Lauren Oliver - Rekviem

Annyira tetszett a sorozat második kötetének, a Káosznak a legvégén található fordulat, vagy nevezhetnénk akár csattanónak is, hogy akárcsak korábban, most is alig vártam, hogy elkezdhessem a folytatást. Ha valamihez, hát ehhez különösen ért az írónő, hogy hogyan keltse fel az érdeklődést a trilógia következő része iránt. Mondjuk, azt hozzá kell tennem, hogy maga a „Rekviem” cím nem sejtetett éppen túlzottan sok jót a történet alakulásának szempontjából, de valójában a cselekmény nem volt ilyen mértékig tragikus kimenetelű. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyjából ezt is szoktuk meg a disztópia irodalom új vonalától. Hiszen az ilyen jellegű könyvekben legalábbis valamiféle forradalom zajlik, ami mint tudjuk, sosem járhat áldozatok nélkül, de alapvetően már csak az ifjúsági kategóriába való besorolásból fakadóan is remélhetünk, ha mást nem, részlegesen kellemes befejezést.

Lauren Oliver ismét változtatott a regény felépítésén. Ezúttal a fejezetek váltakozása során Lena és Hana (az egykori legjobb barátnő) nézőpontja cserélődik folyamatosan. Az események sorrendje nagyjából lineáris, és időben a két lány története többé-kevésbé egymás mellett fut. Minden szempontból eléggé jól szembeállítható kettejük sorsa, a világ, amiben élnek és úgy összességében az események, amiket elmesélnek.

Lena életének színtere a Vadon, ahol Veszettek egy csoportjával vándorolnak egyik helyről a másikra. Táborokban laknak, a körülményeik továbbra is abszolút civilizálatlanok, alig van mit enniük, és ráadásul még a Vadonba betörő rendfenntartókkal is meg kell küzdeniük az életükért. Viszont megmaradt számukra a szabadság, a döntések meghozatalának szabadsága, legyen az akár jó vagy rossz. Ami pedig a legfontosabb, hogy ez a világ bár civilizálatlan és veszélyes, ugyanakkor a szeretet világa is egyben, ahol az embereket nem kötik szabályok, főleg nem az érzelmeikkel kapcsolatban.

A Káoszban készülődő forradalom a Rekviemben nyílt harccá válik ugyan, de így, hogy két női szereplő szemszögéből nézhetjük az eseményeket, ez annyira azért nem feltűnő. A sűrűjébe igen ritkán keverednek bele, amiből ilyen módon az olvasók is kimaradnak. Inkább csak a hozzájuk eljutó információkból tudhatjuk meg, hogy mi is zajlik pontosan az ország különböző területein. Emellett pedig Lena, aki mostanra már az Ellenállás fontosabb rétegeibe tartozik, azért itt-ott belekeveredik általuk szervezett zendülésekbe.

Amit viszont jobban megismerhetünk ezekből a fejezetekből, az a Vadon, és az ott élő emberek körülményei. Persze ez megjelent már a Káoszban is korábban, de ott még csak egy nagyjából húszfős, egyébként jól szervezett csapattal találkozhattunk, itt azonban a létszám már az ezer körülire rúg, és ez egy egészen más jellegű felállást feltételez. Ezzel kapcsolatban volt is egy kis rossz érzésem a könyvet olvasva. Az eredeti elképzelés szerint ugye azt gondolná az ember, hogy a Veszettek által követelt élet az, ami helyénvaló és igazán jó lehet, de a Rekviem bizonyos részleteiben úgy gondolom, az olvasó véleménye nem lehet túlzottan felemelő a Vadonba szökött emberekkel kapcsolatban. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az írónőnek éppen pont ez lett volna a célja.

A másik világ, a kerítésen vagy falakon belüli, ahol Hana él. Ez tulajdonképpen elég komolyan látványos ellentéte a külsőnek. Rengeteg a szabály és megszorítás, illetve az Ellenállás mozgolódása óta még az elejénél is szigorúbbak a renddel kapcsolatos elképzelések és törvények. Még a Delíriumban kiderült, hogy a fiatal lányt a polgármester fiával párosították össze, aki elsőre rendkívül szerencsés partinak tűnik. A kötet elején azonban kiderül, hogy a polgármester viszonylag rejtélyes körülmények között meghalt a zavargások során, és így a fia kerül a helyére. A kinevezés napja, majd az esküvőé is vészesen közeledik, és mindeközben Hana egyre újabb vonásait, és jövendőbelije múltjának bizonyos eltitkolt részleteit kénytelen megismerni, melyektől a korábban annyira ígéretes férj képe hanyatlani kezd a szemében. Lenne pedig éppen elég gondja önmagában is, hiszen súlyos titkokat őriz, melyek nyomják a lelkét, és elárasztják a bűntudat érzésével. És akkor felmerül a kérdés, hogy szabad-e neki egyáltalán ilyen intenzíven érezni bármit is?

Ezeknek a fejezeteknek külön érdekessége, hogy egy kikezelt ember szemszögéből nézhetjük a dolgokat, elvégre Hana átesett a procedúrán. Korábban mindig csak Lena gondolatait olvashattuk, aki ugye megmenekült a beavatkozás elől, és ettől az érzései közelebb állhattak hozzánk, akik értelem szerűen nem a szeretet nélküli világ polgárai vagyunk. Mikor először megláttam, hogy Lena mellett a másik elbeszélő Hana, akkor nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak. Nem voltam egészen biztos benne, hogy az írónő miként képzelte el, hogyan zajlott a lány élete, amíg nem tudhattunk róla semmit, és hogy bele fog-e vágni, hogy egy olyan ember szemszögéből írjon, akinek kiműtötték az agyából az igazi érzelmeket.

Még egy fajta szembeállítása lehet a két párhuzamosan létező világnak az, hogy a külső események inkább a komoly tettlegességet hangsúlyozzák, minimális tervezéssel. A Vadonban játszódó részletek inkább a fizikális mozgalmasságon, a tényleges háborún alapulnak, a falakon belül, Portlandban zajló események azonban sokkal inkább a gondolati síkon mozognak. Titkok és homályos részletek keverednek elő a múltból bonyolult összefüggésekről, melyeknek a megfejtése Hanára vár, és csak így lehetnek részesei az olvasók is lassan tisztuló képnek.

A harmadik kötetben annak ellenére, hogy kifejezetten eseménydús a cselekmény, főleg a falakon kívül zajló jelenetekben, még sincs arzenál az új szereplőkből. Csupán néhány eddig teljesen ismeretlen karakter kerül bemutatásra, de a többiekkel már mind találkozhattunk a korábbi könyvekben, legalább említés szintjén, ha másképp nem is.

A sorozat első két részében elképesztően gyönyörűnek találtam a leírásokat, azt, ahogyan Lauren Oliver éreztetni, láttatni próbálta a történéseket. Sok-sok remekül megírt hasonlattal élt, amik széppé tették a megfogalmazást. A Rekviem elején is még jellemző ezeknek az előfordulása, de kissé az volt az érzésem, hogy a történet előre haladása során valahogy időről-időre elmaradoztak, és a regény végéhez közeledve már sokkal cselekvés orientáltabb volt az elbeszélés, mint korábban. A régebben annyira pontosan és érzékletesen megragadott és lefestett érzelmek kicsit jobban kimaradtak a könyvből, mint ahogy az szerencsés lett volna a történet és a mondanivaló szempontjából.

Nekem maguk az események és a végkifejlet miatt kicsit jobban tetszett a Rekviem, mint korábban a Káosz. Olvastam néhány véleményt azóta, és azt vettem észre, hogy sokan inkább a harmadik részre panaszkodnak, de az én esetemben valahogyan ez úgy tűnik, megfordult. Persze, minden olvasó eldönti majd, hogy melyik a kedvence a sorozat három részéből.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!

Azt követően, hogy a második rész végén megjelenik Alex - aki sosem titkoltam, hogy a történetben az egyik kedvenc szereplőm volt -, hatalmas lelkesedéssel fogtam neki a harmadik résznek, és iszonyú kíváncsi voltam, hogy hogyan is készül ebben a Julian - Lena - Alex hármas felállásban alakítani a dolgokat az írónő. Eleinte úgy gondolom, nem túlzottan meglepő módon, Alex hidegen viselkedik Lenával, figyelmen kívül hagyja a lány létezését, és emellett látványosan utálja Juliant. Az a meghökkentő inkább ebben az egészben, hogy Lena nem érti, sőt kissé furcsállja és nehezményezi ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban kérdem én: mégis mire számított? Mikor annak a fiúnak, aki nagyon-nagyon szerette őt, mindent, még az életét is feláldozta volna érte, és még ezernyi megpróbáltatás után is csak az hajtotta előre, hogy megtalálja őt, azt kellett látnia, hogy egy másik srác karjaiban van, akkor mégis hogyan reagálhatott volna erre? Úgy gondolom, Alex dühe érthető, persze hosszú távon ezeket a reakciókat lehet gyerekesnek is nevezni, éppen ezért a felgyülemlő feszültség előbb-utóbb egy vitában robban ki, melyben a fiú azt találja mondani, hogy minden hazugság volt, és soha nem szerette Lenát. Az egy dolog, hogy ez minden bizonnyal nem esett jól a lánynak, aki azért Julien ide vagy oda, de még mindig szerette Alexet, ami viszont ismételten nem fért a fejembe, az az volt, hogy Lena minimális győzködés után készséggel el is hiszi Alexnek ezt az állítását. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nem gyanús neki egy kicsit sem? A srác gyakorlatilag az élete árán mentette ki őt a városból még annak idején, és csak a szerencséjén múlott, hogy mégsem fizetett a kis akcióért ekkora árat, hanem el tudott szabadulni a Kriptából. De nem. Lena nem gondolkodik ilyeneken, egyszerűen csak elhiszi, hogy Alex soha nem szerette, és inkább visszamegy Julienhez. Az ezzel kapcsolatos apró részleteken igazság szerint még sokáig el tudnék háborogni, de azt hiszem, ennyivel is érthetővé tettem, hogy a főszereplő nem lopta be magát különösebben a szívembe ezekkel a dolgaival.

Némi civakodás után sikerül eldöntenie az együtt vándorló csapatnak, hogy Waterbury felé menjenek, ahol úgy hallották, hogy egy hatalmas tábor van, és Veszettek élnek ott tökéletes szervezettségben. Amennyire Lena elképzeli, olyan jónak tűnik ez a hely, hogy még a városból is több százan menekülnek ki oda az emberek, ám amikor megérkeznek, hatalmas csalódás éri őket. Állandó összetűzések, éhezés, mosdatlanság és teljességgel embertelen körülmények uralkodnak az olyannyira felmagasztalt helyen. Ez pontosan az a részlete a regénynek, amire fentebb is utaltam már, hogy az annyira áhított világ forradalmárairól alkotott kép itt igencsak elsötétül. Egyébként valószínűleg Lauren Oliver többnyire ténylegesen jól képzelte el azt, hogy mi is történhetne egy civilizálatlan helyen, ahol sokan verődnek egy rakásra, és már túl nagy a nélkülözés ahhoz, hogy össze lehessen fogni. Ezzel azonban azt hiszem, kissé el tudja bizonytalanítani az olvasót is azzal kapcsolatban, hogy ezért valóban megéri-e harcolni. Nem tudom, hogy mennyire lehetett tervszerű ennek a hatásnak az elérése, mindenesetre úgy gondolom, hogy kettős érzéseket tud közvetíteni. Talán az ennek az egyetlen problematikus oldala, hogy meglehetősen elborzasztó képet fest az embereknek azon táboráról, akiknek az olvasónak szurkolnia kellene, elvégre a regényben megtestesített jó célért ők küzdenek.

Waterburyből menekülni kényszerülnek, ugyanis az Épek leigázni készülnek a tábort. Nincsen arra lehetőség, hogy mindenkit kimenekítsenek, de a szervezettebb csapatok, így Lenáéké is sikeresen elhagyja a tábort, és egy biztonságos búvóhelyen várják az Ellenállás embereit, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. Itt kerül be a képbe ismételten Lena édesanyja, aki már korábban is felvillan a Káoszban, de nem szerepel huzamosabban. Egyidejűleg az is kiderül, hogy az Ellenállás központja Portland lett, ahonnan még a Delíriumban az egész történet elindult, így hát a főszereplőink most ismételten ide tartanak.

Míg a Vadonban zajló jelenetekben sok mozgolódás, vándorlás és kaland van, addig a falakon belül, Hana élete lényegesen statikusabb, hiszen jobban le is van korlátozva a szabályok által. Bár igazságtalan lenne eseménytelennek nevezni ezeket a részleteket, inkább csak a térbeli mozgás sokkal szűkebb.

A fiatal lány családja nagyban készül az új polgármester, vagyis a jövendőbeli férj kinevezésére, illetve a még ennél is sokkal fontosabb esküvőre. A helyzetet megnehezíti a lány számára, hogy egyfajta szimbólummá váltak ők ketten a kikezeltek világában. Fred, az új polgármester ugyanis az apjánál sokkal szigorúbb eljárásokat tervez behozni, hogy az embereknek még csak eszébe se jusson a szimpatizálás az ellenállókkal, nemhogy a nyílt lázadás.

Hana eleinte elégedett is jelenlegi életével, úgy gondolja, hogy a kikezelése tökéletesen sikerült, és várakozással töltik el a jövendőbeli események. Azonban a fényűző társaságban, mely összegyűlik a rendezvényeken, egyre-másra kísérti őt Cassie neve, aki a vőlegényének első felesége volt (talán hét évig, erre nem emlékszem pontosan). Hanat nem hagyja nyugodni a kíváncsisága, hogy mi is történhetett vajon ezzel a titokzatos egykori asszonnyal, akinek semmi konkrétat nem sikerül megtudnia az eltűnésével kapcsolatban. A válás igazi okainak megosztásától Fred mindig elzárkózik, a kérdezősködésre pedig kifejezetten dühös és durva lesz, így Hana inkább magánakcióba kezd, hogy kideríthesse a valódi részleteket.

Emellett hamar felmerül a kérdés azzal kapcsolatban, hogy Hananak mennyire volt sikeres a procedúrája, ugyanis úgy tűnik, hogy a kelleténél több dolgot érez, sőt álmai is vannak. Sajnos az nem derül ki a történet folyamán, hogy egyáltalán nem volt hatással rá a kúra vagy csak részlegesen maradtak meg bizonyos érzelmei, mindazonáltal emiatt időről-időre bajba keveredik.

A regény végével kapcsolatosan abszolút kettős érzéseim vannak. Egy oldalról tartottam attól, hogy a szerelmi szál hasonlóképpen fog megoldódni, mint az eddig általam olvasott disztópiák (Az éhezők viadala, Matched - Crossed - Reached, Divergent) egy részében. A forgatókönyv: megjelenik a női főszereplő, és mellette egy nagyon ígéretes, szerethető férfi karakter, de valamiért ez nem elég jó, és ezért egy másik (általam) kevésbé kedvelhető srác veszi át a helyét, aki egy kis huzavona után végül megmarad a hősnő igaz szerelmének. Egyik trilógiában sem tudtam szimpatizálni ezekkel a másodikként megjelenő férfi szereplőkkel, és ez sajnos ezúttal is így történt Juliannel. Nem mondom ki konkrétan, hogy a Lena - Alex - Julian háromszög hogyan is zárul ebben a történetben, mindenesetre azzal, hogy ezt emlegetem pozitívumként a történet zárásában, azt hiszem, túlzottan sokat is elárultam.

Másfelől viszont hiába zárul a trilógia, én valahogy kissé befejezetlennek éreztem. Nincs egy olyan igazi végső konklúzió, esetleg néhány mondat a főszereplők jövőjéről, hogy bár némileg mindenki számára nyitottan, de azért egyfajta vágányra terelve maradjon a végkifejlet.