Maggie Stiefvater - Forever (Örökké)

A trilógia második kötete, a Linger, már lényegesen több várakozást keltő véget ért, mint korábban a Shiver. Pont emiatt éppen csak egy rövidke pihenőt tartottam a két könyv között, és meglehetősen gyorsan belekezdtem a sorozat befejező részébe. Az ezúttal eléggé kritikus és izgalmas ponton elvágott cselekmény mellett közrejátszott ebben még a kíváncsiság is, hogy hogyan is fog végül alakulni a megoldás, ami pontot tehet a teljes trilógia végére.

A második kötet vége és a harmadik kötet eleje között időben ezúttal nincsen akkora ugrás, mint az első és a második kötet között volt. Ezúttal is eltelik néhány hét, de viszont nem hónapok, és kicsit kevésbé motoszkál az emberben a hiányérzet, hogy mi is történhetett vajon a külön nem részletezett időben, hiszen annyira nem nehéz kitalálni, és erre megvannak a megfelelő utalások is a történetben. Az utolsó könyv a leghosszabb az összes közül, de talán itt telik el a legrövidebb idő valójában. Néhány hét, ahol általában egy-egy napra lelassít az idő, és kifejezetten részletesen, több ember szemszögéből is láthatjuk a történéseket, illetve köztes napok, amik csak említés szinten szerepelnek, és anélkül telnek el, hogy megtudnánk az akkor zajlott eseményekről bármit is.

A kötet előszava rendhagyó módón egy ötödik szereplő, Shelby szemszögéből lett megírva, egy-két oldalas mindössze. Emiatt elsőre azt hittem, hogy még tovább fog bonyolódni a történet követése az által, hogy bejönnek még szereplők, akiknek a szemszögéből nézhetjük az eseményeket, de tévedtem, mert a folytatásban megmarad a Linger-ből már jól ismert négy szereplő - Sam, Grace, Cole és Isabel - szemszöge. A tagolásban tehát nem történt változás, úgyhogy ezúttal az olvasó ilyen szempontból nyugodtan helyezkedhet bele a megszokás kényelmébe. A karakterekkel kapcsolatban nagyjából csak ismételni tudom magam, mivel az általam kedveltebbek továbbra is Cole és Isabel maradtak Grace-el és Sammel szemben. Sőt, vannak olyan momentumok a könyvben, amikor az egyébként jámbornak, aranyosnak és kedvesnek megismert Sam számomra kifejezetten ellenszenvesen viselkedik. Biztosan vannak, akiknek ellenkezik ezzel a véleménye, akik nálam jobban tudtak azonosulni az ő karakterével, és esetleg viszont kevésbé Cole-lal vagy Isabellel. Ahogy az előző véleményezésemben megemlítettem a szülői karakterek nem túlzottan pozitív szerepét, így akkor most is kitérnék rájuk egy mondat erejéig: összességében véve nem történik túl nagy változás, főleg az apákat illetően, az anyáknál azért érezhető némi finomítás a korábbi megjelenésekhez képest.

A trilógia befejező kötetének elején megtudhatjuk, hogy Grace átváltozása óta hogyan is zajlik az élet Mercy Fallsban, és mivel ő így kicsit kiesik az elbeszélő szereplők köréből, így lényegesen többet olvashatjuk az eseményeket Sam szemszögéből, aki nagyjából tartaléklángon éli az életét a barátnője nélkül, nem igazán találja a helyét, és mondjuk, ha nagyon kritikusak akarunk lenni vele szemben, akkor azt lehet mondani, hogy eléggé tesze-tosza módon viselkedik. Eközben Isabel iskolába jár, Cole pedig most először ember bőrben igyekszik maradni, és tudományos alapokra helyezni a farkas-kórt. A bonyodalmak persze több irányból érkeznek. Grace a tavaszi, egyre enyhülő időben, a fiatal farkasok instabilitásával még oda-vissza változik, miközben eltűnt személyként tartják számon a városban, ami jelentősen megnehezíti a dolgokat. Emellett ismét történik egy gyilkosság az erdőben, és így Sam a maga titokzatosságával elkezdi szúrni a rendőrség szemét. Isabel apja pedig továbbra is küzd a farkasok ellen, és minden lehetséges módot próbál megragadni, hogy kiirthassa őket véglegesen.

Bizonyos szempontból, néhány részletben a cselekményt nevezhetjük kiszámíthatónak. Például az előszótól nagyjából a könyv feléig elhúzódó „komoly rejtély” szerintem a minimálisan logikusan gondolkodó olvasó számára teljesen előrelátható, és nem okoz különösebb meglepetést. Kritikus szemmel nézve emellett mondhatnám még azt is, hogy egy lányos, romantikus, kiszámíthatóan happy endes történetnek induló trilógiát talán pont ezekért a tulajdonságaiért vesz a kezébe az ember, és innen nézve felesleges erőlködésnek tűnik az író részéről, hogy megpróbálja más jellegű történetnek beállítani az alapvetően rózsaszín stílusban megírt sorozatát. Legelőször a könyv vége felé haladva az a kellemetlen érzésem támadt, hogy csupán azért, hogy ne lehessen a tökéletesen kiszámítható, vagy más abszolút lehúzó jelzőkkel illetni a regényt, az írónő megpróbálkozott minél kevésbé olyan véget kialakítani, amire valóban számítana az ember. Azért így egy-két nap távlatában már megenyhültem ezzel a dologgal kapcsolatban. Bár a trilógia végén még így is sok elvarratlan szál marad, talán kicsit több mint amire számít az ember. Olyan érzése lehet az olvasónak, hogy a történet nyitva maradt eléggé ahhoz, hogy ha nagyon akar és próbálkozik valaki, akkor még további három kötetet tudjon akár hozzáírni. Viszont a maga nemében, a cselekményben részletezett bonyodalmak szempontjából lehet kerek egésznek nevezni a történetet.

Korábban csupán egy barátnőmtől hallottam véleményt a trilógiának a befejező részéről, és ő azt mondta, úgy érezte, sok részlet csak azért került leírásra, hogy teljenek a lapok. Emiatt kicsit legelőször félve futottam neki a Forevernek, hogy talán elronthatja az eddigi élményt, de aztán valahogy én mégsem ütköztem ebbe a problémába. Talán kicsit hosszabbak az érzelmekről szóló elmélázások, vagy elméleti szinten taglalt gondolatmenetek, mint a korábbi két kötetben. Meg persze ez mégsem olyan, mint egy krimi vagy thriller, ahol minden egyes esemény azért kerül leírásra, mert valamilyen eszméletlen fontos szerepe van abban, hogy a végén összeálljon a teljes történet. Itt azonban a látszólag felesleges részletek alapvetően szórakoztatóak, úgy gondolom, a stílus gondoskodik róla, hogy az olvasó ne kezdjen el unatkozni ezzel a kötettel a kezében. Szerintem, ha valaki el tud merülni legalább egy közepes szinten a trilógia világában, akkor nem túl valószínű, hogy ilyen jellegű kellemetlenségekbe ütközne.

Mint ezt még a Shiver ajánlójánál említettem, jelenleg nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen is a többi könyv, ami a „vörös pöttyös” kategórián belül íródott, ezért nem is tudok hitelesen nyilatkozni arról, hogy más könyvekkel, sorozatokkal szemben mennyire éri meg elolvasni ezt a trilógiát. Engem alapvetően nem tud magával ragadni ez a fajta világ annyira, hogy rajongójává váljak a műfajnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a Shiver, Linger, Forever trilógia olvasását. Amit biztosan mondhatok, hogy így önmagában véve, első élménynek teljesen jó volt, én nyugodt szívvel ajánlanám a teljes sorozatot azoknak, akik kedvelik a vérfarkasok világát. Akik pedig már elkezdték olvasni, azokat mindenképpen arra biztatnám, hogy ne hagyják abba, és olvassák el a sorozatot a végéig. Megéri.

Maggie Stiefvater - Linger (Várunk)

Amikor befejeztem a trilógia első kötetét, a Shiver-t, akkor eleinte azt hittem, hogy egyből rá fogom vetni magam a folytatásra. Bár nem keltett bennem hatalmas várakozást, és nem éreztem életre szólóan izgalmasnak a könyvet, de mégis volt valami a könnyed stílusában és olvasmányos gördülékenységében, ami megfogott eléggé ahhoz, hogy meglehetősen gyors tempóban elolvassam az első regényt, és ez már önmagában is egy mutató volt.

Ennek ellenére - és saját magamat is meglepve - nem igazán akaródzott még néhány napig nekiállni a második kötetnek, a Linger-nek, és ez az idő arra is elegendő volt, hogy meg tudjam fogalmazni pontosabban, hogy miért. Valahogy az első rész önmagában is kerek volt, és bár sok megválaszolatlan kérdés maradt, de még így is lehetett akár egésznek és valamilyen különös, a végszó után kellemes érzetet biztosító módon teljesnek tekinteni.  Persze ez az elképzeltnél kicsit hosszabb kihagyás alatt végül elkezdett piszkálni a kíváncsiságom is, nem csupán a még magyarázatra váró dolgok miatt, de már csak olyan okból is, hogy megtudjam, vajon hogyan lehetett ezt most innen folytatni. Főleg még két köteten át. Hát lehetett, és szerencsére nem is rosszul, bár erről is hallottam már más véleményeket korábban.

A két kötet között a cselekmény idejében van egy kis ugrás. A Shiver jóformán ősszel játszódik, és az utolsó néhány fejezet, ahol felpörögnek az események, belenyúlik a télbe, a Linger pedig már a következő tavasszal kezdődik. Az eltelt pár hónapról néhány mondatban megemlékezik az írónő, ami felvethet pár kérdést, hiszen kicsit talán túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnik a fiatalok egyébként jogosan komplexnek elképzelt élete. Végül is mégsem tök átlagos tinédzserekről beszélünk, vagy mi. De nevezhetjük ezt már szőrszálhasogatásnak is, elvégre az olvasó úgysem tehet mást, mint megbékél a ködös részletekkel, és belehelyezkedik az új időbe, ahol ismét részleteződnek az események. Egyébként maga a teljes kötet sem ölel fel túlzottan hosszú időszakot. Csupán néhány hét alatt zajlik a cselekmény.

Az első kötetben a két főszereplő, Grace és Sam fejezetenként váltakozó szemszögéből láthattuk az eseményeket. Hozzájuk a második kötetben ezúttal csatlakozik még további két szereplő, Isabel, akit már a Shiver-ben is megismerhettünk kicsit jobban, és Cole, az egyik új farkas, akiről tulajdonképpen még szinte semmit nem tudunk, mikor először elkezdjük olvasni a gondolatait. A választás már csak olyan szempontból is szerencsés, hogy beleláthatunk végre egy kicsit az acélosan kemény Isabel fejébe, és jobban megérthetjük, hogy miért is olyan ő, amilyen. Egyébként is a kedvenc szereplőm volt, és ez a rokonszenvemet csak még jobban növelte iránta. A második kötetben sem változott meg a véleményem, hogy ő az egyik legkomplexebb és legszórakoztatóbb karakter, annak ellenére, hogy nem a főszereplők között kezdte a pályafutását. Az eddigi ismeretlensége miatt Cole-ról sokkal nehezebb pontos képet kialakítani, és tulajdonképpen a teljes kötetre szükség van ahhoz, hogy egy egészen stabilnak nevezhető véleménye és elképzelése lehessen róla az olvasónak. A kötet elején nem feltétlenül tűnik maradéktalanul pozitív karakternek, és így visszagondolva azt hiszem, ezt nagyban befolyásolja a már általunk jobban ismert szereplők véleménye. Persze nagyjából 350 oldalon azért sok minden változik, úgyhogy a végére mindenki eldöntheti, hogy mennyire tudja a szívébe zárni Cole-t. Szerintem menni fog. Mellékesen megjegyezném még, hogy a regényben szereplő szülő-karakterek eléggé távol esnek a szimpatikus fogalmától, ami nem biztos, hogy feltétlenül tetszeni fog azoknak az olvasóknak, akik már maguk is szülők. Ilyen szempontból inkább kicsit a lázadó tinédzserek tűnnek a célközönségnek.

A kötet elején megismerhetjük az emberi testét visszakapó Sam mindennapjait, hogy hogyan próbál ismét alkalmazkodni az állandó emberi léthez, és abba is betekintést nyerünk, hogy ez lelkileg milyen megpróbáltatásokkal jár számára. A falka, az új farkasokkal együtt, és a közös házuk (Beck háza) rendben tartásának kérdése is az ő nyakába szakad, és az új helyzetet kissé sután igyekszik megoldani. Eközben Grace úgy tűnik, hogy valamilyen rejtélyes betegségben szenved, amiről az orvosok nem tudnak semmi értelmeset mondani, és ami még ennél is rosszabb: nekik maguknak sincsenek tippjeik, akik pedig értenek a farkasokhoz. Elsőre úgy tűnik, hogy ennek köze van az átváltozáshoz, de aztán kiderül, hogy a valóságban még ha ez igaz is, akkor is sokkal nyakatekertebb módon, mint amire először számítana az olvasó, és ezt én külön erényként emelném ki a könyv tartalmát illetően. Az eddigi természetfölötti és abszolút, maximálisan varázslatosnak tűnő jelenségek kezdenek tudományos alapokra helyeződni - természetesen még mindig komoly fantáziát igényelve az embertől, de már sokkal kézzelfoghatóbban, mint korábban. Én ezt egy egészen váratlanul fantasztikus húzásnak éreztem az írónő részéről, ami elképzelhető, hogy a biológiához való vonzalmamból fakad, és valaki másnak mondjuk megfelelőbb egy elrugaszkodottabb magyarázat a hasonló jellegű könyvek jelenségeire.

A stílus továbbra is gördülékeny és megnyerő maradt, egészen jó váltásokkal a különböző karakterek között, akik a lehető legélesebb ellentétben állnak egymással, ami a személyiségüket illeti. Az által, hogy a történetet ezúttal már négy szereplő szemszögéből figyelhetjük, egy sokkal komplexebb képet kapunk az eseményekről, érzésekről és gondolatokról. A karakterek közötti váltások ezúttal már nem csak fejezetenként, de fejezeten belül is megtörténnek, nem is egyszer. Egész érdekes érzetet kölcsönöz pl. egy vitáról szóló részletnek, amikor a kellős közepén van egy váltás a másik szereplőre, aki egészen másképp éli meg az adott helyzetet.

Szerintem mondjuk Sam és Grace időnként átmennek abba a túlságosan nyálasan szerelmes tartományba, amiről hosszan olvasni nekem nem éppen a kedvencem. Lehetséges, hogy egy kicsit kinőttem már ebből, vagy talán sosem voltam a rózsaszín vattacukorban úszó leírások nagy híve. Mindenesetre ezért engem valahogy a két másik szereplő, Cole és Isabel sokkal jobban megfogott mindenféle szempontból.

Azt gondolom, hogy aki olvasta a Shiver-t, és még szerette is, annak mindenképpen megéri folytatni a történetet, hiszen sok érdekes fordulatot tartogat még, időnként komolyabb gondolkodásra késztetve az olvasót az adott világon belül.

Maggie Stiefvater - Shiver (Borzongás)

Hosszú évek után ez is megtörtént hát! Elolvastam életem első „vörös pöttyös” könyvét! Annak idején kevés érdeklődéssel vettem tudomásul, ahogy tombolt a Twilight őrület, és a könyvesboltokban egyre csak gyűltek, és gyűltek a vámpíros, vérfarkasos témát taglaló kötetek a polcokon. Valahogy elment mellettem ez a világ, és a belőle született alkotások könyvek és filmek terén egyaránt. Inkább a szintén új erőre kapó disztópia irodalmának hódoltam, de most megtört a jég.

A vélemények alapján, melyeket többnyire a barátaimtól hallottam, kezdtem azt érezni, hogy ez a könyv valamilyen módon megosztó lehet az emberek számára. Volt olyan barátnőm, aki kifejezetten szereti a „vörös pöttyös” irodalmat, és ő pl. azt mondta, hogy a Shiver volt sokáig a kedvenc kötete. Mástól azt hallottam, hogy jó volt, élvezte a történetet, viszont mindenki nagyon hamar letette, akiknek eddig ajánlotta. Én mindenesetre nem tántorodtam el attól a már több hónappal ezelőtt megszületett szilárd elhatározásomtól, hogy elolvassam ezt a könyvet. Nem bántam meg a döntésemet.

A történetet E/1.-ben írta Maggie Stiefvater, ami általában is megkönnyíti az olvasó bevonódását. A fejezetekben a női főszereplő, Grace és a férfi főszereplő, Sam nézőpontja váltja egymást, így mindkét karakter érzéseit, gondolatait láthatjuk, és nem csupán az egyik alapján következtethetünk a másikéra. Itt, ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy a könyv vége felé többször is észrevettem, hogy a fejezetnél feltüntetett név nem egyezett azzal, akinek éppen a bőrébe bújhattunk, ami az első néhány mondat erejéig okozhat egy kis kavarodást az ember fejében kialakult logikában.

A trilógia nem foglalkozik vámpírokkal, itt a vérfarkasoké a terep. Bár - mint írtam fentebb - nem olvastam még hasonló témájú könyvet, de tetszett az, hogy itt nem a mitológiából jól ismert telihold fényénél való átváltozás körül forog a farkasok története. Alakváltásukra a hőmérséklet gyakorol befolyást. Hidegben vérfarkasok lesznek, melegben pedig visszaváltoznak emberré. Ráadásul ez még csak nem is egy ördögi kör számukra, mert hogy a ciklusok változnak: rövidül az emberi lét, és hosszabbodik a farkas élet, egészen addig, amíg véglegesen át nem változnak vérfarkassá, és soha többé nem tudják már felvenni az emberi alakjukat.

A cselekmény Minnesotában, Mercy Falls-ban játszódik, ahol Sam már jól beilleszkedett tagja a farkas falkának, bár folyamatosan azon igyekszik, hogy a lehető legemberibb maradjon, és ne hagyja elhatalmasodni magában a farkast. Grace pedig egy, a mindennapokban átlagosnak látszó lány, aki valójában kicsit sem az, de erre ő is csak később ébred rá. Az egyetlen dolog, amit biztosan tud, hogy már-már megszállottan imádja a farkasokat, különösen azt a sárgaszeműt, amelyik folyton figyeli az erdő szélének árnyékából, és valamilyen különös módon vonzza őt a világuk, bár ezt önmagának is nehezen ismeri be.

A regényben fokozatosan rajzolódnak ki a két főszereplő mellett a különböző karakterek. Samhez kapcsolódóan a farkasok: Beck, aki magához vette, és fiaként nevelte őt, miután megharapták, Paul, a falkavezér, Salem, a dilis farkas és Shelby, a nőstény, aki inkább emberi mivoltát igyekszik maga mögött hagyni. Grace mellett pedig megjelennek a barátnői: az állandóan pörgő Rachel és a nyugodt Olivia, aki rajong a fotózásért és szintén szereti a farkasokat. A középiskolából két fontos szereplőt ismerhetünk még meg, egy testvérpárt: Jacket és a húgát, Isabelt. A legkevésbé sem szimpatikus karaktereknek indulnak, de Isabel esetében kiderül, hogy a látszat néha csal. Személy szerint, a könyv második felében számomra ő volt a legszórakoztatóbb szereplő a beszólásaival és megjegyzéseivel.

A jelent történései mellett, általában egy-egy helyszínről bevillannak Sam emlékei, így megismerhetjük a múltjának szívszorító vagy éppen szórakoztató történeteit is, ami szerintem eléggé fontos azok után, hogy a kötet elején a történet a dolgok közepébe vág, és sok kérdés lóg a levegőben csupán, de hát ettől olvastatja magát egy regény, nemde?

Bonyodalomból persze van elég az emberek és a farkasok világában is, melyekből sok-sok összekuszálódott szál itt-ott összefonódik, így alkotva bonyolult rendszert. Új barátságok születnek, régi kötelékek lazulnak fel a viszontagságok között, és természetesen a regény fő témájaként végig jelen van a szerelem. Amikor belekezdtem a trilógia első kötetébe, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy kiszámítható befejezéssel bíró sorozat, és ez a véleményem nem ingott meg így az első könyvön túl sem, ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a kiszámítható befejezés ellenére már a Shiver című kötet is sok érdekes fordulatot tartalmaz. Persze az írónő nem akarta megkönnyíteni a szereplői dolgát, de néhol úgy éreztem, hogy már egy kicsit túlságosan is viszontagságossá válik a sorsuk. Annyi minden sújtotta őket szépen sorban, főleg a kötet vége felé, hogy már szinte attól vált hihetetlenné, és nem az egyszerűségtől. Hogy minden a helyén legyen, el kell ismerni azt is, hogy ettől azért pörgőssé és izgalmassá vált a cselekmény, ami azoknak az olvasóknak is megfelelő lehet, akik nem kedvelik túlzottan a hosszas leírásokat és látszólagos egyhelyben állásokat.

Az írónő stílusát én gördülékenynek, élvezetesnek találtam. Gyorsan kiolvastam a könyvet, ami további bizonyíték arra, hogy a történet rendelkezik egyfajta húzóerővel. Ugyanakkor be kell ismernem azt is, hogy nem tudtam tökéletesen beleélni magam. Lehet ez még az újdonság hatása, figyelembe véve, hogy a vérfarkasok világa milyen nagyon távol állt tőlem eddig. Mikor olvastam a könyvet, akkor élveztem a történetet, néha elnevetgéltem rajta, de elszomorítani nem tudtak a komoly jelenetek, tehát egy bizonyos érzelmi mélységet nálam már nem ért el. Illetve különösebb feszültséget sem éreztem az izgalmasabb jeleneteknél, amit egyes könyvek (főleg az E/1.-ben íródottak) ki tudnak váltani belőlem.

Saját fenntartásaim ellenére, mindenképpen ajánlani tudom a Shiver-t azoknak, akik kedvelik ezt a világot, a „vörös pöttyös” könyvek művaját, és egy könnyed, de igényes történetre vágynak, amibe bele tudnak merülni a mindennapokban egy kis kikapcsolódást keresve.

Természetesen el fogom olvasni a trilógia folytatását, és hamarosan jelentkezem egy beszámolóval az élményemről.

Murakami Haruki - A határtól délre, a naptól nyugatra

Érdekesek a Murakami Haruki regények, de ezt határozottan jó értelemben mondom. Szeretem őket, számomra valami egészen különleges hangulatot közvetítenek. A történetek általában egyszerű emberekről szólnak, olyan mindennapi emberekről, akikről akár el is tudjuk képzelni, hogy itt is élhetnének közöttünk. Egyek lehetnének abból a tömegből, mely az utcákon hömpölyög nap mint nap. Viszont ezeknek a szereplőknek a sorsában mindig van valami különleges, valami kirívó, ami még mindig nem lehetetlen, egyszerűen inkább csak nem szeretjük elképzelni, hogy lehetséges. Mert valami norma, esetleg kimondott vagy még inkább kimondatlan szabályszerűségnek mond ellent. Házasságtörés, megmagyarázhatatlan szerelem, mögöttes érzések nélküli szenvedély, depresszió és pszichés betegségek, meg még sok más, amit szívesebben lát az ember egy könyvben, mint hogy a való életben szembenézzen vele, de ettől még létezik. Ráadásul míg általában a könyvekben pont ezek az elemek testesítik meg a drámai hanghordozást, addig Murakami Haruki olyan egyszerű, közvetlen és természetes stílusban ábrázolja ezeket a dolgokat, hogy attól kifejezetten különös érzése lesz az olvasónak, ami szinte észrevétlenül hívja fel magára a figyelmet. Emellett a cselekmény általában Japánban játszódik, és mindig érdekes belehelyezkedni egy, a miénktől teljesen eltérő kultúra világába, legalábbis számomra.

A határtól délre, a naptól nyugatra történet főszereplője Hadzsime, aki egyke, ami meglehetősen ritka tulajdonságnak bizonyult azokban az időkben - a háború után -, amikor ő gyermek volt. Nehezen illeszkedik be emiatt kortársai közé, de végül összebarátkozik egy lánnyal, Simamotóval, aki hozzá hasonlóan egyke, és ez mellett még egy testi hibával is együtt kell élnie: egyik lábára sántít. Sok délutánt töltenek együtt, lemezeket hallgatnak, beszélgetnek, ám nyugodt, őrült ötletektől mentes, gyerekkori barátságuk megszakad, amikor Hadzsime szülei úgy döntenek, hogy elköltöznek. Hosszú évek telnek el ez után, és az addigra már fiatal felnőtt korba lépő Hadzsime ismét azzal szembesül, hogy nehezen találja a helyét a világban. Végül sikerül megállapodnia egy nő mellett, akit feleségül vesz, és két lányuk is születik. A munka és megélhetés területén is jól kezdnek alakulni a dolgai, amikor nyit egy bárt, majd később egy másodikat is. A cselekmény eddig viszonylag nyugalmas, de bármilyen hosszúnak is tűnik ez az ismertetés, és bármennyire sok időt ölel is fel a leírt pár mondat, ez még nagyon a regény elején zajlik. A valóban érdekes események, lelki folyamatok és gondolatsorok csak ez után kezdődnek el, amikor egy váratlan véletlen folytán Simamoto újra megjelenik Hadzsime életében.

Valamilyen különös okból kifolyólag, az E/1.-ben íródott események ellenére tőlem eléggé távol maradtak a szereplők érzelmileg, viszonylag kevéssé tudtam beleélni magam, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy valós probléma lenne a történet szempontjából, vagy hogy ez egy minden olvasóra érvényes igazság kellene, hogy legyen. Elképzelhető, hogy a dolog számomra csupán azért alakult így, mert az események egy férfi - ugyebár Hadzsime - szemszögéből vannak leírva, és ebben az esetben nekem nehezebben sikerült azonosulnom a feltüntetett gondolkodásmóddal. Hallottam már más és hasonló véleményeket is, az előbbit férfiaktól, az utóbbit viszont nőktől, ezért gyanakszom arra, hogy Murakami Haruki ezen könyvénél annyira erősen érződik a két nem közötti gondolkodási különbség, hogy ez emiatt kisebb nehézségeket okozhat a női olvasóknak.

Az érdekes valójában az, hogy ennek ellenére is faltam a sorokat, és fogytak az oldalak, nagyon hamar a végére értem az egyébként sem vaskosnak nevezhető könyvnek, ami viszont mindenképpen hatalmas pozitívum, figyelembe véve az előbb felvázolt, aprónak bizonyuló problémámat.

Mindemellett bátran állíthatom, hogy az író stílusa remek, mondhatni olvastatja magát. Ezt igazolja az is, hogy bár érzelmileg nem tudtam túl közel kerülni a történethez, mégis húzott magával, és anélkül értem a végére, hogy szenvedtem volna a kiolvasásával.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki alapvetően egy pozitív kicsengésű történetre vágyik, ami nem hagy rossz érzetet maga után, ugyanakkor sok-sok erkölcsi és lelki kérdést vet fel a cselekmény leírása során. Elgondolkodtató, és nyomot hagyhat az olvasóban, de ezt nem feltétlenül kellemetlen értelemben mondom. Viszont, ahogy ez általában véve igaz minden könyvre, úgy erről talán nyomatékosan állítható, hogy az illető élettörténetétől függően más-más hatást gyakorolhat mindenkire.