Ally Condie - Reached (Célhoz érve)

Bár a második kötet, a Crossed vége nem váltott ki belőlem olyan komoly várakozást, mégis a megjelenése után viszonylag hamar megszereztem, és nekikezdtem a trilógia befejező kötetének az olvasásához. Sajnos volt bennem egy olyan jellegű kis kimondatlan remény is, hogy ez a rész majd talán feledteti velem a második kötet kevésbé élvezetes és izgalmas voltát. Azt hiszem, megvan ilyenkor az emberben a vágy, hogy megtalálja a korábbi félresikerült dolgok miatt a korrekciót, amik a végére az egész élményt megszépítik. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem mondhatom azt, hogy ezt maradéktalanul megtaláltam a Reached című kötetben.

A könyv ezúttal nem csupán fejezetekre, de nagyobb egységekre, egészen pontosan öt részre van tagolva, és minden résznek van külön címe, amely nagyjából lefedi a mögötte rejlő tartalom középpontját. Emellett nagyon is kellemes meglepetésként ért, hogy a fejezetekben ezúttal nem csak Ky és Cassia nézőpontja váltogatja egymást, hanem becsatlakozik Xander is, aki - mint korábban említettem - a kedvenc szereplőmmé vált.

A második kötetben hiába talált egymásra a két szerelmes, most ismét távol kerültek. Cassia a fővárosban dolgozik osztályozóként, Ky pedig Indie társaságában a szélső tartományok egyikében állomásozik, és pilótaként segít a Felkelésnek. Érződik a levegőben a feszültség, ahogy felmerül a kérdés, hogy vajon a távolság, és a másik lány közelsége, elérhetősége mennyiben befolyásolja Ky és Cassia kapcsolatát. Eközben Xander szintén az egyik határ menti tartományban dolgozik eleinte hivatalnokként, később pedig orvosként, és szintén a Felkelés oldalán, amivel azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, mivel talán már a második kötetben is megemlíti (de ha nem, akkor minimum érezteti) az írónő.

Az elején - meglátásom szerint - kicsit lassan, vontatottan zajlanak az események, kell egy kis idő, és jónéhány oldal, mire ténylegesen bepörögnek a dolgok, és elkezd érződni, hogy a Felkelésnek megvan az esélye a hatalomátvételre. Azonban akármennyire is várták ezt a pillanatot hosszú idő óta már nagyon sokan, most mégis felmerül a kérdés, hogy vajon mennyiben különbözik a Társadalom és a Felkelés rendszere egymástól? Ami pedig talán még ennél is fontosabb, hogy vajon a cél valóban szentesíti-e az eszközt? Számításba vettek-e minden lehetőséget, amikor belevágtak az akcióba, vagy csak az egyre sürgetőbb körülményeket tartották szem előtt?

A korábbi két kötetben megszokott könnyed, olvasmányos stílus a Reachedre is ugyanúgy jellemző marad, amit mindenképpen pozitívumnak említenék meg a könyvvel kapcsolatban. Sajnos azonban azt éreztem, hogy az írónő minden igyekezete ellenére, hogy fordulatossá tegye a trilógia utolsó részét is, ez csak nagyon ritkán sikerült, és a cselekmény inkább ellaposodott, ha nem is vált teljesen unalmassá.

Nem volt meg a késztetésem arra, hogy faljam az oldalakat, nem emésztett fel az izgalom, hogy vajon mi is fog történni a következő oldalon, fejezetben, részben. Az elvarratlan szálak szépen a helyükre kerültek, a sok-sok miért megmagyarázódott, azonban a célzásokat nem éreztem eléggé finomnak ahhoz, hogy az olvasónak meglegyen a maga kis diadala, ha esetleg rájött egy összefüggésre még az előtt, hogy kimondták volna hangosan is. Inkább nevezném kiszámíthatónak az ilyen logikai kapcsokat, illetve az események láncolatát is, mint meglepőnek vagy megdöbbentőnek. Persze hozzá tartozik ehhez a műfajhoz, hogy happy endet vár az olvasó, és valószínűleg csalódna is, ha nem kapná meg, ugyanakkor nem tartom mindegynek, hogy hogyan is jutunk el ehhez a jól kiszámítható - és emiatt biztonságot nyújtó - ponthoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Matched, Crossed, Reached trilógia nem rossz egy könnyed olvasmánynak a modern disztopikus irodalom rajongói számára, de ugyanakkor szerintem lehet ennél jobbakat is találni ebből a műfajból, és akinek nagyon kiszámolt az ideje, amit olvasással tud tölteni, annak inkább azt javasolnám, hogy másik könyveknek fusson neki első sorban.

Jeff Abbott - Sokk

Ajándékba kaptam ezt a könyvet, melynek már a borítóján is több irányból állnak az ajánlások, ígérve, hogy a thriller műfaj egyik legjobb kortárs regényét szorongatod éppen. Azt be kell vallanom, hogy összehasonlítási alapom nincs, mert ez volt az első thriller, amit olvastam. Ha egy skálán képzeljük el a műfajokat, akkor az én fejemben a thriller valamiért - nem tudnám már pontosan megmondani az okot - mindig a horrorhoz állt közelebb, amit viszont nem kedvelek. Persze tudom, hogy ez egy téves elképzelés, de régebben elég volt ahhoz, hogy inkább megkerüljem ezt a műfajt, hiszen maradt még a könyvespolcokon elég választási lehetőségem. A talán kicsit tompítottabb jellegű leírásokat alkalmazó krimikből viszont többet is olvastam, és kedveltem őket, de a tapasztalataim nagyjából idáig terjedtek a halálesetekkel foglalkozó regényeket illetően.

A történet E/3.-ben íródott, és tulajdonképpen négy igazán fontos szereplő történetével foglalkozik felváltva, akiknek a sorsa végül is különböző úton-módon, de összefonódik idővel. Négyük történetének az összekötő fonala, melyre az egész regény felépül, egy pszichés betegség, a poszttraumás stressz zavar.

A főszereplő, Miles Kendrik szemtanúja volt egy brutális gyilkosságnak, ami miatt a tanúvédelmi programtól új személyazonosságot kapott, és egy kisvárosba költözött, hogy kiléte minél észrevétlenebb maradhasson. A dolog azonban nem ennyire „egyszerű”, mert a lövöldözésben Miles is benne volt, és arra kényszerült, hogy megölje legjobb barátját, akit azóta látni vél a mindennapjaiban, újra meg újra, időnként egészen váratlanul megjelenik mellette és beszél is hozzá. Emiatt Milesnak egy pszichiáterhez kell járnia, és a bonyodalom csak itt kezdődik, ugyanis a nőnek az irodájában egyik nap tisztázatlan okokból kifolyólag bomba robban. Miles pedig kötelességének érzi, hogy magánnyomozásba kezdjen, felrúgva ezzel minden szabályt és egyezséget.

A regény másik fontos szereplője Dennis Groote, a bérgyilkos, akinek egy balesetben meghalt a felesége, a nevelt lánya pedig a kórház zárt osztályán van, és poszttraumás stressz zavarban szenved. Groote azért küzd, hogy valami jobb megoldást találjon számára, ami talán segíteni tud az állapotán. Egyik nap pedig érdekes információhoz jut, és azt reméli, hogy annak nyomán haladva megtalálhatja a megfelelő gyógymódot.

Celeste Brent egy agorafóbiás nő, aki erődítménynek felépített lakásából nem mozdul ki, és pszichiáter kezelése alatt áll. Férjét a szeme előtt brutálisan meggyilkolták, és a poszttraumás stressz zavar egyik tüneteként vagdossa magát. Egy nap eltűnik a pszichiátere, és valaki betör a házába, ami tettlegességre kényszeríti.

A negyedik fontos szereplő a többiekhez képest viszonylag későn lép be a történetbe. Ő Nathan, egy háborús túlélő, és szintén a poszttraumás stressz zavar egyik áldozata.

Így dióhéjban, spoilerektől a lehető legmentesebben leírva, de azért mégis a történet lényegét bemutatva úgy hangzik, hogy a regény csupa beteg ember vakmerő kóválygásáról szól a nagyvilágban. A vicces az, hogy ez talán az elején valahogy még igaz is, de a szálak idővel kezdenek összefutni, és a bonyolult, csupán itt-ott összefüggő részletek lassan egymásra találnak, és kezdenek egy biztos egészet alkotni.

Azt tartom mesterinek az egész regény felépítésében, hogy bár általában fejezetenként váltva mindig másik emberről olvashatunk a három legfontosabb szereplő közül, de ennek ellenére jól követhető a cselekmény, és az olvasó már nagyon korán kap néhány olyan apró összefüggést, amik segítenek abban, hogy ne érezze úgy, hogy három tök független, a levegőben bizonytalanul lógó történetet kell olvasnia. Az egész könyv rendkívül aprólékosan kidolgozott logikai szempontból, és látszik, hogy jól átgondolt struktúra van mögötte. Jeff Abbott stílusa nagyon is gördülékeny és élvezetes, folyamatosan fenntartja az érdeklődést az elejtett részletekkel, és a lehetséges kapcsokkal, melyekre megadja a lehetőséget, hogy a kimondás előtt az olvasó maga is rájöjjön. A regény nagyon eseménydús, tele fordulatokkal, az események pedig pörgősek, és egyre csak gyorsulnak, ahogy a könyv közeledik a vége felé.

Az érzékenyebb lelkivilágúaknak azért felhívnám a figyelmét, hogy akadnak durván erőszakos jelenetek is a regényben, amiket nem a legkellemesebb olvasni. Valójában egy olyan részlet volt, ami elég komolyan beletaposott a lányos kis lelkivilágomba, és hosszabb távon rossz érzést keltett bennem. Persze mindenki másképp reagál mindendre, még az is elképzelhető, hogy ez csak engem érintett ennyire kellemetlenül. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt nem azért mondom, hogy bárkit is eltántorítsak a történet elolvasásától, mert összességében remek élményről maradna le, csupán fel szerettem volna hívni a figyelmeteket rá, hogy senkit ne érjen felkészületlenül, ahogy engem ért.

Azt hiszem, mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, aki egy jól kidolgozott, érdekes összefüggéseket tartalmazó, kalandos, pörgős olvasmányra vágyik. Ha még ráadásul a thrillert, mint műfajt általában is kedveli, akkor a Sokk egy főnyeremény lesz számára.

Ally Condie - Crossed (Összefonódva)

A Matched (Egymáshoz rendelve) komoly várakozásokat keltő befejezése után alig vártam, hogy elkezdhessem a trilógia második kötetét, a Crossedot. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy ebben a könyvben már rögtön az első fejezet Ky szemszögéből lett megírva, és nem Cassiáéból, mint a teljes első rész. Így hát mi, olvasók egy egészen új nézőponttal gazdagodhatunk ez a technika által. Ez az alapvetően szerencsés tulajdonsága mellett lehetett volna a dolognak egy olyan jellegű hátulütője, hogy az írónő nem tud megfelelően belehelyezkedni az ellenkező nemű karakter szerepébe, de azt hiszem, Ally Condie esetében ez nem okozott gondot. Legalábbis kirívó melléfogásra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy csak azért látom így, mert én is nő vagyok, és egy férfinak már egészen más lenne a véleménye arról, hogy hogyan is szoktak ők gondolkodni, és mennyire sikerült ezt valójában átültetni Ky karakterébe.

A cselekmény legelején Cassia és Ky is különböző táborokban vannak, persze más-más okból kifolyólag, illetve míg Ky a Külső Tartományokban tartózkodik, addig Cassia a szélső tartományok egyikében. Innen sikerül aztán megszöknie a Külső Tartományokba, hogy Ky keresésére indulhasson. Meg is találja azt a tábort, ahol korábban a fiú tartózkodott, de ki kell derülnie számára, hogy addigra már ő is végrehajtott egy sikeres szökést a Faragott Hegylánc felé. Így hát Cassia az útmutatásnak megfelelően ebbe az irányba folytatja a kutatást Ky után, ami nem is bizonyul annyira egyszerű feladatnak tekintetbe véve, hogy a srác jelentős egérutat nyert már az eltelt idő alatt. Amellett viszont, hogy egymást keresik, Cassia mindenképpen el szeretne jutni a Felkeléshez is, mely szintén a Külső Tartományokban szerveződik valamerre, legjobb tudomásuk szerint. Ky azonban meglepően vonakodónak bizonyul ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A már korábbról ismert két főszereplő mellé csatlakoznak még néhányan, akik fontosabb szerepet töltenek be a regényben. Cassia a táborban megismerkedik Indie-vel, és együtt hajtják végre a szökéseket, mivel félig-meddig egy cél is vezérli őket: a Felkelés megtalálása. Ky szintén a táborban barátkozik össze Vickel, és a tőlük jóval fiatalabb Elivel, akik vele tartanak a Faragott Hegylánc völgyébe. Az első kötetben fontosabb szerepet játszó Xander ezúttal csak távoli árnyként szerepel, akinek a nevét valahogy különböző úton-módon rendszeresen felemlegetik, de ezúttal csak közvetetten lehet jelen a könyvben, amit csupán azért sajnáltam, mert korábban kifejezetten megkedveltem a karakterét. Tulajdonképpen az egyik kedvenc szereplőmmé vált.

A felszínen zajló, konkrét eseményeket nem nevezném extrémen bonyolultnak. Még földrajzilag sem túl terjedelmes az a terület, ahol az egész kötet cselekménye játszódik, és időben sem telik el túl sok. Ugyanakkor a felszín alatt egyre több „miért”-tel kezdődő kérdés kezd gyűlni az olvasóban. Sok szál válik elvarratlanná, és egyre több titokzatos esemény sorakozik egymás mögé, melyek mind megoldásra várnak. Az én érzésem szerint egy kicsit túl sok is. Talán a kelleténél valamivel ködösebbre sikerült a regény, legalábbis az én ízlésemhez mérten. Emlékszem, volt egy olyan pillanat is, mikor már átvillant az agyamon olvasás közben, hogy „Úristen, emlékezni fogok-e még erre a részletre is pontosan, ha majd megkerül a megoldása?”. Azt hiszem, nem feltétlenül ez a legjobb élmény, amit szerezni lehet egy könyvvel kapcsolatban. Értem én, hogy ezek az apróságok mind az érdeklődés fenntartására hivatottak, de úgy gondolom, hogy a cél elérése érdekében a kevesebb néha több, főleg ha megfelelően tálalják. De az is lehet, hogy ez csak egy kitekert formája annak, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt az enyhe csalódottságot, amit érzek a trilógia második kötetével kapcsolatban. Nem állíthatnám, hogy az első rész fényében erre számítottam. Valójában, ami különösen lehangoló volt számomra, az a regény befejezése. Kicsit olyan „se füle, se farka” megoldásnak éreztem. Millió elvarratlan szállal, de ugyanakkor nem elég hatásosan ahhoz, hogy tűkön ülve tudjam várni a folytatást, a trilógia harmadik és egyben befejező kötetét, a Reached-et.

Arthur Japin - Casanova menyasszonya

Egy nagy leárazós akció keretén belül találtam rá erre a regényre, miközben a könyvesboltban tekeregtem. Legelőször a borítója miatt figyeltem fel a kötetre, mert nagyon szépnek találtam. Ráadásul akkoriban valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kiszámítható, romantikus és lányos könyvek olvasására vágytam. Csak semmi komoly izgalom, garantált happy end. Valamiért olyan érzésem volt, hogy a cím ilyesmit ígér, és a hátoldalon található leírás gyors átfutása után már landolt is a kosaramban a kötet.

Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy miért is gondoltam a könyvről azt, amit, mindenesetre tévedtem. Le kell azonban szögeznem, hogy ez a fajta csalódás nem volt kellemetlen. Nem olyan volt a történet, mint amilyenre számítottam: felületes, romantikus, lányos. Persze, ha körültekintőbb vagyok, és talán az is feltűnik, hogy az író férfi, akkor kevésbé ér meglepetésként az utóbbi jellemző hiánya. Összességében a lényeg, hogy a vártnál többet kaptam a regénytől, és akárhonnan is nézem, ez jó dolog.

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélés igaz történeten alapul, és az író a rekonstrukciót könyvek, dokumentumok és feljegyzések alapján készítette. Engem valamilyen különös módon közelebbről tudnak érinteni azok az irományok, amik olyan dolgokon alapszanak, melyek ténylegesen megtörténtek. Emberibbé válik ettől a tudattól az egész, azt hiszem.

A két főszereplő Giacomo Casanova és szerelme, Lucia. A legfontosabb helyszínek Amszterdam és Olaszország, a hátteret adó korszak pedig a 18. század. A regény E/1.-ben, a női főszereplő szemszögéből íródott, ami egy kicsit különös, és enyhe fura hanghordozást is kölcsönöz a gondolatoknak, ami persze nem meglepő figyelembe véve, hogy az író maga férfi. Az első fejezet egyenesen a dolgok közepébe vág, a helyszín Amszterdam, Lucia már felnőtt nő, aki prostituáltként dolgozik, és az életében éppen újra megjelenik egykori lovagja. Gondolom, mondanom sem kell, hogy itt még kissé ködös az olvasó számára, hogy ki-kicsoda, és mi is történik pontosan.

A további fejezetekben váltja egymást a jelen és a múlt. A történet újra meg újra visszaugrik Lucia kislány és kamaszkorának idejére, és részletesen taglalja első találkozását Casanovával. Az idői sík különbözőségétől eltekintve, a hangulatok és érzelmek is egészen mások, melyeket a múlt és a jelen közvetít. A múlt egészen idilli, varázslatos, kicsit mesebeli világnak tűnik. Az élénk fantáziával megáldott olvasó akár a Disney alkotásokhoz egészen hasonlóan is láthatja az eseményeket. A főszereplők fiatalok, tele vannak életerővel, reménnyel, és vággyal, hogy egy jobb jövőt teremtsenek maguknak. Ezzel szemben szinte villámcsapásként újra meg újra felvillan a jelen, ahol a színek egészen megfakulnak, szürkének és elidegenedettnek tűnik a világ. A főhősök kiégettek, belefáradtak saját sorsukba, és megszokásként tengetik a mindennapokban az életüket. A fejezetenkénti időváltások közötti különös kontraszt nagyon furcsa érzetet válthat ki az olvasóban. Nem feltétlenül kellemetlenre gondolok, egyszerűen csak nem mindennapira, ami mégis késztet a továbbolvasásra, hiszen ez a két nagyon ingadozó világkép között lassan épül ki a híd a regényben, amely összeköti a kettőt, és magyarázattal szolgál a miértekre. Persze felmerül a kérdés, hogy számíthat-e ezek után az ember happy endre a történet végén? Én amondó vagyok, hogy a lezárás legalább hasonlóan kettős, mint amennyire ez jellemző az egész történetre.

Az író stílusa egyszerű, érthető, nem bonyolítja túl a mondatokat, ugyanakkor nekem pl. néhol meggyűlt a bajom a holland nevekkel, melyeknek nem voltam tisztában a tökéletes kiejtésével, és ez számomra meg tudja törni egy kissé az olvasás megszokott és optimális esetben gördülékeny menetét.

Azt hiszem, a saját hibámon okulva mondhatom, hogy a könyvet nem ajánlom azoknak az olvasóknak, akik egy könnyed, kiszámítható és nem túl megterhelő lányregényre vágynak. Ellenben azoknak, akik szeretik a kissé történelmi típusú, illetve megtörtént eseményeken alapuló könyveket, amik romantikusak bár, de nem csöpögősek, úgy gondolom, megéri tenni a Casanova menyasszonyával egy próbát.

Ally Condie - Matched (Egymáshoz rendelve)

Kifejezetten megkedveltem a disztopikus irodalom új hullámát, melynek képviselői általában az ifjúsági irodalom polcait gazdagítják a könyvesboltokban. Egyszer egy másik könyvet keresve akadt a kezembe a Matched, Crossed, Reached trilógia első kötete, és megtetszett a borító (igen, ez is rá tud venni, hogy felfigyeljek egy könyvre), ezért elolvastam a hátulján található leírást, melyben nagyon melegen ajánlják a könyvet, sőt, egyenesen Az éhezők viadala trilógia után a legjobbnak nevezik ebben a műfajban. Ez számomra így hirtelenjében elég referencia volt ahhoz, hogy idővel nekifogjak a könyv olvasásának.

A történet a jövőbeli Amerikai Egyesült Államok területén játszódik, mely sok-sok változáson ment keresztül az évek folyamán, így már egészen másmilyen, mint ahogy ma ismerjük. Az országot, melyet a Társadalomnak neveznek, körülveszik a Külső Tartományok, és földrajzilag nagyjából ennyit lehet megtudni a helyszínről.

A regény E/1.-ben íródott, és a főszereplő, Cassia szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ő mutatja be nekünk a nagybetűs Társadalmat, ahol mindent a legeslegapróbb részletig előre kiszámítanak, megszerveznek, és ennek köszönhetően látszólag tökéletes kontrollt gyakorolnak az emberek felett. A lakosok lehetnek teljes jogú polgárok vagy megtűrt státuszúak. Mindenhol kamerák, lehallgató készülékek - melyek létezésével tisztában is vannak az emberek, és együtt élnek ezzel a rendszerrel -, mindenkiről az utolsó szóig mindent tudnak és feljegyeznek a Társadalom irányítói. A lakosoknak tökéletesen pontosan kiszámított napirendjük van, tulajdonképpen még az is meg van szabva, hogy a szabadidejükben mit csinálhatnak. A kiszámítottságot ténylegesen a lehető legapróbb részletig kell elképzelni, mint például az ételadagok, kalóriatartalom és mozgás mennyisége is minden főre külön-külön pontosan. A kötet sem véletlenül kapta az „Egymáshoz rendelve” címet, ugyanis itt az embereket, tulajdonságaik és preferenciáik alapján egy bizonyos korban összepárosítják, egymáshoz rendelik, melyet a Párosító Bankett keretén belül, nyilvánosan tudatnak mindig egy-egy csoport fiatallal. Ez az egyik legfontosabb ünnep az életükben.

A könyv elején Cassia is a saját Párosító Bankettjére igyekszik éppen a családjával és a szomszédban lakó gyermekkori jó barátjával, Xanderrel, aki a trilógia egy másik fontos szereplője. A fiú - a felszínen - a Társadalom mintapolgára, rendkívül helyes, kedves, aranyos, szóval tulajdonképpen egy „álompasi”, és a regény általánosan ezt az első benyomást támasztja alá. Micsoda isteni szerencséje van tehát Cassiának, hogy vele párosítják össze, és az elképzelés szerint élhetnének boldogan, amíg meg nem halnak. De a dolgok természetesen nem ennyire egyszerűek. Egy rendszerben történt hiba folytán ugyanis Xander helyett egy másik fiú, Ky képe jelenik meg Cassia előtt a számítógépen, amikor párjáról szeretné elolvasni az összegyűjtött információkat. Ky a trilógia harmadik főszereplője, aki egy titokzatos, megtűrt státuszú fiúként jelenik meg a kötetben, aki csupa talány, és ettől rendkívül érdekes is. Cassia most választás elé kerül, természetesen nem a Társadalom szerint, ahol már le van papírozva a sorsa, hanem a saját szíve szerint, és nem nehéz kitalálni, hogy a nehezebbik utat választja, éppen ezért a bonyodalom csupán itt kezdődik.

Az idő előrehaladtával megjelennek a Társadalom oly szigorú rendszerének vélt és tényleges kiskapui is. Az elsőre is túlontúl kiszámítottnak látszó szerkezetről kiderül, hogy még a korábban elképzeltnél is összetettebb, és gondolkodásban még azoknál is egy lépéssel előrébb jár, akik azt hiszik, hogy megtalálták a megfelelő kibúvót bizonyos szabályok alól.

Egy kiszámíthatónak tűnő - és valamilyen szinten ki is számítható - történet, mely egy másik szinten azonban sok fordulatot és meglepetést tartalmaz. Néha kicsit olyan érzés, mintha az ember sosem számíthatná ki tökéletesen a Társadalom rendszerét és gondolkodását, holott visszanézve logikus egységet alkotnak az egymás után történő események. Aztán van még valami a levegőben, ami érezteti, hogy az olyannyira, már-már lehetetlenül tökéletesnek tűnő rendszerrel valami mégsem stimmel egészen, és az összes kiszámítottság ellenére legbelül mégis sebezhető és ingatag.

A stílus gördülékeny, az E/1. segíti a beleélést, a megalkotott világ érdekes, aprólékosan kidolgozott és élvezetesen tálalt az olvasó számára. Én magam kicsit hiányoltam belőle egy olyan karaktert, aki esetleg kevésbé extrém-komoly, akár kicsit szarkasztikus, és ettől poénossá válik. Persze, ez lehetséges, hogy csak az én igényem. Azért a disztopikus irodalom kedvelőinek egyelőre tényleg csak ajánlani tudom a kötetet, aztán majd kiderül, hogyan folytatódik a sorozat a második résszel, a Crossed-dal.

by Ninell

Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam

Általában nem szeretek komoly elvárásokkal nekifutni egy könyvnek, mivel így akarva-akaratlanul is túl naggyá válik a csalódás lehetősége. Ebben az esetben azonban elkerülhetetlen volt számomra, hogy sokat reméljek a műtől, hiszen édesapám mindig úgy emlegette, hogy az egyik kedvenc könyve. Ő számtalan szerzőtől számtalan regényt olvasott már, van okom adni a szavára, és számára még így talán már több mint egy évtized távlatában is ez a könyv az elsők között maradt. Kár lenne letagadnom, hogy piszkálta a fantáziámat, és nagyon is kíváncsivá váltam, hogy mit is tudhat pontosan az Őfelsége pincére voltam.

Így hát anélkül, hogy észrevettem volna, egy tucatnyi elvárással nekifutottam a regénynek. A legelső dolog, ami egészen az elején, már a harmadik oldal körül feltűnt, az Hrabal igazán érdekes írói stílusa volt. Sosem találkoztam még korábban ilyennel. A mondatok elképesztően hosszúra nyúlnak, némelyik eléri akár a 2-3 oldalt is. A csodálatos az egészben az, hogy a tartalma valahogy mégis tiszta és érthető marad. Bár számomra többször szinte fárasztóvá vált egy-egy mondat végére elérni a sok-sok vesszőn és felsoroláson át, amik a hangsúlyozásnak köszönhetően mintha egyre csak fokozták, és fokozták volna a hangulatot. Ugyanakkor hamar hozzászoktam, és a regény egy bizonyos pontján túl már csak akkor csodálkoztam el a mondatok terjedelmén, mikor ténylegesen odafigyeltem rá, hogy pontosan mettől-meddig is tartanak.

De hiába nyűgözött le a stílus - számomra - újszerűsége, eleinte be kell vallanom, hogy egy kis csalódottság motoszkált bennem. Hamar rájöttem, hogy ezt a főszereplő miatt érzem. A történet E/1.-ben íródott, így minden eseményt ennek a fiatal fiúnak a nézőpontjából figyelhetünk, aki rendkívül anyagias, és jobbára a pénzen kívül nem érdekli semmi. A történetben egészen hosszan újra meg újra megjelennek az erről alkotott eszmefuttatásai, hogy mégis hogyan is csináljon elegendő pénzt. Eközben szállóról-szállóra vándorol felszolgálóként, szorgosan gyűjt, aztán az értelmestől eléggé távol esőnek mondható életcélokat tűz ki maga elé, hogy pontosan mire is költse a spórolt pénzét. Ráadásul időnként hihetetlenül idegesítően, és a józanésznek teljesen ellentmondóan viselkedik, amitől én, személy szerint eléggé fel tudtam húzni magam. Erre rájött még a második világháborús időszak leírásának nyomasztó hangulata, és azt hiszem, itt elér a könyv egy holtpontot, mikor többféleképpen is lehúzza az olvasót, és ténylegesen felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan akarja ezt kikerekíteni az író a végére. És talán pont az az igazán bravúros az egészben, hogy nem egy hirtelen fordulattal változik minden a történetben, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Legalábbis az elején. Erre igazán visszagondolva jöttem rá, hogy mikor elindul a főszereplő jellemében a változás, elkezdődik a személyiségfejlődés legkomolyabb szakasza, akkor az szinte még észrevétlenül, egészen finom és apró dolgokban nyilvánul meg. Annak ellenére, hogy a történet nem egy - anyagi értelemben - hatalmas sikerstoryban kerekedik ki, mégis elkezdte javítani a hangulatomat, és egyre jobb érzéssel olvastam a főszereplő életének alakulásáról. Aki a lehető legtöbb pénzre vágyott, és mégis a lehető legszerényebb körülmények között találta meg az igazi boldogságot. A kezdeti csalódottságom elszállt, hiszen a végére jól láthatóvá válik a könyv - szerintem - mesterien kidolgozott íve. Emellett valóban elgondolkodtató, ugyanakkor jó érzést hagy maga után, és nem a közepe felé kialakuló nyomott lelkiállapotot.

A regénynek emellett sajátos hangulatot ad, ahogy megjelenik a mozgalmas prágai élet, majd a külvárosok, falvak nyugalma, és emellett megismerhetjük a teljesen különböző és más-más jellegű vendégek befogadására kialakított szállókat, illetve állandó és ideiglenes lakóikat. A személyzetet és a vendégeket egyaránt.

A könyvben előforduló erotikus jelenetek eléggé naturalisták, nem a totálisan ködös, „találd ki, hogy mi is történt pontosan” kifejezésmódot képviselik, ezért akik inkább a célozgatós, kevéssé konkrét leírásokat kedvelik, azoknak számítani kell egy kis kellemetlenségre ilyen téren.

Úgy gondolom, a klasszikusnak nevezhető könyvek közül az Őfelsége pincére voltam stílusra eléggé olvasmányos, nem túl hosszú és jól lehet haladni vele. Ideális hát azoknak is, akik nem szeretik a sok száz oldalon át tartó, terjengős köteteket, de egy kis klasszikus irodalomra vágynak a kortárs helyett. Én úgy érezem, hogy a mondanivaló és az élmény megéri az időt.

by Ninell