Jodi Meadows - Asunder (Newsoul #2)

A fantasy trilógia második kötete, az Incarnate folytatása, sok lényegesen jobb első résszel indító sorozat gyengébben sikerült második részével ellentétben át tudta ugrani a minőségi lécet, hogy egy magasabb fokozatra lépjen. A még mindig gyakori lassabb, érzelmekre koncentráló jelenetek mellett ezúttal lényegesen több akciót, és szövevényesebb történetvezetést láthatunk, ami az egész cselekményt izgalmasabbá és feszültebbé változtatja.

Bár nekem az első kötet elolvasásával sem volt különösebb problémám, de míg ott sokszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy újra „kézbe vegyem” (minthogy e-book formában olvastam) a könyvet, ezúttal nehezebben szakadtam el a soroktól, és sokkal jobban vártam, hogy visszatérhessek a történethez. Nagyon sok olyan trilógiát olvastam mostanában, amik egy sziporkázó, vagy legalábbis eléggé harsány kezdés után a folytatásban teljesen leültek, összekuszálódtak, és valahogy sehogy sem akartak a helyükön lenni, aztán várhattuk a harmadik kötettől a megváltást. Örültem neki, hogy ezúttal egy olyan folytatást láthattam, ami felülkerekedett az első köteten. Rosszmájúan lehetne azt mondani, hogy nem is tette az írónő olyan magasra a lécet, de azt továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy az ötletet nagyon egyedinek és érdekesnek találtam mindvégig.

Az első kötetet záró csata, és sok-sok haláleset után, az Asunder némileg nyugodtabban kezdődik. A kedélyek is elcsitulnak Ana körül, de ez nem tart sokáig. Amint elkezdenek érkezni az új lelkek, hogy helyettesítsék az elvesztett régieket, ismét felizzik a gyűlölködés lángja. A történetben hiába kaptunk választ már néhány részkérdésre korábban, az igazi rejtélyek még mindig megoldásra várnak, és ahogy sorban a helyükre kerülnek a kirakós darabjai, és közelebb jutunk a válaszokhoz, úgy növekszik a feszültség és az izgalom is. Ana végre megismerheti az édesapja kutatását, mely a szilfekből indult ki, és oda jutott, hogy képes volt megmérgezni a reinkarnáció felett uralkodó Janant. Foglalkozik a templomból lopott könyvekkel, és lassan kezdi meglátni a mintázatot az eredetileg összepacsmagolt semminek tűnő szimbólumok között. A dolgát nehezíti, hogy a többiek szinte egyáltalán nem képesek emlékezni a titkokkal kapcsolatos kulcsfontosságú információkra, mert Janan hatalmat gyakorol a memóriájuk felett. Mindezen apróságok egy irányba mutatnak, és lassan vezetnek a megoldás felé. Ana azonban nem csak a milliónyi felmerülő kérdésre próbál választ találni, hanem mindeközben szeretné megvédeni azokat, akiknek a lelke az övéhez hasonlóan újonnan érkezett, és kiharcolni a tanácsnál, hogy járjanak el az ügy érdekében. A dolgot tovább nehezíti a gyűlölködők tábora, amit egy árulás előszele súlyosbít. Mindezen történések mellett nehéz lenne unatkozni, így a második könyv lényegesen jobban elkapja az olvasót, mint az első.

Az akcióval zsúfoltabb cselekmény mellett fut az érzelmi szál is, amitől ez a könyv igazán romantikus – kissé talán túl romantikus – és lányos lesz. A korábban viszonylag kevéssé megjelenő féltékenység kiéleződik, és látványosabbá válik a dilemma, hogy mi is a megfelelő tempó, és mi a helyénvaló egy olyan kapcsolatban, ahol bár egykorúnak tűnnek a felek, a fiú mégis 5000 évnyi emlékkel és tapasztalattal rendelkezik, míg a lány ehhez képest nagyon-nagyon fiatal, és teljesen tapasztalatlan. Ehhez az egyébként sem egyszerű kérdéshez még hozzájönnek Ana felnevelkedésének a körülményei. Bár egyébként amondó vagyok, hogy aki olyan módon szocializálódik, mint ő, annak még ennél is sokkal több nyűgje kellene, hogy legyen az emberi kapcsolatokkal, de végeredményben ez nem egy pszichológiai tanmese, hanem egy ifjúsági sorozat.

A kapcsolati kérdéskör mellett, ha valaki nagyon szeretné, akkor a sorok közül kiolvashat egyfajta utalást a rasszizmusra azon keresztül, ahogy a magukat felsőbbrendűnek tartó, 5000 éve a földön járó emberek próbálják különböző indokokkal kitaszítani az új lelkeket. Részben azért, mert másik, részben pedig azért, mert emiatt tartanak tőlük.

Összegezve elmondható, hogy a Newsoul sorozat második kötete lényegesen összetettebb, szövevényesebb és gördülékenyebb lett, mint amilyen az első volt. Az izgalmak fokozódnak, és a könyv befejezése alapján úgy gondolom, egy még inkább akcióra és mozgalmasságra épülő harmadik kötetre számíthatnak az olvasók.

Paraméterek:

Kiadó: Katherine Tegen Books

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 406

Nyelv: angol

Lauren Oliver - Káosz

A Delírium izgalmas befejezése után, ami elképesztően kíváncsivá tett, szinte azonnal elkezdtem olvasni a második kötetet. Nem is igazán tudtam, hogy mit várjak a könyvtől, elvégre a lényeges szereplők, elképzelés és cselekmény alapján kialakuló elgondolás, amit az első részben megismerhettünk, darabjaira hullik a végén, úgyhogy különösen izgalmas a kérdés, hogy vajon hogyan lehet tovább fűzni a cselekményt. Hát Lauren Oliver bebizonyította, hogy van erre lehetőség, nem is akármilyen módon.

 

A második kötet felépítése eltér az első lineáris történetvezetésétől. Ezúttal kétféle fejezet váltja egymást, melyek az „akkor” illetve „most” nevet viselik. Értelemszerűen a „most” cím alatt olvasható események a jelenben játszódnak, ami közel fél évvel az után van, hogy Lena megszökik a Vadonba, így elsőre az olvasó csak pislog, hogy mi is történik, hiszen teljesen máshová csatlakozik be a történet fonala legelőször, mint ahová várná. Az „akkor” című fejezetek viszont folytatják az eseményeket ott, ahol eredetileg abbamaradt az első rész zárásánál, így arra is fény derül, hogy miként telt az elmúlt hat hónap. A felépítésben eleinte általában rövidek a jelent leíró fejezetek, és kifejezetten hosszúak a múltat taglalóak, de idővel ez megfordul, és végén pont ellenkezőleg, a „most” kerül előtérbe.

A jelenben Lena ismét a kerítésen belül van, bár ezúttal New Yorkban, és nem Portlandben. Új személyazonosságot kapott, a kikezeltség jeleként szolgáló, természetesen az ő esetében hamis sebhelyet visel a nyakán, és az Ellenállás tagjává vált. Azt a feladatot kapta, hogy vegyen részt a DMA-ban (Delíriummentes Amerika), legyen ott az üléseken, épüljön be és figyeljen. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha csak telnének a hétköznapok, ám a DMA-ban hatalmas eseményre készülődnek. A vezető fia, Julian, akit többször kezeltek már agydaganattal, úgy akarja alávetni magát a kúrának, hogy az orvosok egyáltalán nem javasolják ezt neki, mivel több mint valószínű, hogy az életébe fog kerülni. Hatalmas demonstrációt szerveznek a kúra napjára, és rengetegsok ember érkezik a helyszínre, köztük Lena is, aki azt a feladatot kapja, hogy ne veszítse szem elől Juliant. A káosz azonban elszabadul, amikor a Dögevők (akik éppen úgy kikezeletlenek, mint a Veszettek, de semmi szervezettség nincs közöttük, egyetlen céljuk a pusztítás) berontanak a demonstrációra. Sok ember az életét veszti, Juliant pedig elrabolják, és emiatt az őt szemmel tartó Lena is fogságba esik. Ahogy azonban a cselekmény halad előre, úgy kezd derengeni, hogy itt valami sokkal többről van szó a háttérben, mint három egymással gyökeresen ellentétes és szemben álló csoport harcáról. Szövetségek, lefizetések és egy bonyolult terv részletei kezdenek a felszínre emelkedni, amit Lena egy tévedés folytán kénytelen a saját bőrén megtapasztalni, és minden pillanatban valamilyen módon küzdelmet vívni az életéért.

A múltban a történet ott folytatódik, ahol az első kötetben véget ért. Lena fut, sétál, vánszorog, mászik egy ismeretlen világ felé. Mindent elveszített: a családját, a legjobb barátnőjét, a szerelmét, és újra meg újra megkérdőjelezi, hogy van-e értelme folytatni egyáltalán a harcot, nem lenne-e egyszerűbb feladni, és meghalni. Végül félholtra hajszolja magát, és elájul. Legközelebb egy földalatti szobában ébred, egy szedett-vedett ágyban, és egy fiatal, de egyből észrevehetően sokat látott nő ápolja, akit Hollónak hívnak. Később mikor felépül, megtudja, hogy egy lakóbázison van a Vadonban, ahol nagyjából még tizenkilencen vannak rajta kívül. Van egy állandó csoport, de az emberek jönnek és mennek, nem mindenki marad a csapattal véglegesen. Lenának hozzá kell szoknia az új környezethez, a furcsa szavakhoz, a kerítés mögött tiltott dolgok itteni létezéséhez, a más jellegű kommunikációhoz, és lassanként újjászülető önmagához. A múltat mélyen próbálja elnyomni önmagában, és arra koncentrálni, ami a jelenben van. Ha a Vadonban élők csoportjával akar maradni, akkor fejlődnie kell, visszanyernie az erejét, és beépülnie közéjük, ő pedig a kezdeti nehézségek ellenére mindent meg is tesz ennek érdekében.

Tetszett ez a fajta felépítés a könyvben, ahogy a jelen és múltbéli események közelítettek egymás felé, majd végül összeértek. Azt hiszem, hogy a történeten kívül részben ez is jól megjeleníti a címet, hiszen egyfajta káoszt teremt az ember fejében, melynek a darabkái csak lassan állnak a helyükre.

A korábbi fontos szereplőket ezúttal újak váltják fel. A Vadonban Holló, Tövis, Vadász és Sarah kerülnek részletesebb bemutatásra, és a későbbiekben Hollónak és Tövisnek van igazán sok szerepe Lena életében. A jelenben egy új férfikarakter, Julian kerül még a középpontba, akit akárhogyan is próbálkozik az írónő, én egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Egyszerűen már túlzottan elesett és szerencsétlen volt, legalábbis a korábban szereplő Alexhez képest mindenképpen, akit én kifejezetten szerettem az első kötetben.

A Káosz befejezéséért viszont ismét csak dicsérni tudom az írónőt, mert elképesztően jóra sikerült. Úgy tűnik, Lauren Oliver kifejezetten ért hozzá, hogy hogyan keltse fel még jobban az olvasók kíváncsiságát a legutolsó pillanatban is. Az egyébként végig fordulatos cselekmény, amikor már éppen valamiféle nyugvóponthoz érkezne, akkor csavar rajta még egyet. Tökéletesen hatásos! Nem irigylem azokat, akik a megjelenés pillanatában olvasták a könyvet, és hónapokat kellett várniuk a befejező részre. Nekem szerencsére már itt pihen a polcon, és semmi kétségem afelől, hogy hamar hozzá fogok kezdeni az olvasásához.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!


Annak ellenére, hogy a fogalmazás és a leírások, amik az első részt varázslatossá tették, továbbra is gyönyörűek, valahogy nekem egyszerűen nem tudott a szívemhez nőni a folytatás. Főleg amiatt, ahogy a második harmadában, tehát az utolsó 80-100 oldalon alakulnak az események. Addig kifejezetten tetszett, de számomra ez az utolsó részlet kissé lerontotta a teljes élményt.

Bár a könyv felépítése szerint ide-oda ugrál a múlt és jelen síkjain, én most kronológiai sorrendbe próbálom szedni az eseményeket, mert azt hiszem, így talán érhetőbb lehet.

Miután Lena a lakóbázisra kerül a Vadonban, és felépül valamennyire, akkor Hollón kívül végre elkezdjük megismerni a többieket is, akik még ott tartózkodnak a földalatti bunkerben. Talán húszan vannak összesen, de ebből csak három-négy karaktert ismerhetünk meg jobban, ami teljesen rendben is van, elvégre borzasztó sok lenne, ha mindenkinek a részletesebb élettörténetét ismertetné az írónő.

Hiába nincsenek már a kerítésen belül elterülő társadalom korlátai, Lena itt még nagyon zárkózott, és alig beszél néhánnyal a körülötte élő emberek közül. Valahogy folyton ki is lóg a sorból, világfájdalmat hordoz magában, és nem is igazán fogadják be maguk közé. Itt végül is minden kézre szükség van a munka során, és nem nézik jó szemmel, ha valaki lazsál. Végeredményben tökéletesen érthetőek Lena érzései, aki elveszített gyakorlatilag mindent. Holló, aki a csapat egyfajta hallgatólagosan választott vezetője, azonban szembesíti azzal, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a részletei a könyvnek nem kifejezetten eseménydúsak, nem tartalmaznak komoly akciójeleneteket, engem mégis nagyon lekötöttek és megfogtak. Tetszett kép, amivel Lauren Oliver élt, miközben leírta Lena újjászületését. Egy fájdalmas, szenvedéssel teli, mégis valamiféle újjászületést. A lány lépésről lépésre eltemet magában mindent a múltból, és hatalmas igyekezetet fektet abba, hogy életben maradjon. Óriási küzdelem ez számára. Újra futni kezd, és végig Alex képével, emlékével és az iránta táplált érzésekkel motiválja önmagát. Az itt tanúsított hűsége a fiú iránt tulajdonképpen szinte megható, és nagyon nemesi magasságokba emeli Lena karakterét. Ezekben a részekben kifejezetten megkedveltem a korábban kevésbé szimpatikus főszereplőt, ám ez sajnos annyira nem tartott számomra sokáig.

A későbbiekben a Vadonban élő csapatnak költözködnie kell Délre, mivel a telet nem élhetik túl az ország egy ennyire északi részén. A dolgok viszont egyáltalán nem mennek simán. Az egyik szereplő, Miyako, akiről a nevén kívül nem igazán tudunk semmit, megbetegszik, és alig pár nap múlva meghal. Az út során egy kislány, Kék is az életét veszti. A problémám ezzel csak az volt, hogy bár növelte a történet drámaiságát, valódi érzelmet belőlem nem váltott ki, mivel olvasóként ezeket a szereplőket alig vagy semennyire sem ismertem meg, így az esemény pusztán megrendítő mivolta mellett nem igazán érintett meg a történetnek ez a részlete. Miyjako esetében kirívó ez, akiről tényleg nem lehet tudni semmit. Kékkel kapcsolatban Holló mesél el egy megható történetet, és tulajdonképpen így miatta válik valóban tragikussá a lány halála. Ezen felül persze ez jól érzékelteti a Vadonban uralkodó nehéz körülményeket, a kiszámíthatatlanságot, de nem gondolom, hogy különösebb érzelmi megrázkódtatást jelentene az olvasó számára. Elképzelhető, hogy nem is ez volt az írónő célja, de ha mégis, akkor ebben az esetben kevéssé sikerült.

Van ugyan egy kis incidense a csapatnak a Dögevőkkel, mielőtt a déli szálláshelyre érkeznek, New York City mellé, de itt alapvetően szerencsésen zajlanak az események. Egy hónapnyi várakozás után Holló, Tövis és Lena végül megkapják az új személyazonosságaikat és beköltöznek a városba, ahol mindenkinek megvan a maga feladata az Ellenállásban, mint azt fentebb is írtam.

Miután Lenát és Juliant elrabolják, és bezárják egy közös kis cellába, már sejthető, hogy mi lesz a következmény, bár sokáig nagyon reménykedtem benne, hogy nem az, amire számítok. Lassan kezdenek megnyílni egymás előtt, összebarátkozni, majd később egyre többet érezni a másik iránt. Főleg Julianen érződik, aki számára teljesen idegen a Veszettek világa, aki mindig mintapolgárként élt, hogy kezdi "elkapni a delíriumot". Lena sokáig győzködi magát, hogy ő Alexre vágyik, hogy csak ezért érzékenyül el, de végül megadja magát. Azok a részletei a könyvnek, ahol már erre a fajta érzelmi vívódásra kerül a hangsúly, nem tetszettek különösebben. Mint azt korábban is írtam, én kifejezetten kedveltem Alex karakterét, és nagyon nehezen tudtam volna más fiút elképzelni Lena mellé. Nem lehet azt mondani persze, hogy ha az előző barátja meghalt, akkor soha többet ne jöjjön már össze senkivel, de mindössze fél év telt el, és az elején sokkal nagyobb megrázkódtatásnak tűnt ez számára, mint hogy ennyire hamar kiheverje. Lehet felfogni egyfajta menekülésnek, vagy az újjászületésnek, ami együtt járt azzal, hogy a múltját hátrahagyta, de bennem ez akkor sem keltett jó érzetet.

Tovább fokozta az elégedetlenségemet, hogy a könyv végéhez közeledve ténylegesen egyre több lett az akció jelenet, egy kissé már túl sok is. Talán azzal volt a gondom, hogy ez a komoly hadművelet a halálra ítélt Julian megmentése végett zajlott, és mivel egyáltalán nem kedvelem ezt a szereplőt, nem különösebben tudtam aggódni érte. Izgalmas volt, ahogy Lena a városban kommandózott, hogy rátaláljon, és az egész mentés is, bár kicsit kaotikus. Végeredményben jól illett a "káosz" címhez is, de ugyanakkor én kicsit itt-ott el is veszítettem a fonalat közben. Nem vészesen, de azért ez enyhén zavaró volt.

Az viszont nagyon tetszett, ahogy magának a rendszernek a különböző csoportjai előkerültek. A kikezelteket, a Veszetteket és az általuk működtetett Ellenállást már nagyjából ismerhettük eddig is. Most azonban előkerülnek még a Dögevők, akik szintén kikezeletlenek, de csak a pusztításra mennek, és egészen nyugodtan lefizethetőek bármelyik oldal által. Illetve megismerhetjük a föld alatt élő embereket, akik többnyire valamiféle testi rendellenességgel születtek, és emiatt a társadalom nem kívánatos tagjaiként tartották őket számon. Mondjuk itt megkérdőjelezhető, hogy nem okozott-e komoly D-vitamin hiányból származó betegséget (pl. angolkórt) az, hogy többen soha nem jártak a földön, csak az alatta lévő csatornákban, de végül is a létezésük koncepciója jól illik a történetbe.

Kifejezetten tetszett, hogy a háttérben futó szálakat, amiket Lena bár elkezd megsejteni, nem lehet egészen pontosan kiszámítani. Így a végén még meg tudott lepni, amikor fény derült a teljes tervre, melyből a főszereplőt kihagyták. Egyfajta teszt is volt ez számára, ami így visszagondolva azért eléggé embertelen, de ugyanakkor jól átgondolt, és ez fenn is tartotta a feszültséget.

A legvége a történetnek, az igazi csattanó pedig az, amiért minden elismerésem az írónőnek, ezt azonban még itt sem fogom elárulni, hiszen akkor nem is lenne miért elolvasni a kötetet, pedig megéri! Elképzelhető, hogy lesznek, akiknek szimpatikus lesz Julian, és ellentétben velem, meg tudnak békélni az új fiú létezésével. Összeségében nem volt rossz élmény a második kötet, de ha jobban belegondolok abba, hogy pontosan mit is éreztem bizonyos részekkel kapcsolatban, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy kevésbé tetszett, mint az első rész.

Maggie Stiefvater - Linger (Várunk)

Amikor befejeztem a trilógia első kötetét, a Shiver-t, akkor eleinte azt hittem, hogy egyből rá fogom vetni magam a folytatásra. Bár nem keltett bennem hatalmas várakozást, és nem éreztem életre szólóan izgalmasnak a könyvet, de mégis volt valami a könnyed stílusában és olvasmányos gördülékenységében, ami megfogott eléggé ahhoz, hogy meglehetősen gyors tempóban elolvassam az első regényt, és ez már önmagában is egy mutató volt.

Ennek ellenére - és saját magamat is meglepve - nem igazán akaródzott még néhány napig nekiállni a második kötetnek, a Linger-nek, és ez az idő arra is elegendő volt, hogy meg tudjam fogalmazni pontosabban, hogy miért. Valahogy az első rész önmagában is kerek volt, és bár sok megválaszolatlan kérdés maradt, de még így is lehetett akár egésznek és valamilyen különös, a végszó után kellemes érzetet biztosító módon teljesnek tekinteni.  Persze ez az elképzeltnél kicsit hosszabb kihagyás alatt végül elkezdett piszkálni a kíváncsiságom is, nem csupán a még magyarázatra váró dolgok miatt, de már csak olyan okból is, hogy megtudjam, vajon hogyan lehetett ezt most innen folytatni. Főleg még két köteten át. Hát lehetett, és szerencsére nem is rosszul, bár erről is hallottam már más véleményeket korábban.

A két kötet között a cselekmény idejében van egy kis ugrás. A Shiver jóformán ősszel játszódik, és az utolsó néhány fejezet, ahol felpörögnek az események, belenyúlik a télbe, a Linger pedig már a következő tavasszal kezdődik. Az eltelt pár hónapról néhány mondatban megemlékezik az írónő, ami felvethet pár kérdést, hiszen kicsit talán túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnik a fiatalok egyébként jogosan komplexnek elképzelt élete. Végül is mégsem tök átlagos tinédzserekről beszélünk, vagy mi. De nevezhetjük ezt már szőrszálhasogatásnak is, elvégre az olvasó úgysem tehet mást, mint megbékél a ködös részletekkel, és belehelyezkedik az új időbe, ahol ismét részleteződnek az események. Egyébként maga a teljes kötet sem ölel fel túlzottan hosszú időszakot. Csupán néhány hét alatt zajlik a cselekmény.

Az első kötetben a két főszereplő, Grace és Sam fejezetenként váltakozó szemszögéből láthattuk az eseményeket. Hozzájuk a második kötetben ezúttal csatlakozik még további két szereplő, Isabel, akit már a Shiver-ben is megismerhettünk kicsit jobban, és Cole, az egyik új farkas, akiről tulajdonképpen még szinte semmit nem tudunk, mikor először elkezdjük olvasni a gondolatait. A választás már csak olyan szempontból is szerencsés, hogy beleláthatunk végre egy kicsit az acélosan kemény Isabel fejébe, és jobban megérthetjük, hogy miért is olyan ő, amilyen. Egyébként is a kedvenc szereplőm volt, és ez a rokonszenvemet csak még jobban növelte iránta. A második kötetben sem változott meg a véleményem, hogy ő az egyik legkomplexebb és legszórakoztatóbb karakter, annak ellenére, hogy nem a főszereplők között kezdte a pályafutását. Az eddigi ismeretlensége miatt Cole-ról sokkal nehezebb pontos képet kialakítani, és tulajdonképpen a teljes kötetre szükség van ahhoz, hogy egy egészen stabilnak nevezhető véleménye és elképzelése lehessen róla az olvasónak. A kötet elején nem feltétlenül tűnik maradéktalanul pozitív karakternek, és így visszagondolva azt hiszem, ezt nagyban befolyásolja a már általunk jobban ismert szereplők véleménye. Persze nagyjából 350 oldalon azért sok minden változik, úgyhogy a végére mindenki eldöntheti, hogy mennyire tudja a szívébe zárni Cole-t. Szerintem menni fog. Mellékesen megjegyezném még, hogy a regényben szereplő szülő-karakterek eléggé távol esnek a szimpatikus fogalmától, ami nem biztos, hogy feltétlenül tetszeni fog azoknak az olvasóknak, akik már maguk is szülők. Ilyen szempontból inkább kicsit a lázadó tinédzserek tűnnek a célközönségnek.

A kötet elején megismerhetjük az emberi testét visszakapó Sam mindennapjait, hogy hogyan próbál ismét alkalmazkodni az állandó emberi léthez, és abba is betekintést nyerünk, hogy ez lelkileg milyen megpróbáltatásokkal jár számára. A falka, az új farkasokkal együtt, és a közös házuk (Beck háza) rendben tartásának kérdése is az ő nyakába szakad, és az új helyzetet kissé sután igyekszik megoldani. Eközben Grace úgy tűnik, hogy valamilyen rejtélyes betegségben szenved, amiről az orvosok nem tudnak semmi értelmeset mondani, és ami még ennél is rosszabb: nekik maguknak sincsenek tippjeik, akik pedig értenek a farkasokhoz. Elsőre úgy tűnik, hogy ennek köze van az átváltozáshoz, de aztán kiderül, hogy a valóságban még ha ez igaz is, akkor is sokkal nyakatekertebb módon, mint amire először számítana az olvasó, és ezt én külön erényként emelném ki a könyv tartalmát illetően. Az eddigi természetfölötti és abszolút, maximálisan varázslatosnak tűnő jelenségek kezdenek tudományos alapokra helyeződni - természetesen még mindig komoly fantáziát igényelve az embertől, de már sokkal kézzelfoghatóbban, mint korábban. Én ezt egy egészen váratlanul fantasztikus húzásnak éreztem az írónő részéről, ami elképzelhető, hogy a biológiához való vonzalmamból fakad, és valaki másnak mondjuk megfelelőbb egy elrugaszkodottabb magyarázat a hasonló jellegű könyvek jelenségeire.

A stílus továbbra is gördülékeny és megnyerő maradt, egészen jó váltásokkal a különböző karakterek között, akik a lehető legélesebb ellentétben állnak egymással, ami a személyiségüket illeti. Az által, hogy a történetet ezúttal már négy szereplő szemszögéből figyelhetjük, egy sokkal komplexebb képet kapunk az eseményekről, érzésekről és gondolatokról. A karakterek közötti váltások ezúttal már nem csak fejezetenként, de fejezeten belül is megtörténnek, nem is egyszer. Egész érdekes érzetet kölcsönöz pl. egy vitáról szóló részletnek, amikor a kellős közepén van egy váltás a másik szereplőre, aki egészen másképp éli meg az adott helyzetet.

Szerintem mondjuk Sam és Grace időnként átmennek abba a túlságosan nyálasan szerelmes tartományba, amiről hosszan olvasni nekem nem éppen a kedvencem. Lehetséges, hogy egy kicsit kinőttem már ebből, vagy talán sosem voltam a rózsaszín vattacukorban úszó leírások nagy híve. Mindenesetre ezért engem valahogy a két másik szereplő, Cole és Isabel sokkal jobban megfogott mindenféle szempontból.

Azt gondolom, hogy aki olvasta a Shiver-t, és még szerette is, annak mindenképpen megéri folytatni a történetet, hiszen sok érdekes fordulatot tartogat még, időnként komolyabb gondolkodásra késztetve az olvasót az adott világon belül.

Ally Condie - Crossed (Összefonódva)

A Matched (Egymáshoz rendelve) komoly várakozásokat keltő befejezése után alig vártam, hogy elkezdhessem a trilógia második kötetét, a Crossedot. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy ebben a könyvben már rögtön az első fejezet Ky szemszögéből lett megírva, és nem Cassiáéból, mint a teljes első rész. Így hát mi, olvasók egy egészen új nézőponttal gazdagodhatunk ez a technika által. Ez az alapvetően szerencsés tulajdonsága mellett lehetett volna a dolognak egy olyan jellegű hátulütője, hogy az írónő nem tud megfelelően belehelyezkedni az ellenkező nemű karakter szerepébe, de azt hiszem, Ally Condie esetében ez nem okozott gondot. Legalábbis kirívó melléfogásra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy csak azért látom így, mert én is nő vagyok, és egy férfinak már egészen más lenne a véleménye arról, hogy hogyan is szoktak ők gondolkodni, és mennyire sikerült ezt valójában átültetni Ky karakterébe.

A cselekmény legelején Cassia és Ky is különböző táborokban vannak, persze más-más okból kifolyólag, illetve míg Ky a Külső Tartományokban tartózkodik, addig Cassia a szélső tartományok egyikében. Innen sikerül aztán megszöknie a Külső Tartományokba, hogy Ky keresésére indulhasson. Meg is találja azt a tábort, ahol korábban a fiú tartózkodott, de ki kell derülnie számára, hogy addigra már ő is végrehajtott egy sikeres szökést a Faragott Hegylánc felé. Így hát Cassia az útmutatásnak megfelelően ebbe az irányba folytatja a kutatást Ky után, ami nem is bizonyul annyira egyszerű feladatnak tekintetbe véve, hogy a srác jelentős egérutat nyert már az eltelt idő alatt. Amellett viszont, hogy egymást keresik, Cassia mindenképpen el szeretne jutni a Felkeléshez is, mely szintén a Külső Tartományokban szerveződik valamerre, legjobb tudomásuk szerint. Ky azonban meglepően vonakodónak bizonyul ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A már korábbról ismert két főszereplő mellé csatlakoznak még néhányan, akik fontosabb szerepet töltenek be a regényben. Cassia a táborban megismerkedik Indie-vel, és együtt hajtják végre a szökéseket, mivel félig-meddig egy cél is vezérli őket: a Felkelés megtalálása. Ky szintén a táborban barátkozik össze Vickel, és a tőlük jóval fiatalabb Elivel, akik vele tartanak a Faragott Hegylánc völgyébe. Az első kötetben fontosabb szerepet játszó Xander ezúttal csak távoli árnyként szerepel, akinek a nevét valahogy különböző úton-módon rendszeresen felemlegetik, de ezúttal csak közvetetten lehet jelen a könyvben, amit csupán azért sajnáltam, mert korábban kifejezetten megkedveltem a karakterét. Tulajdonképpen az egyik kedvenc szereplőmmé vált.

A felszínen zajló, konkrét eseményeket nem nevezném extrémen bonyolultnak. Még földrajzilag sem túl terjedelmes az a terület, ahol az egész kötet cselekménye játszódik, és időben sem telik el túl sok. Ugyanakkor a felszín alatt egyre több „miért”-tel kezdődő kérdés kezd gyűlni az olvasóban. Sok szál válik elvarratlanná, és egyre több titokzatos esemény sorakozik egymás mögé, melyek mind megoldásra várnak. Az én érzésem szerint egy kicsit túl sok is. Talán a kelleténél valamivel ködösebbre sikerült a regény, legalábbis az én ízlésemhez mérten. Emlékszem, volt egy olyan pillanat is, mikor már átvillant az agyamon olvasás közben, hogy „Úristen, emlékezni fogok-e még erre a részletre is pontosan, ha majd megkerül a megoldása?”. Azt hiszem, nem feltétlenül ez a legjobb élmény, amit szerezni lehet egy könyvvel kapcsolatban. Értem én, hogy ezek az apróságok mind az érdeklődés fenntartására hivatottak, de úgy gondolom, hogy a cél elérése érdekében a kevesebb néha több, főleg ha megfelelően tálalják. De az is lehet, hogy ez csak egy kitekert formája annak, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt az enyhe csalódottságot, amit érzek a trilógia második kötetével kapcsolatban. Nem állíthatnám, hogy az első rész fényében erre számítottam. Valójában, ami különösen lehangoló volt számomra, az a regény befejezése. Kicsit olyan „se füle, se farka” megoldásnak éreztem. Millió elvarratlan szállal, de ugyanakkor nem elég hatásosan ahhoz, hogy tűkön ülve tudjam várni a folytatást, a trilógia harmadik és egyben befejező kötetét, a Reached-et.