Ally Condie - Reached (Célhoz érve)

Bár a második kötet, a Crossed vége nem váltott ki belőlem olyan komoly várakozást, mégis a megjelenése után viszonylag hamar megszereztem, és nekikezdtem a trilógia befejező kötetének az olvasásához. Sajnos volt bennem egy olyan jellegű kis kimondatlan remény is, hogy ez a rész majd talán feledteti velem a második kötet kevésbé élvezetes és izgalmas voltát. Azt hiszem, megvan ilyenkor az emberben a vágy, hogy megtalálja a korábbi félresikerült dolgok miatt a korrekciót, amik a végére az egész élményt megszépítik. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem mondhatom azt, hogy ezt maradéktalanul megtaláltam a Reached című kötetben.

A könyv ezúttal nem csupán fejezetekre, de nagyobb egységekre, egészen pontosan öt részre van tagolva, és minden résznek van külön címe, amely nagyjából lefedi a mögötte rejlő tartalom középpontját. Emellett nagyon is kellemes meglepetésként ért, hogy a fejezetekben ezúttal nem csak Ky és Cassia nézőpontja váltogatja egymást, hanem becsatlakozik Xander is, aki - mint korábban említettem - a kedvenc szereplőmmé vált.

A második kötetben hiába talált egymásra a két szerelmes, most ismét távol kerültek. Cassia a fővárosban dolgozik osztályozóként, Ky pedig Indie társaságában a szélső tartományok egyikében állomásozik, és pilótaként segít a Felkelésnek. Érződik a levegőben a feszültség, ahogy felmerül a kérdés, hogy vajon a távolság, és a másik lány közelsége, elérhetősége mennyiben befolyásolja Ky és Cassia kapcsolatát. Eközben Xander szintén az egyik határ menti tartományban dolgozik eleinte hivatalnokként, később pedig orvosként, és szintén a Felkelés oldalán, amivel azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, mivel talán már a második kötetben is megemlíti (de ha nem, akkor minimum érezteti) az írónő.

Az elején - meglátásom szerint - kicsit lassan, vontatottan zajlanak az események, kell egy kis idő, és jónéhány oldal, mire ténylegesen bepörögnek a dolgok, és elkezd érződni, hogy a Felkelésnek megvan az esélye a hatalomátvételre. Azonban akármennyire is várták ezt a pillanatot hosszú idő óta már nagyon sokan, most mégis felmerül a kérdés, hogy vajon mennyiben különbözik a Társadalom és a Felkelés rendszere egymástól? Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy vajon a cél valóban szentesíti-e az eszközt? Számításba vettek-e minden lehetőséget, amikor belevágtak az akcióba, vagy csak az egyre sürgetőbb körülményeket tartották szem előtt?

A korábbi két kötetben megszokott könnyed, olvasmányos stílus a Reachedre is ugyanúgy jellemző marad, amit mindenképpen pozitívumnak említenék meg a könyvvel kapcsolatban. Sajnos azonban azt éreztem, hogy az írónő minden igyekezete ellenére, hogy fordulatossá tegye a trilógia utolsó részét is, ez csak nagyon ritkán sikerült, és a cselekmény inkább ellaposodott, ha nem is vált teljesen unalmassá.

Nem volt meg a késztetésem arra, hogy faljam az oldalakat, nem emésztett fel az izgalom, hogy vajon mi is fog történni a következő oldalon, fejezetben, részben. Az elvarratlan szálak szépen a helyükre kerültek, a sok-sok miért megmagyarázódott, azonban a célzásokat nem éreztem eléggé finomnak ahhoz, hogy az olvasónak meglegyen a maga kis diadala, ha esetleg rájött egy összefüggésre még az előtt, hogy kimondták volna hangosan is. Inkább nevezném kiszámíthatónak az ilyen logikai kapcsokat, illetve az események láncolatát is, mint meglepőnek vagy megdöbbentőnek. Persze hozzá tartozik ehhez a műfajhoz, hogy happy endet vár az olvasó, és valószínűleg csalódna is, ha nem kapná meg, ugyanakkor nem tartom mindegynek, hogy hogyan is jutunk el ehhez a jól kiszámítható - és emiatt biztonságot nyújtó - ponthoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Matched, Crossed, Reached trilógia nem rossz egy könnyed olvasmánynak a modern disztopikus irodalom rajongói számára, de ugyanakkor szerintem lehet ennél jobbakat is találni ebből a műfajból, és akinek nagyon kiszámolt az ideje, amit olvasással tud tölteni, annak inkább azt javasolnám, hogy másik könyveknek fusson neki első sorban.

Ally Condie - Crossed (Összefonódva)

A Matched (Egymáshoz rendelve) komoly várakozásokat keltő befejezése után alig vártam, hogy elkezdhessem a trilógia második kötetét, a Crossedot. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy ebben a könyvben már rögtön az első fejezet Ky szemszögéből lett megírva, és nem Cassiáéból, mint a teljes első rész. Így hát mi, olvasók egy egészen új nézőponttal gazdagodhatunk ez a technika által. Ez az alapvetően szerencsés tulajdonsága mellett lehetett volna a dolognak egy olyan jellegű hátulütője, hogy az írónő nem tud megfelelően belehelyezkedni az ellenkező nemű karakter szerepébe, de azt hiszem, Ally Condie esetében ez nem okozott gondot. Legalábbis kirívó melléfogásra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy csak azért látom így, mert én is nő vagyok, és egy férfinak már egészen más lenne a véleménye arról, hogy hogyan is szoktak ők gondolkodni, és mennyire sikerült ezt valójában átültetni Ky karakterébe.

A cselekmény legelején Cassia és Ky is különböző táborokban vannak, persze más-más okból kifolyólag, illetve míg Ky a Külső Tartományokban tartózkodik, addig Cassia a szélső tartományok egyikében. Innen sikerül aztán megszöknie a Külső Tartományokba, hogy Ky keresésére indulhasson. Meg is találja azt a tábort, ahol korábban a fiú tartózkodott, de ki kell derülnie számára, hogy addigra már ő is végrehajtott egy sikeres szökést a Faragott Hegylánc felé. Így hát Cassia az útmutatásnak megfelelően ebbe az irányba folytatja a kutatást Ky után, ami nem is bizonyul annyira egyszerű feladatnak tekintetbe véve, hogy a srác jelentős egérutat nyert már az eltelt idő alatt. Amellett viszont, hogy egymást keresik, Cassia mindenképpen el szeretne jutni a Felkeléshez is, mely szintén a Külső Tartományokban szerveződik valamerre, legjobb tudomásuk szerint. Ky azonban meglepően vonakodónak bizonyul ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A már korábbról ismert két főszereplő mellé csatlakoznak még néhányan, akik fontosabb szerepet töltenek be a regényben. Cassia a táborban megismerkedik Indie-vel, és együtt hajtják végre a szökéseket, mivel félig-meddig egy cél is vezérli őket: a Felkelés megtalálása. Ky szintén a táborban barátkozik össze Vickel, és a tőlük jóval fiatalabb Elivel, akik vele tartanak a Faragott Hegylánc völgyébe. Az első kötetben fontosabb szerepet játszó Xander ezúttal csak távoli árnyként szerepel, akinek a nevét valahogy különböző úton-módon rendszeresen felemlegetik, de ezúttal csak közvetetten lehet jelen a könyvben, amit csupán azért sajnáltam, mert korábban kifejezetten megkedveltem a karakterét. Tulajdonképpen az egyik kedvenc szereplőmmé vált.

A felszínen zajló, konkrét eseményeket nem nevezném extrémen bonyolultnak. Még földrajzilag sem túl terjedelmes az a terület, ahol az egész kötet cselekménye játszódik, és időben sem telik el túl sok. Ugyanakkor a felszín alatt egyre több „miért”-tel kezdődő kérdés kezd gyűlni az olvasóban. Sok szál válik elvarratlanná, és egyre több titokzatos esemény sorakozik egymás mögé, melyek mind megoldásra várnak. Az én érzésem szerint egy kicsit túl sok is. Talán a kelleténél valamivel ködösebbre sikerült a regény, legalábbis az én ízlésemhez mérten. Emlékszem, volt egy olyan pillanat is, mikor már átvillant az agyamon olvasás közben, hogy „Úristen, emlékezni fogok-e még erre a részletre is pontosan, ha majd megkerül a megoldása?”. Azt hiszem, nem feltétlenül ez a legjobb élmény, amit szerezni lehet egy könyvvel kapcsolatban. Értem én, hogy ezek az apróságok mind az érdeklődés fenntartására hivatottak, de úgy gondolom, hogy a cél elérése érdekében a kevesebb néha több, főleg ha megfelelően tálalják. De az is lehet, hogy ez csak egy kitekert formája annak, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt az enyhe csalódottságot, amit érzek a trilógia második kötetével kapcsolatban. Nem állíthatnám, hogy az első rész fényében erre számítottam. Valójában, ami különösen lehangoló volt számomra, az a regény befejezése. Kicsit olyan „se füle, se farka” megoldásnak éreztem. Millió elvarratlan szállal, de ugyanakkor nem elég hatásosan ahhoz, hogy tűkön ülve tudjam várni a folytatást, a trilógia harmadik és egyben befejező kötetét, a Reached-et.

Ally Condie - Matched (Egymáshoz rendelve)

Kifejezetten megkedveltem a disztopikus irodalom új hullámát, melynek képviselői általában az ifjúsági irodalom polcait gazdagítják a könyvesboltokban. Egyszer egy másik könyvet keresve akadt a kezembe a Matched, Crossed, Reached trilógia első kötete, és megtetszett a borító (igen, ez is rá tud venni, hogy felfigyeljek egy könyvre), ezért elolvastam a hátulján található leírást, melyben nagyon melegen ajánlják a könyvet, sőt, egyenesen Az éhezők viadala trilógia után a legjobbnak nevezik ebben a műfajban. Ez számomra így hirtelenjében elég referencia volt ahhoz, hogy idővel nekifogjak a könyv olvasásának.

A történet a jövőbeli Amerikai Egyesült Államok területén játszódik, mely sok-sok változáson ment keresztül az évek folyamán, így már egészen másmilyen, mint ahogy ma ismerjük. Az országot, melyet a Társadalomnak neveznek, körülveszik a Külső Tartományok, és földrajzilag nagyjából ennyit lehet megtudni a helyszínről.

A regény E/1.-ben íródott, és a főszereplő, Cassia szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ő mutatja be nekünk a nagybetűs Társadalmat, ahol mindent a legeslegapróbb részletig előre kiszámítanak, megszerveznek, és ennek köszönhetően látszólag tökéletes kontrollt gyakorolnak az emberek felett. A lakosok lehetnek teljes jogú polgárok vagy megtűrt státuszúak. Mindenhol kamerák, lehallgató készülékek - melyek létezésével tisztában is vannak az emberek, és együtt élnek ezzel a rendszerrel -, mindenkiről az utolsó szóig mindent tudnak és feljegyeznek a Társadalom irányítói. A lakosoknak tökéletesen pontosan kiszámított napirendjük van, tulajdonképpen még az is meg van szabva, hogy a szabadidejükben mit csinálhatnak. A kiszámítottságot ténylegesen a lehető legapróbb részletig kell elképzelni, mint például az ételadagok, kalóriatartalom és mozgás mennyisége is minden főre külön-külön pontosan. A kötet sem véletlenül kapta az „Egymáshoz rendelve” címet, ugyanis itt az embereket, tulajdonságaik és preferenciáik alapján egy bizonyos korban összepárosítják, egymáshoz rendelik, melyet a Párosító Bankett keretén belül, nyilvánosan tudatnak mindig egy-egy csoport fiatallal. Ez az egyik legfontosabb ünnep az életükben.

A könyv elején Cassia is a saját Párosító Bankettjére igyekszik éppen a családjával és a szomszédban lakó gyermekkori jó barátjával, Xanderrel, aki a trilógia egy másik fontos szereplője. A fiú - a felszínen - a Társadalom mintapolgára, rendkívül helyes, kedves, aranyos, szóval tulajdonképpen egy „álompasi”, és a regény általánosan ezt az első benyomást támasztja alá. Micsoda isteni szerencséje van tehát Cassiának, hogy vele párosítják össze, és az elképzelés szerint élhetnének boldogan, amíg meg nem halnak. De a dolgok természetesen nem ennyire egyszerűek. Egy rendszerben történt hiba folytán ugyanis Xander helyett egy másik fiú, Ky képe jelenik meg Cassia előtt a számítógépen, amikor párjáról szeretné elolvasni az összegyűjtött információkat. Ky a trilógia harmadik főszereplője, aki egy titokzatos, megtűrt státuszú fiúként jelenik meg a kötetben, aki csupa talány, és ettől rendkívül érdekes is. Cassia most választás elé kerül, természetesen nem a Társadalom szerint, ahol már le van papírozva a sorsa, hanem a saját szíve szerint, és nem nehéz kitalálni, hogy a nehezebbik utat választja, éppen ezért a bonyodalom csupán itt kezdődik.

Az idő előrehaladtával megjelennek a Társadalom oly szigorú rendszerének vélt és tényleges kiskapui is. Az elsőre is túlontúl kiszámítottnak látszó szerkezetről kiderül, hogy még a korábban elképzeltnél is összetettebb, és gondolkodásban még azoknál is egy lépéssel előrébb jár, akik azt hiszik, hogy megtalálták a megfelelő kibúvót bizonyos szabályok alól.

Egy kiszámíthatónak tűnő - és valamilyen szinten ki is számítható - történet, mely egy másik szinten azonban sok fordulatot és meglepetést tartalmaz. Néha kicsit olyan érzés, mintha az ember sosem számíthatná ki tökéletesen a Társadalom rendszerét és gondolkodását, holott visszanézve logikus egységet alkotnak az egymás után történő események. Aztán van még valami a levegőben, ami érezteti, hogy az olyannyira, már-már lehetetlenül tökéletesnek tűnő rendszerrel valami mégsem stimmel egészen, és az összes kiszámítottság ellenére legbelül mégis sebezhető és ingatag.

A stílus gördülékeny, az E/1. segíti a beleélést, a megalkotott világ érdekes, aprólékosan kidolgozott és élvezetesen tálalt az olvasó számára. Én magam kicsit hiányoltam belőle egy olyan karaktert, aki esetleg kevésbé extrém-komoly, akár kicsit szarkasztikus, és ettől poénossá válik. Persze, ez lehetséges, hogy csak az én igényem. Azért a disztopikus irodalom kedvelőinek egyelőre tényleg csak ajánlani tudom a kötetet, aztán majd kiderül, hogyan folytatódik a sorozat a második résszel, a Crossed-dal.

by Ninell