Alessandro Baricco - Selyem

A Selyem egy meglepően vékony, rövid kis könyv, amit jóindulattal lehet csak regénynek nevezni - inkább kisregény. Alig éri el a 100 oldalt, kis formátumú kötésben, nagy betűmérettel nyomtatva és gyakran csak félig megtöltött lapokkal. Egy délután, gyakorlatilag másfél-két óra alatt el lehet olvasni, legalábbis nekem ennyi időbe került.

A történet a 19. század vége felé játszódik, Dél-Franciaországban. Az író különösen érdekesen érzékelteti az idői keretet és annak hangulatát azzal, hogy viszonyításokat tesz, hogy bizonyos mára már történelminek számító alakok mit csináltak éppen akkor, vagy elhíresült események hol és merre tartottak a megvalósulásban.

A főszereplő egy selyemhernyókkal kereskedő férfi, Hervé Joncour, aki Afrikába járt megvenni a petéket, hogy aztán eladja őket Franciaországban. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az selyemhernyó telepekről a betegség átterjed Afrikába, sőt Indiába is, és már csak egyetlen hely marad, ahol még egészséges petéket lehet vásárolni: Japán. A 19. század vége felé ez még egy közel három hónapos út volt, de a Hervé vállalja, és sikeresen meg is érkezik Japánba. Ott derül ki számára, hogy az egész selyemhernyó tenyészet egy nagyon fontos, mélyen tisztelt úr kezében van, aki barátjának fogadja, és hajlandó kereskedni vele. Megpillant azonban a japán férfi mellett egy európai küllemű lánykát, aki bár semmit sem mond neki, de Hervé mégsem tud szabadulni a gondolatától, és újra meg újra visszatér Japánba, akkor is, amikor ez már igazán veszélyes vállalkozásnak bizonyul.

A történet egyszerűnek, finom folyásúnak tűnik, ám nagyon ötletes csattanóval zárul. A hangulata kellemes, bár a vége felé felkavaró is lehet. Rám ugyan nem volt ilyen hatása, de az események alapján elképzelhetőnek tartom, hogy másokat érinthet érzékenyebben is.

Alessandro Baricco stílusa nagyon érdekes, könnyed, játékos és gördülékeny. A történet abszolút olvastatja magát. Érdekessége, hogy a régi görög eposzokra emlékeztetően, időnként egy-egy mondat, bekezdés, de akár majdnem egy oldalnyi szöveg is újra meg újra megismétlődik az elbeszélésben.

A hossza miatt még azoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani, akiknek esetleg csak nagyon-nagyon kevés idejük jut olvasásra. Egyébként pedig úgy gondolom, hogy bárkinek jelenthet egy nagyon kellemes délutáni kikapcsolódást, ha kézbe veszi ezt a könyvet.

Cassandra Clare - Az angyal (Pokoli szerkezetek #1.)

Azt hiszem, hogy az egész ajánlóból erősen ki fog ütközni, hogy nagyon-nagyon tetszett nekem ez a könyv, ezért már inkább le is szögezem ezt a tényt a legelején. Teljesen magával ragadott és elvarázsolt az írónő által alkotott világ.

A Pokoli szerkezetek trilógia tulajdonképpen az Elveszett ereklyék sorozatnak az előtörténete, de önmagában is teljesen érthető, és kerek egészet alkot. Van rendes lezárása a cselekménynek, így aki hozzám hasonlóan önmagában szeretné olvasni a trilógiát, az teljesen nyugodtan megteheti.

A történet helyszíne a 19. századi London, ahol az emberek között mindenféle fantasztikus lények élnek, de tökéletes álcájuknak köszönhetően többé-kevésbé rejtve maradnak a kíváncsi tekintetek elől. Vámpírok, vérfarkasok, tündérek, koboldok, démonok, boszorkánymesterek és a főszerepben tetszelgő árnyvadászok vagy nephilimek, ahogy a könyvekben hívják őket. Az árnyvadászok az Angyaltól származtatják magukat, és ők az árnyvilág harcosai, akik arra tették fel életüket, hogy megvédjék a mit sem sejtő embereket a démonoktól. A teljes világnak megvannak a maga alapvető szabályszerűségei, amikbe csak lassanként lesz beavatva az olvasó, de éppen ettől válik annyira izgalmassá a felfedezése.

A történet főszereplője Tessa Gray, aki egészen különleges, még az árnyvilágban is szokatlan képességgel bír, de ennek egészen addig nincsen tudatában, amíg el nem rabolják, és kényszerítik rá, hogy megtanulja használni. Ekkor kerülnek képbe az árnyvadászok, akik egy szerencsés véletlen folytán bukkannak rá, és mentik meg a fogva tartóitól, akik állításuk szerint a titokzatos Magiszternek szánják feleségül. Az igazán izgalmas rész pedig itt következik, amikor a szálak összekuszálódnak, és az addig jól felépített rendszer egy csapásra összedőlni látszik. Nyomozás, félrevezetés, árulás és ravaszság színesíti az egyébként elképesztően ötletesen és bonyolultan megalkotott cselekményt. Emellett pedig nem hiányozhat a romantikus szál sem a regényből.

Itt csatlakozik Tessához a szereplők sorában Will és Jem, akik fiatal, de nagyon tehetséges árnyvadászok, ám mindkettejüknek megvannak a maguk jellegzetes problémái. Will úgy tűnik, képtelen kedvesen és rokonszenvesen viselkedni az emberekkel, állandó cinizmussal szemléli a világot, és ott szól be mindenkinek, ahol tud. Bizonyos pillanatokban lehet azonban érezni, hogy kilóg a lóláb, és a fiú valahogy nem természetes ebben a szerepében, a titok megfejtése azonban az olvasókra vár. Jem egészen más jellegű gondokkal küzd. Komoly betegségben szenved, és az élete hajszálon függ, ugyanakkor ő egy kedves és szelíd karakter, aki rendkívüli érzékkel kezeli morcos barátját.

A karakterábrázolást összességében jónak tartom. Mindannyijuknak van valamiféle különleges titka, vagy valamilyen elhallgatott részlet az életükből, ami halványan bár sejthető, de némelyikre igen sokára derül csak fény (esetleg csak a trilógia következő kötetében). Az abszolút kedvenceim Will és Magnus Bane voltak. Az utóbbi egy boszorkánymester, aki nagyjából a kötet közepén kerül bemutatásra, és a teljes trilógiában különleges szerepet tölt be, de már az első részben is valamilyen egészen furcsa módon szerethető. Főleg talán azért, mert a fajtájáról, a boszorkánymesterekről, eléggé megosztó képet fest az írónő, és úgy tűnik, ő maga nagyon sokféle szempontból kivétel az általánosan felállított szabályok alól. Emellett pedig bölcs karakter, aki gyakran világít rá a dolgok lényegére.

Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy a könyv szinte minden fejezetében valamilyen meglepetés, újdonság éri az olvasót, éppen ezért a cselekményből nem árulok el több részletet, mivel senkit nem szeretnék megfosztani a felfedezés örömétől.

Minden fejezet előtt egy rövid idézet olvasható, ami általában jól jellemzi a soron következő részletét a könyvnek. Az írónő remek érzékkel válogatta a verseket, soknak utána is néztem később, és némelyik egészen a szívemhez nőtt. Emellett Tessán és Willen keresztül beleszövi még az olvasás szeretetét, és így sok más regény címét is a történetbe. Bizonyos karakterek és más szerzők - például Dickens - könyveiben megjelenő szereplők élete és érzései között párhuzamot is von. Külön nyomatékosítva azzal, hogy ezeket a gondolatokat a szereplőivel mondatja ki. Ugyanígy gyakran a fejezeteken belül is megjelennek idézetek, melyeket adott karakterek szavalnak el, és általában illeszkednek az akkori helyzetükhöz. A fentebb is említett Charles Dickens regényei különösen sokszor kerülnek terítékre, és annyira jól kiragadott részletekkel, hogy az olvasónak ténylegesen kedve támad belenézni ezekbe a kötetekbe is.

Az elbeszélő E/3.-jű, ami egészen kellemes változás a mai ifjúsági irodalom főként E/1.-ben írt regényei között. Nagyon olvasmányos, és külön fontosnak tartom kiemelni, hogy nem mindent tudó az elbeszlő, így nem is leplezheti le az esetleges összeesküvéseket vagy titkokat. Tényleg komoly erénynek tartom, hogy nagyon fordulatos, és sokszor kiszámíthatatlan a történet. A bizonyos elejtett kis részletek a legtöbbször csak a lelepleződés után válnak ténylegesen világossá, mindaddig tökéletesen illeszkednek a cselekmény medrébe.

Azt hiszem, a kissé megmagyarázhatatlan ódzkodásomnak a vörös pöttyös könyvektől, ezennel hivatalosan is vége. Valamiért, talán a Twilight sorozat miatt, az az elképzelés élt a fejemben, hogy ezek amolyan vámpíros, vérfarkasos történeteket tartalmazó kötetek, amiknek az elolvasására azért nem éreztem olyan kimondottan nagy indíttatást. Ez a könyv jelentette számomra az áttörést, hogy felismerjem a tévedésem, és rájöjjek, hogy itt bármiféle fantasy jellegű világról lehet szó, ahol Az angyalhoz hasonlóan a vámpírok és a vérfarkasok is bár jelen vannak, de nem a történet központi szereplőiként, ami az én ízlésem szerint egy igen szerencsés felállás.

Az ifjúsági irodalomban a fantasy kedvelőinek tényleg csak ajánlani tudom ezt a trilógiát, aminek én magam is abszolút a rajongójává váltam.

Pont: 5/5

Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A különösen érdekes ebben a regényben az, hogy a megírásának és kiadatásának története legalább annyira izgalmas, mint maga a cselekmény. Pont a képen is látható kiadás szerencsés birtokosának mondhatom magam, melynek végén egy „A kézirat, amely nem létezik” című utószó is található. Ebben olvasható A Mester és Margarita születésének kalandos története, mely nem fejeződött be azzal, hogy Bulgakov többé-kevésbé elkészült a könyvvel, melyet később még évekig toldogzatott-foldozgatott, sőt, a halála után még a feleségének is jutott ebből a feladatból bőven. Mikor pedig már tényleg úgy tűnt, hogy elkészült a regény, akkor a kiadás körül merült fel annyi probléma, hogy csodának minősíthető, hogy végül nem adták fel teljesen azt az álmot, hogy valaha is a könyvesboltok polcain lehessen látni ezt a kötetet. Ha lehet hinni az utószónak, akkor a képen látható kiadás (Európa Kiadó, 2009) szövege az eddig legteljesebb és leghitelesebb a megjelentek közül. Ezt követően az Európa Kiadó szinte minden évben készített új kiadást, de nem tudok róla, hogy a tartalomban történt volna bármilyen változás.

Sokan és sokféleképpen értelmezték már ezt a regényt, és Bulgakov szándékát, hogy mit is szeretett volna általa megjeleníteni. Úgy gondolom, ennyi elemzés mellett már felesleges lenne készíteni egy újat, ezért most még csak próbálkozás szinten sem mennék bele hasonló fejtegetésbe. Inkább a cselekményre, és a személyes élményre szorítkozok a témában.

A kötet két nagy részletre van felosztva, első és második könyvre. Érdekessége, hogy a címben megjelenő szereplők egyike, Margarita, egészen a második könyv kezdetéig csupán említés szinten van jelen, és még úgy is kevésszer, holott a cím alapján főszerepben képzelheti el az olvasó.

A cselekmény három történet fonalát követi nyomon, melyek nagyon érdekesen, és sokszor bonyolultan gabalyodnak egymásba, ahogy halad előre a regény. Az egyik szál, mely rögtön a kötet elején megjelenik, Woland professzornak és kíséretének története, aki a fekete mágia mestereként mutatkozik be, ám valójában nem más, mint a Sátán megtestesülése ezen a földön, aki ezúttal éppen Oroszországot látogatja meg, hogy jó alaposan megkavarja a hétköznapi életet. A második egy szerelmi szál, melynek főszereplői a titokzatos író, aki Mesternek hívja magát és kedvese, Margarita. A harmadik pedig Poncius Pilátus és Jézus története, ami gyakorlatilag a szereplők által kerül elmesélésre, és így fonódik bele a teljes cselekmény hálójába. Nem vagyok szakértő a kérdésben, hogy a regény erről szóló fejezeteinek mekkora része fantázia, és mi az, amit ténylegesen történelmi feljegyzésként fogadnak el, mindenesetre az író élvezetes és olvasmányos formában tálalja az eseményeket.

A regény elején több okból kifolyólag is megéri jobban odafigyelni a részletekre. Az egyik, hogy az orosz írók szokása szerint sok-sok szereplő kerül bemutatásra, és ezeknek természetesen legalább három nevük van, ami nem egyszerűsíti meg a gyors megjegyzést. A másik részben ehhez kapcsolódik, mivel Woland megjelenésekor annyira összekuszálódnak a szálak, és olyan sok kapcsolódás alakul ki a különböző, néha csak éppen megemlített részletek között, hogy ha nem figyel az olvasó, akkor viszonylag könnyen elveszítheti a fonalat az egyes apróságok összefüggését illetően. Az első könyv kuszaságából kikeveredve, a második könyv már lényegesen lineárisabb cselekményt taglal, ami továbbra is érdekes, de már messze nem annyira eseménydús, mint az első. Én személy szerint az elsőt jobban élveztem, szórakoztatóbb volt olvasni, erősebben lekötött és ötletesebbnek is találtam. Nem állítom, hogy a regény második felében csökkent volna a színvonal, de én akkora váltást érzékeltem sok szempontból, hogy attól egészen módosult az élmény is.

Az elbeszélés E/3-jű, olvasmányos, és lényegesen lendületesebb, mint azt az egyébként még sokat emlegetett orosz klasszikusoktól megszokhattuk. Emellett megjelenik a humor is, bár annak inkább fekete formája, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szórakoztató lenne, csupán az átlagosnál megosztóbb lehet olyan szempontból, hogy az egyes olvasók hogyan reagálnak rá.

A Mester és Margarita egy sok szempontból egyedülálló regény, és nem csupán a saját korában, hanem a teljes irodalmi repertoár szempontjából. Nem hinném, hogy könnyedén előfordulhatna, hogy a közeljövőben bármi hasonlóval találkozzak. Úgy gondolom, ez a regény azok számára is megfelelő lehet, akik alapvetően annyira nem kedvelik az orosz irodalmat. Egészen különleges élmény volt olvasni, ráadásul meglepő részletességgel meg is maradt az emlékezetemben, és ez önmagában is sokat elárul a történetről.

Cecelia Ahern - Bárcsak láthatnál

Nem ez az első könyv, amit Cecelia Ahern-től olvastam, de ez az, ami által hivatalosan is megtanultam, hogy az írónő regényei valahogy mindig rózsaszínűbb borítást kapnak, mint amilyen a bennük rejtőző tartalom. Az a formula, hogy „és a végén összejöttek” egyáltalán nem feltétlenül igaz az ő könyvei esetében. Persze a romantika, a szerelem ott van, csak nem mindenképpen abban az ömlengő formában, amire egyébként számítana az ember.

A történet a képzeletbeli barátok kérdését dolgozza fel egy nagyon érdekes és megható formában. Bár a regényben hivatalos legjobb barátoknak nevezi őket, akiket csak azok láthatnak, akiknek szükségük van rájuk, és valós szereplőket ír le közülük, mégis nyitva hagyja a létezésük kérdését, és ez az, ami igazából megfogott a könyvben.

A regény főszereplője Elizabeth, egy rend, tisztaság és abszolút munkamániás nő, akinek gyakorlatilag nincs magánélete. A kicsapongó, alkoholista életmódot folytató húgának a kisfiát neveli, így laknak ketten egy kicsi írországi faluban. Ugyanitt él Elizabeth édesapja is, aki az anyjuk távozása után felnevelte a két lányt, bár a kapcsolata nem jó velük, és a fiatalabbik testvér is, csak ő éppen nem kerül elő túl sokszor.

Ivan, aki hivatásos legjobb barátként dolgozik, egy napon összeismerkedik Elizabeth unokaöccsével, és ideje nagy részét vele tölti, mivel azonban a nő nem látja őt, ezért kifejezetten zavarja, hogy a kisfiú teljesen beleéli magát egy számára csupán a képzeletben élő barát létezésébe. Elizabeth-nek azonban nem ez az egyetlen problémája adódik az életben. Bár a munkahelyén egészen jól mennek a dolgok, a családjával megromlott viszonya állandóan ott lebeg a feje fölött, az édesanyja gondolatát, aki elhagyta őket, nem tudja elengedni, és folyton kísérti a múlt. Az emlékek az ex-vőlegényéről, és egy igazán csodálatos életről, amit otthagyott New Yorkban a családi problémái miatt. Mikor pedig már végleg összecsapnak a hullámok a feje fölött, akkor hirtelen meglátja Ivant. Racionális nő lévén persze abban a hitben él, hogy a férfit mindenki látja rajta kívül. A helyzet nem csupán számára új, hanem Ivan számára is, aki nem szokott hozzá, hogy felnőttekkel foglalkozzon, hiszen eddig mindig gyerekeknek volta a legjobb barátja.

Nekem a szereplőkkel kapcsolatban annyi kifogásom van, hogy Elizabeth makacs hitetlenkedése, és Ivan gyerekes viselkedése már túlmegy az emészthető mértéken. Persze formálódnak a karakterek, de kicsit túlságosan is lassan.

A történet hol E/1.-ből, Ivan szemszögéből olvasható, hol pedig E/3.-jű narrátor által elmesélt eseménysorra vált át. Az elején ez még kicsit összezavaró, de hozzá lehet szokni. Furcsa, hogy éppen Ivan gondolatait és érzéseit ismerhetjük meg jobban, miközben Elizabeth az a karakter, akinek igazán komoly fejlődésen kell keresztülmennie, és aki valóban a teljes történet középpontjában áll.

A felépítés olyan szempontból szerencsés, hogy bár látható az alap probléma, és végig érezni lehet a feszültséget, de a csattanót sikerül jól és sokáig megőriznie az írónőnek. Erre az egészre pedig ráépít még egy elég komoly szálat, ami Ivan és Elizabeth kapcsolatában bontakozik ki, és szintén nem várt, de ötletes módon zárja le és kerekíti ki.

Azt hiszem, nekem az tetszett különösen ebben a könyvben, hogy a manapság az olvasók fejére boruló töménytelen mennyiségű nagyon lányos, nagyon romantikus regényektől azért eléggé elüt. Az alapvető ötletet a képzeletbeli barátokkal kapcsolatban is nagyon kreatívnak tartom, de hogy még emellett is rá tudott rakni igazából néhány meglepő fordulatot, az külön elismerésre méltó. Persze ez a fajta irodalom nem vethető össze a klasszikus vagy éppen igazán komoly irodalmi alkotásokkal, de úgy gondolom a kortárs romantika polcán nagyon is megállja a helyét, és inkább tudnám ajánlani, mint bármelyik Chirstina Dodd vagy Danielle Steel könyvet.