek azon táboráról, akiknek az olvasónak szurkolnia kellene, elvégre a regényben megtestesített jó célért ők küzdenek.

Waterburyből menekülni kényszerülnek, ugyanis az Épek leigázni készülnek a tábort. Nincsen arra lehetőség, hogy mindenkit kimenekítsenek, de a szervezettebb csapatok, így Lenáéké is sikeresen elhagyja a tábort, és egy biztonságos búvóhelyen várják az Ellenállás embereit, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. Itt kerül be a képbe ismételten Lena édesanyja, aki már korábban is felvillan a Káoszban, de nem szerepel huzamosabban. Egyidejűleg az is kiderül, hogy az Ellenállás központja Portland lett, ahonnan még a Delíriumban az egész történet elindult, így hát a főszereplőink most ismételten ide tartanak.

Míg a Vadonban zajló jelenetekben sok mozgolódás, vándorlás és kaland van, addig a falakon belül, Hana élete lényegesen statikusabb, hiszen jobban le is van korlátozva a szabályok által. Bár igazságtalan lenne eseménytelennek nevezni ezeket a részleteket, inkább csak a térbeli mozgás sokkal szűkebb.

A fiatal lány családja nagyban készül az új polgármester, vagyis a jövendőbeli férj kinevezésére, illetve a még ennél is sokkal fontosabb esküvőre. A helyzetet megnehezíti a lány számára, hogy egyfajta szimbólummá váltak ők ketten a kikezeltek világában. Fred, az új polgármester ugyanis az apjánál sokkal szigorúbb eljárásokat tervez behozni, hogy az embereknek még csak eszébe se jusson a szimpatizálás az ellenállókkal, nemhogy a nyílt lázadás.

Hana eleinte elégedett is jelenlegi életével, úgy gondolja, hogy a kikezelése tökéletesen sikerült, és várakozással töltik el a jövendőbeli események. Azonban a fényűző társaságban, mely összegyűlik a rendezvényeken, egyre-másra kísérti őt Cassie neve, aki a vőlegényének első felesége volt (talán hét évig, erre nem emlékszem pontosan). Hanat nem hagyja nyugodni a kíváncsisága, hogy mi is történhetett vajon ezzel a titokzatos egykori asszonnyal, akinek semmi konkrétat nem sikerül megtudnia az eltűnésével kapcsolatban. A válás igazi okainak megosztásától Fred mindig elzárkózik, a kérdezősködésre pedig kifejezetten dühös és durva lesz, így Hana inkább magánakcióba kezd, hogy kideríthesse a valódi részleteket.

Emellett hamar felmerül a kérdés azzal kapcsolatban, hogy Hananak mennyire volt sikeres a procedúrája, ugyanis úgy tűnik, hogy a kelleténél több dolgot érez, sőt álmai is vannak. Sajnos az nem derül ki a történet folyamán, hogy egyáltalán nem volt hatással rá a kúra vagy csak részlegesen maradtak meg bizonyos érzelmei, mindazonáltal emiatt időről-időre bajba keveredik.

A regény végével kapcsolatosan abszolút kettős érzéseim vannak. Egy oldalról tartottam attól, hogy a szerelmi szál hasonlóképpen fog megoldódni, mint az eddig általam olvasott disztópiák (Az éhezők viadala, Matched - Crossed - Reached, Divergent) egy részében. A forgatókönyv: megjelenik a női főszereplő, és mellette egy nagyon ígéretes, szerethető férfi karakter, de valamiért ez nem elég jó, és ezért egy másik (általam) kevésbé kedvelhető srác veszi át a helyét, aki egy kis huzavona után végül megmarad a hősnő igaz szerelmének. Egyik trilógiában sem tudtam szimpatizálni ezekkel a másodikként megjelenő férfi szereplőkkel, és ez sajnos ezúttal is így történt Juliannel. Nem mondom ki konkrétan, hogy a Lena - Alex - Julian háromszög hogyan is zárul ebben a történetben, mindenesetre azzal, hogy ezt emlegetem pozitívumként a történet zárásában, azt hiszem, túlzottan sokat is elárultam.

Másfelől viszont hiába zárul a trilógia, én valahogy kissé befejezetlennek éreztem. Nincs egy olyan igazi végső konklúzió, esetleg néhány mondat a főszereplők jövőjéről, hogy bár némileg mindenki számára nyitottan, de azért egyfajta vágányra terelve maradjon a végkifejlet.

Lauren Oliver - Káosz

A Delírium izgalmas befejezése után, ami elképesztően kíváncsivá tett, szinte azonnal elkezdtem olvasni a második kötetet. Nem is igazán tudtam, hogy mit várjak a könyvtől, elvégre a lényeges szereplők, elképzelés és cselekmény alapján kialakuló elgondolás, amit az első részben megismerhettünk, darabjaira hullik a végén, úgyhogy különösen izgalmas a kérdés, hogy vajon hogyan lehet tovább fűzni a cselekményt. Hát Lauren Oliver bebizonyította, hogy van erre lehetőség, nem is akármilyen módon.

 

A második kötet felépítése eltér az első lineáris történetvezetésétől. Ezúttal kétféle fejezet váltja egymást, melyek az „akkor” illetve „most” nevet viselik. Értelemszerűen a „most” cím alatt olvasható események a jelenben játszódnak, ami közel fél évvel az után van, hogy Lena megszökik a Vadonba, így elsőre az olvasó csak pislog, hogy mi is történik, hiszen teljesen máshová csatlakozik be a történet fonala legelőször, mint ahová várná. Az „akkor” című fejezetek viszont folytatják az eseményeket ott, ahol eredetileg abbamaradt az első rész zárásánál, így arra is fény derül, hogy miként telt az elmúlt hat hónap. A felépítésben eleinte általában rövidek a jelent leíró fejezetek, és kifejezetten hosszúak a múltat taglalóak, de idővel ez megfordul, és végén pont ellenkezőleg, a „most” kerül előtérbe.

A jelenben Lena ismét a kerítésen belül van, bár ezúttal New Yorkban, és nem Portlandben. Új személyazonosságot kapott, a kikezeltség jeleként szolgáló, természetesen az ő esetében hamis sebhelyet visel a nyakán, és az Ellenállás tagjává vált. Azt a feladatot kapta, hogy vegyen részt a DMA-ban (Delíriummentes Amerika), legyen ott az üléseken, épüljön be és figyeljen. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha csak telnének a hétköznapok, ám a DMA-ban hatalmas eseményre készülődnek. A vezető fia, Julian, akit többször kezeltek már agydaganattal, úgy akarja alávetni magát a kúrának, hogy az orvosok egyáltalán nem javasolják ezt neki, mivel több mint valószínű, hogy az életébe fog kerülni. Hatalmas demonstrációt szerveznek a kúra napjára, és rengetegsok ember érkezik a helyszínre, köztük Lena is, aki azt a feladatot kapja, hogy ne veszítse szem elől Juliant. A káosz azonban elszabadul, amikor a Dögevők (akik éppen úgy kikezeletlenek, mint a Veszettek, de semmi szervezettség nincs közöttük, egyetlen céljuk a pusztítás) berontanak a demonstrációra. Sok ember az életét veszti, Juliant pedig elrabolják, és emiatt az őt szemmel tartó Lena is fogságba esik. Ahogy azonban a cselekmény halad előre, úgy kezd derengeni, hogy itt valami sokkal többről van szó a háttérben, mint három egymással gyökeresen ellentétes és szemben álló csoport harcáról. Szövetségek, lefizetések és egy bonyolult terv részletei kezdenek a felszínre emelkedni, amit Lena egy tévedés folytán kénytelen a saját bőrén megtapasztalni, és minden pillanatban valamilyen módon küzdelmet vívni az életéért.

A múltban a történet ott folytatódik, ahol az első kötetben véget ért. Lena fut, sétál, vánszorog, mászik egy ismeretlen világ felé. Mindent elveszített: a családját, a legjobb barátnőjét, a szerelmét, és újra meg újra megkérdőjelezi, hogy van-e értelme folytatni egyáltalán a harcot, nem lenne-e egyszerűbb feladni, és meghalni. Végül félholtra hajszolja magát, és elájul. Legközelebb egy földalatti szobában ébred, egy szedett-vedett ágyban, és egy fiatal, de egyből észrevehetően sokat látott nő ápolja, akit Hollónak hívnak. Később mikor felépül, megtudja, hogy egy lakóbázison van a Vadonban, ahol nagyjából még tizenkilencen vannak rajta kívül. Van egy állandó csoport, de az emberek jönnek és mennek, nem mindenki marad a csapattal véglegesen. Lenának hozzá kell szoknia az új környezethez, a furcsa szavakhoz, a kerítés mögött tiltott dolgok itteni létezéséhez, a más jellegű kommunikációhoz, és lassanként újjászülető önmagához. A múltat mélyen próbálja elnyomni önmagában, és arra koncentrálni, ami a jelenben van. Ha a Vadonban élők csoportjával akar maradni, akkor fejlődnie kell, visszanyernie az erejét, és beépülnie közéjük, ő pedig a kezdeti nehézségek ellenére mindent meg is tesz ennek érdekében.

Tetszett ez a fajta felépítés a könyvben, ahogy a jelen és múltbéli események közelítettek egymás felé, majd végül összeértek. Azt hiszem, hogy a történeten kívül részben ez is jól megjeleníti a címet, hiszen egyfajta káoszt teremt az ember fejében, melynek a darabkái csak lassan állnak a helyükre.

A korábbi fontos szereplőket ezúttal újak váltják fel. A Vadonban Holló, Tövis, Vadász és Sarah kerülnek részletesebb bemutatásra, és a későbbiekben Hollónak és Tövisnek van igazán sok szerepe Lena életében. A jelenben egy új férfikarakter, Julian kerül még a középpontba, akit akárhogyan is próbálkozik az írónő, én egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Egyszerűen már túlzottan elesett és szerencsétlen volt, legalábbis a korábban szereplő Alexhez képest mindenképpen, akit én kifejezetten szerettem az első kötetben.

A Káosz befejezéséért viszont ismét csak dicsérni tudom az írónőt, mert elképesztően jóra sikerült. Úgy tűnik, Lauren Oliver kifejezetten ért hozzá, hogy hogyan keltse fel még jobban az olvasók kíváncsiságát a legutolsó pillanatban is. Az egyébként végig fordulatos cselekmény, amikor már éppen valamiféle nyugvóponthoz érkezne, akkor csavar rajta még egyet. Tökéletesen hatásos! Nem irigylem azokat, akik a megjelenés pillanatában olvasták a könyvet, és hónapokat kellett várniuk a befejező részre. Nekem szerencsére már itt pihen a polcon, és semmi kétségem afelől, hogy hamar hozzá fogok kezdeni az olvasásához.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!


Annak ellenére, hogy a fogalmazás és a leírások, amik az első részt varázslatossá tették, továbbra is gyönyörűek, valahogy nekem egyszerűen nem tudott a szívemhez nőni a folytatás. Főleg amiatt, ahogy a második harmadában, tehát az utolsó 80-100 oldalon alakulnak az események. Addig kifejezetten tetszett, de számomra ez az utolsó részlet kissé lerontotta a teljes élményt.

Bár a könyv felépítése szerint ide-oda ugrál a múlt és jelen síkjain, én most kronológiai sorrendbe próbálom szedni az eseményeket, mert azt hiszem, így talán érhetőbb lehet.

Miután Lena a lakóbázisra kerül a Vadonban, és felépül valamennyire, akkor Hollón kívül végre elkezdjük megismerni a többieket is, akik még ott tartózkodnak a földalatti bunkerben. Talán húszan vannak összesen, de ebből csak három-négy karaktert ismerhetünk meg jobban, ami teljesen rendben is van, elvégre borzasztó sok lenne, ha mindenkinek a részletesebb élettörténetét ismertetné az írónő.

Hiába nincsenek már a kerítésen belül elterülő társadalom korlátai, Lena itt még nagyon zárkózott, és alig beszél néhánnyal a körülötte élő emberek közül. Valahogy folyton ki is lóg a sorból, világfájdalmat hordoz magában, és nem is igazán fogadják be maguk közé. Itt végül is minden kézre szükség van a munka során, és nem nézik jó szemmel, ha valaki lazsál. Végeredményben tökéletesen érthetőek Lena érzései, aki elveszített gyakorlatilag mindent. Holló, aki a csapat egyfajta hallgatólagosan választott vezetője, azonban szembesíti azzal, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a részletei a könyvnek nem kifejezetten eseménydúsak, nem tartalmaznak komoly akciójeleneteket, engem mégis nagyon lekötöttek és megfogtak. Tetszett kép, amivel Lauren Oliver élt, miközben leírta Lena újjászületését. Egy fájdalmas, szenvedéssel teli, mégis valamiféle újjászületést. A lány lépésről lépésre eltemet magában mindent a múltból, és hatalmas igyekezetet fektet abba, hogy életben maradjon. Óriási küzdelem ez számára. Újra futni kezd, és végig Alex képével, emlékével és az iránta táplált érzésekkel motiválja önmagát. Az itt tanúsított hűsége a fiú iránt tulajdonképpen szinte megható, és nagyon nemesi magasságokba emeli Lena karakterét. Ezekben a részekben kifejezetten megkedveltem a korábban kevésbé szimpatikus főszereplőt, ám ez sajnos annyira nem tartott számomra sokáig.

A későbbiekben a Vadonban élő csapatnak költözködnie kell Délre, mivel a telet nem élhetik túl az ország egy ennyire északi részén. A dolgok viszont egyáltalán nem mennek simán. Az egyik szereplő, Miyako, akiről a nevén kívül nem igazán tudunk semmit, megbetegszik, és alig pár nap múlva meghal. Az út során egy kislány, Kék is az életét veszti. A problémám ezzel csak az volt, hogy bár növelte a történet drámaiságát, valódi érzelmet belőlem nem váltott ki, mivel olvasóként ezeket a szereplőket alig vagy semennyire sem ismertem meg, így az esemény pusztán megrendítő mivolta mellett nem igazán érintett meg a történetnek ez a részlete. Miyjako esetében kirívó ez, akiről tényleg nem lehet tudni semmit. Kékkel kapcsolatban Holló mesél el egy megható történetet, és tulajdonképpen így miatta válik valóban tragikussá a lány halála. Ezen felül persze ez jól érzékelteti a Vadonban uralkodó nehéz körülményeket, a kiszámíthatatlanságot, de nem gondolom, hogy különösebb érzelmi megrázkódtatást jelentene az olvasó számára. Elképzelhető, hogy nem is ez volt az írónő célja, de ha mégis, akkor ebben az esetben kevéssé sikerült.

Van ugyan egy kis incidense a csapatnak a Dögevőkkel, mielőtt a déli szálláshelyre érkeznek, New York City mellé, de itt alapvetően szerencsésen zajlanak az események. Egy hónapnyi várakozás után Holló, Tövis és Lena végül megkapják az új személyazonosságaikat és beköltöznek a városba, ahol mindenkinek megvan a maga feladata az Ellenállásban, mint azt fentebb is írtam.

Miután Lenát és Juliant elrabolják, és bezárják egy közös kis cellába, már sejthető, hogy mi lesz a következmény, bár sokáig nagyon reménykedtem benne, hogy nem az, amire számítok. Lassan kezdenek megnyílni egymás előtt, összebarátkozni, majd később egyre többet érezni a másik iránt. Főleg Julianen érződik, aki számára teljesen idegen a Veszettek világa, aki mindig mintapolgárként élt, hogy kezdi "elkapni a delíriumot". Lena sokáig győzködi magát, hogy ő Alexre vágyik, hogy csak ezért érzékenyül el, de végül megadja magát. Azok a részletei a könyvnek, ahol már erre a fajta érzelmi vívódásra kerül a hangsúly, nem tetszettek különösebben. Mint azt korábban is írtam, én kifejezetten kedveltem Alex karakterét, és nagyon nehezen tudtam volna más fiút elképzelni Lena mellé. Nem lehet azt mondani persze, hogy ha az előző barátja meghalt, akkor soha többet ne jöjjön már össze senkivel, de mindössze fél év telt el, és az elején sokkal nagyobb megrázkódtatásnak tűnt ez számára, mint hogy ennyire hamar kiheverje. Lehet felfogni egyfajta menekülésnek, vagy az újjászületésnek, ami együtt járt azzal, hogy a múltját hátrahagyta, de bennem ez akkor sem keltett jó érzetet.

Tovább fokozta az elégedetlenségemet, hogy a könyv végéhez közeledve ténylegesen egyre több lett az akció jelenet, egy kissé már túl sok is. Talán azzal volt a gondom, hogy ez a komoly hadművelet a halálra ítélt Julian megmentése végett zajlott, és mivel egyáltalán nem kedvelem ezt a szereplőt, nem különösebben tudtam aggódni érte. Izgalmas volt, ahogy Lena a városban kommandózott, hogy rátaláljon, és az egész mentés is, bár kicsit kaotikus. Végeredményben jól illett a "káosz" címhez is, de ugyanakkor én kicsit itt-ott el is veszítettem a fonalat közben. Nem vészesen, de azért ez enyhén zavaró volt.

Az viszont nagyon tetszett, ahogy magának a rendszernek a különböző csoportjai előkerültek. A kikezelteket, a Veszetteket és az általuk működtetett Ellenállást már nagyjából ismerhettük eddig is. Most azonban előkerülnek még a Dögevők, akik szintén kikezeletlenek, de csak a pusztításra mennek, és egészen nyugodtan lefizethetőek bármelyik oldal által. Illetve megismerhetjük a föld alatt élő embereket, akik többnyire valamiféle testi rendellenességgel születtek, és emiatt a társadalom nem kívánatos tagjaiként tartották őket számon. Mondjuk itt megkérdőjelezhető, hogy nem okozott-e komoly D-vitamin hiányból származó betegséget (pl. angolkórt) az, hogy többen soha nem jártak a földön, csak az alatta lévő csatornákban, de végül is a létezésük koncepciója jól illik a történetbe.

Kifejezetten tetszett, hogy a háttérben futó szálakat, amiket Lena bár elkezd megsejteni, nem lehet egészen pontosan kiszámítani. Így a végén még meg tudott lepni, amikor fény derült a teljes tervre, melyből a főszereplőt kihagyták. Egyfajta teszt is volt ez számára, ami így visszagondolva azért eléggé embertelen, de ugyanakkor jól átgondolt, és ez fenn is tartotta a feszültséget.

A legvége a történetnek, az igazi csattanó pedig az, amiért minden elismerésem az írónőnek, ezt azonban még itt sem fogom elárulni, hiszen akkor nem is lenne miért elolvasni a kötetet, pedig megéri! Elképzelhető, hogy lesznek, akiknek szimpatikus lesz Julian, és ellentétben velem, meg tudnak békélni az új fiú létezésével. Összeségében nem volt rossz élmény a második kötet, de ha jobban belegondolok abba, hogy pontosan mit is éreztem bizonyos részekkel kapcsolatban, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy kevésbé tetszett, mint az első rész.

Lauren Oliver - Delírium

A kortárs ifjúsági irodalom disztópia műfajának újra egy viszonylag ismertebb, többet emlegetett trilógiájába kezdtem bele a Delírium címet viselő első kötettel. Régebben kinéztem már ezt a sorozatot magamnak, de most jutottam el odáig, hogy ismét elköteleződjek egy világ mellett több mint ezer oldalra.

Még mielőtt részletesebben belemennék a leírásba, melyben itt-ott kritikusabb megjegyzéseim is lesznek, leszögezném, hogy összességében, mindent egybevéve nagyon tetszett a könyv! Az alap ötlet jó és újszerű, a stílus gördülékeny, és ezek már kifejezetten jó bázist képeznek ahhoz, hogy egy kötetre azt mondhassa az olvasó, hogy élvezhető.

Ahogy az ebben a műfajban általánosnak tűnik, ennek a történetnek a narrációja is E/1.-jű, így az írónő által megálmodott világot a főszereplő lány, Lena szemén keresztül láthatjuk. A történet elején, még mielőtt pontosabb képet kapnánk arról, hogy milyen is maga a rendszer, amiben az emberek a jövőbeli USA-ban élnek, megismerhetjük a főszereplő családi helyzetét, ami kicsit sem nevezhető átlagosnak. Szerintem ennek a leírása eléggé zavaros is a regényben. Általában nem szokott problémát jelenteni, hogy kibogozzam és fejben tartsam az egyes történeteken belüli családi szálakat, de most az könyv elején valamennyire azért belekeveredtem. A lényeg, ami a cselekmény szempontjából igazán fontos, hogy Lenát a nagynénije és a nagybácsija neveli, miután az édesapját még szinte a születése után elvesztette, az édesanyja pedig öngyilkos lett. Két lány unokatestvére él még velük egy házban, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy tökéletesen kövessék a fennálló rendszer által előírt szabályokat.

Persze millióféle törvény van, nehéz is elképzelni, hogy mindnek meg lehet felelni. A társadalom alapja az, hogy a szerelmet betegségnek tekintik, és mindenkinek kötelező részt vennie egy kúrán, amikor kikezelik ebből a betegségből, és úgymond megmentik a szenvedéstől. Mert ha nincs szerelem, akkor elméletileg gyűlölet sincs, így az emberek közönyös zombikként tengethetik a mindennapjaikat, anélkül, hogy különösebben fölizgatnák magukat bármin is. A kúra 18 év alatt veszélyes, ezért csak különleges esetekben végezhetik el. A nagykorúvá válás előtt minden fiatalnak át kell esnie egy vizsgán - az érettségi mellett -, ahol végül 1-10-ig adnak nekik egy pontszámot, és később ez alapján párosítják össze valakivel. Listát kapnak, amin öt név szerepel, és meghagyják azt a luxust, hogy ebből az ötből választhatnak. Igazán szép elgondolás, mit ne mondjak! Aki egyetemre megy, annak a tanulmányai után tartják meg az esküvőjét. Vannak persze buktatók, mert a kúra sem működik minden esetben, illetve a biztonságosnak nyilvánított területeken kívül, a Vadonban élnek az úgynevezett Veszettek, akik nem estek át a kúrán.

A kötet legelején Lena 17 éves, nagyjából három hónapja van még a kezeléséig, és éppen a saját vizsgájára készül, amire jól begyakorolta a válaszokat. Ezzel próbálja biztosítani, hogy magasabb pontszámot érjen el, és még talán egy viszonylag jobb párra is szert tehessen. A kikérdezés közben azonban nem megy minden zökkenőmentesen, mivel az izgalom hatására a fiatal lány véletlenül kimondja saját, tényleges gondolatait is, amit akárhogyan is igyekszik szépíteni, a bizottságnak egyáltalán nincs ínyére. Minden jel arra utal, hogy kifejezetten hajlamos lehet a delíriumra. Úgy tűnik azonban, hogy rámosolyog a szerencse, mivel a Veszettek pont ezt az alkalmat választják ki arra, hogy a maguk módján tüntessenek, és a felfordulás következtében a vizsga eredményeit eltörlik, és egy újabb időpontot adnak mindenkinek. Csakhogy eddig az időpontig Lena életében túl sok minden változik. A felfordulás napján a laborban megpillant ugyanis egy fiút, Alexet, aki láthatóan nagyon élvezi a káoszt, ám mikor legközelebb egymásba botlanak, akkor „normális” kikezeltként viselkedik. A történet folyamán azonban kiderül, hogy semmi sem igazán az, aminek látszik, hogy a köréjük felépített világ minden jel szerint hazugságokon és képmutatáson alapult, ám ezt valakinek, aki ebben nőtt fel, egyáltalán nem könnyű elfogadni.

A felvázolt rendszer, a millió szabály, az hogy mindenki közönyös mindenki iránt, számomra egyszerűen annyira idegen és szinte felháborító volt, hogy ez valamilyen furcsa módon kicsit távol tartott a történettől. A főszereplő pedig annyira mélyen magába itta ezt a gondolkodást, és olyannyira sokáig tart, amíg komolyabban elkezd mocorogni benne valamiféle kétség, hogy nekem például nagyon nehezen kedvelhető karakter volt főleg az elején. Semmilyen szinten nem tudtam azonosulni vele, még annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen van valamiféle magyarázat a viselkedésére, ráadásul ő maga meséli a történetet.

Sokkal szimpatikusabb volt a két másik fontos karakter: Alex és Hana, aki Lena legjobb barátnője. A bennük mocorgó vagy teljesen világosan élő fenntartások a társadalommal szemben, úgy gondolom, a mai világban élő embernek sokkal könnyebben elfogadhatóvá és szerethetővé teszi őket. Nekem legalábbis mindenképpen.

Nem szokásom egyébként árgus szemekkel kutakodni a regényekben a kritizálható tartalmak után, de itt azért feltűnt néhány logikai bukfenc, talán pont azért, mert a rendszer és a főszereplő idegensége miatt sokáig nem igazán tudott beszippantani magába a könyv. Példának okáért van egy jelenet, amikor Lena kilöki az ablaktáblát, ami annak rendje és módja szerint csattan a betonon, és ripityára törik. Na, igen ám, de ki is ugrik utána - az emeletről, tenném hozzá, ami eléggé merész vállalkozás alapból -, és szó sem esik arról, hogy talán pont nem a szilánkokba kellene beleugrania. Azok mintha csak úgy eltűntek volna onnan. Vagy egy másik esetben komoly sérülést szerez a lábára, és nem sokkal később már a tengerben rohangál, amikor gyakorlatilag egy darab hiányzik a vádlijából. Mondjuk, nem érzem át, hogy az annyira vidám dolog lenne. Persze ez utóbbi végül is részletkérdés.

Másik dolog, ami akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy néhány részlete a történetnek emlékeztet az Ally Condie féle (Matched, Crossed, Reached) trilógiára, illetve a Susan Collins nevéhez fűződő Az éhezők viadalára. Például a Condie által megálmodott Társadalomban lévő párválasztási rendszer, és a Delíriumban megjelenő párválasztás, meg úgy egyébként is az egész nagyon szigorú, a polgárokat állandó megfigyelés alatt tartó felépítést hasonlónak láttam. Vannak ugyan különbségek, de bennem akkor is felidézte a korábban olvasott trilógia egyes pontjait. Vagy a várost körülvevő kerítés, ami elméletileg magas feszültségű áram alatt van, de helyenként teljesen ártalmatlan, eléggé emlékeztetett Az éhezők viadalában lévő 12. körzetet körülvevő kerítéshez. Vagy a kerítésen túli világ, ami itt a Vadon, a Condie trilógiában pedig a Külső Tartományok, ahol ugye szintén azok az emberek éltek, akik nem voltak hajlandóak integrálódni a rendszerbe. Persze ugyanúgy üldözöttként. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik trilógiák voltak előbb vagy később (talán Az éhezők viadala, Matched és Delírium a sorrend, de meg nem esküszöm rá), és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ilyesmi a nagy számok törvénye alapján is előfordulhat, ezek csak egyszerű észrevételek. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy az alap ötletet, ami a szerelmet üldöző és kiirtásán fáradozó társadalomról szól, nagyon is eredetinek gondolom.

A cselekmény pedig rendkívül fordulatos. Több olyan momentum volt, amikor azt hittem, hogy könnyedén kiszámítható, hogy mi is a következő lépés, aztán mégis meg tudott lepni az írónő. Számomra igazán izgalmassá a kötet nagyjából második felétől vált a történet, addig inkább csak egy olvasmányos, érdekes regény volt, a végére pedig kifejezetten bepörögnek az események. Bravúrosnak mondható a befejezés, merthogy nem történik valami legalább részleges konklúzió vagy lezárás. Nekem kifejezetten tetszett így, mert sokkal nagyobb lelkesedéssel vágok bele a második kötetbe, mint ha nem is tökéletesen, de valamilyen szinten elrendezett vége lett volna.

Úgy gondolom, külön érdeme még a trilógia első kötetének a fejezetek elején szereplő „idézetek”, amiket valójában többnyire maga Lauren Oliver írt, mivel az általa elképzelt társadalomhoz hivatalos dokumentumokat, könyveket is kitalált, és ezekből tűntet fel végül is részleteket, amik illeszkednek a fejezetek tartalmához. Úgy gondolom, ez egy ötletes, jópofa húzás volt, amivel egyben biztosítja is az olvasót arról, hogy az írónő igazán belerakta a történetbe az időt és energiát.

Egyedül a kiadvánnyal kapcsolatban vannak még kifogásaim. Sajnos minden elírás vagy nyomtatási hiba szembejön velem. Sokan mondják, hogy átsiklanak felette, ez valahogy nekem nem szokott sikerülni, és ahogy meglátom őket, úgy máris elkezdenek zavarni. Ennek a kötetnek a fordításával és/vagy kiadásával valószínűleg siethettek, mert viszonylag azért sok elütést, itt-ott totálisan elgépelt szót láttam, ami sajnos nem növeli az emberben az igényesség érzetét, akármilyen szép is maga a borító. Legalábbis az nekem kifejezetten tetszik.

Összességébe véve nyugodtan mondhatom, hogy nagy várakozással és kíváncsisággal vágok bele a második kötetbe, a Káoszba.