Lev Tolsztoj - Anna Karenina

Tolsztoj művei hosszúságának a látványa sokszor önmagában is elegendő ahhoz, hogy elrettentse az embereket az elolvasásától. Eleinte velem is ez történt, amikor a két vaskos, viszonylag nagy alakban nyomtatott kötetet nézegettem a polcon, és sehogy sem akaródzott, hogy hozzákezdjek. Egyszer azonban, amikor ténylegesen elért a tudatomig, hogy csak az utóbbi évben már legalább a harmadik, összességében több mint 1200-1400 oldalas trilógiát olvastam el, akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy a regény mérete nem lehet akadály.

 

Másik dolog persze, ami visszatartó erő lehet, az az orosz realista stílus, melyben a könyv íródott. Vagy már csak önmagában a realizmus, evégre nem lehet mindenkinek minden műfaj ugyanannyira szerethető. Valójában nekem sem ez a kedvencem, viszont azt kell mondanom, hogy eddig még egészen jól meg tudtam barátkozni az ilyen típusú regényekkel, és végeredményben élvezhetőek voltak számomra. Másképpen, mint mondjuk egy romantikus könyv, de ez a lényegen nem változtat. Úgy gondolom, megszokható, hogy az olvasó nem kerül annyira közel a szereplők érzelmi világához, inkább csak tetteiken keresztül, de van ezeknek a történeteknek is egy sajátos hangulata, ami még mindig magával ragadhatja az erre esetleg fogékony embereket.

Ha valaki arra kérne, hogy összegezzem az Anna Karenina cselekményét, vagy legalábbis egy kis ízelítőt adjak belőle, akkor bizony nagy gondban lennék. Már csak azért is, mert a történet rengeteg sok szálon fut, ami szerintem abból adódik, hogy temérdek szereplő is van. Itt most még csak nem is azokra gondolok, akik esetleg egy-egy fejezet erejéig futólag megjelennek, hanem azokra, akik elég fontosak is ahhoz, hogy Tolsztoj hosszabban írjon róluk, megismertetve az olvasókkal a részletesebb élettörténetüket. Ez a rengetek karakter pedig valamilyen módon - minimum baráti szinten, de főleg valamilyen családi kötelékkel - kapcsolatban áll egymással, és ez teszi ki a teljes történetet. Úgy gondolom, hogy ha valaki megpróbálná leírni egy bekezdésnyire tömörített verzióba, az óhatatlanul is azt eredményezné, hogy az olvasó belezavarodna.

Most mégis tennék egy kísérletet a regény talán fő szálának rövid összefoglalására, ám mindenkinek szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a könyv messze nem csupán erről szól, hanem számtalan még hasonlóan fontos eseménysor és mellékág szegélyezi, mindenről röviden, összefoglaló jelleggel írni azonban véleményem szerint lehetetlen lenne.

A cím alapján jogosan könyveli el magában az olvasó, hogy a főszereplő nem más, mint Anna Karenina, ám a regény nem vele kezdődik, hanem az ő bátyja családi helyzetének bemutatásával. Náluk ugyanis áll a bál, mivel egy házasságtörési ügy miatt a feleség válni akar. Így kerül be a képbe Anna, aki azért érkezik, hogy lebeszélje az asszonyt erről a drasztikus lépésről, és ezt a küldetését sikerrel végre is hajtja. Néhány napot még eltölt Moszkvában, és eközben ismerkedik meg Vronszkij gróffal, akivel hamarosan egymásba is szeretnek. A gond csak annyi, hogy Anna férjezett asszony, és van egy fia is. Visszagondolva egészen ironikus megoldása a történetvezetésnek az, hogy az elején lebeszéli sógornőjét a válásról, később viszont összeköltözik a szeretőjével, és ő maga az, aki válni szeretne a férjétől. Ez azonban nem egy egyszerűen megoldható dolog még abban az időszakban, amikor a házasság megszakítása épphogy csak elfogadottá vált. Karenin, a férj azonban nem akar válni, és ezzel tulajdonképpen felesége vesztét okozza, akit az elit kiközösít a helyzete miatt.

A rengeteg karakter és sok szálon futó cselekmény miatt azonban, szerintem, megkérdőjelezhetővé válik, hogy ki is valójában a főszereplő. Néha 10-20 fejezet is lezajlik anélkül, hogy egyetlen szó esne Anna Karenináról. Emellett a regény alapvetően nyolc könyvből épül fel, és a nő története lezárul a hetedik könyv végén, így tehát a nyolcadikban, mely végül is az elbeszélés tényleges befejezése, egészen más szereplők vannak a középpontban.

A könyv bemutatja a kívülről - talán az alsóbb osztályokba való emberek számára - pazarnak tűnő orosz arisztokrácia árnyoldalát is. Akik nem tartoznak bele, azok lehetséges, hogy csak a fényűző bálokat, csodás hintókat, szórakoztató színházi előadásokat és kényelmes életet látják az egészben. Belülről nézve azonban egészen másmilyen az elithez tartozó emberek élete. Mivel a központi téma a szerelem, így talán az a leglényegesebb tényező, hogy szinte mindenkinek vannak félrelépései, sokan tartanak szeretőt vagy születik törvénytelen gyerekük, ám ezek tulajdonképpen csak nyílt titokként lógnak a levegőben. Az egésznek a groteszk mivoltát az adja, hogy amint valaki ténylegesen felvállalja az ilyen téren viselt dolgait a nyilvánosság előtt, azt azonnal megbélyegzik, és kizárják a köreikből. Megvetik, és a régi „barátai” már el sem mennek hozzá vagy hívják magukhoz, nehogy szégyenbe keveredjenek. A gonoszságnak és emberi aljasságnak egy olyan mélysége tárul fel ez által, ami egészen felháborító tud lenni.

A könyvnek sajnos valóban megvan pár kellemetlenebb jellemzője, ami könnyedén teheti kevésbé csábítóvá, de biztos sokan vannak még rajtam kívül is, akik ezeket nem érzik leküzdhetetlen akadályoknak. Az egyik ilyen zavaró tényező, amit már többször meg is említettem, hogy rengeteg olyan karakter van, aki szerepel elégszer ahhoz, hogy az olvasó kénytelen legyen megjegyezni, ha érteni akarja a cselekményt. Ehhez tartozik még az, hogy mindegyiknek hosszú, legalább három neve van, és Tolsztoj előszeretettel emlegeti őket időről-időre különbözőképpen, ami főleg az elején még igencsak összezavaró tud lenni. Egy másik dolog pedig, hogy néha olyan érzésem volt, hogy a kelleténél jóval hosszabbra nyúlt pár olyan jelenet, amikről valójában nem lehetett érezni, hogy komolyan előrébb vinnék az eseményeket. Ezek többször is politikai, esetleg társadalmi témát fejtegető párbeszédek vagy leírások voltak, amik amellett, hogy nincs sok közük a cselekményhez, mai szemmel már nehezebben is érthetők, hiszen többféle korszakon és rendszeren van már túl a világ azóta, hogy ezek a kérdések úgy igazán relevánsak lettek volna. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak eluntam ezeket a részleteket, és nem tudtam odafigyelni rá, azért volt számomra kevésbé világos, de még ha így is van, ez sem fest feltétlenül pozitív képet a regényről.

Akit esetleg érdekel a történet, de nincs ideje vagy energiája, hogy elolvassa, az még mindig megnézheti a könyvből készített filmet. Mármint inkább valamelyik filmet, merthogy ezt a regényt már elég sokszor feldolgozták. A legfrissebb a 2012-ben elkészült változat, melyben Anna Kareninát Keira Knightley alakítja.

Lauren Oliver - Delírium

A kortárs ifjúsági irodalom disztópia műfajának újra egy viszonylag ismertebb, többet emlegetett trilógiájába kezdtem bele a Delírium címet viselő első kötettel. Régebben kinéztem már ezt a sorozatot magamnak, de most jutottam el odáig, hogy ismét elköteleződjek egy világ mellett több mint ezer oldalra.

Még mielőtt részletesebben belemennék a leírásba, melyben itt-ott kritikusabb megjegyzéseim is lesznek, leszögezném, hogy összességében, mindent egybevéve nagyon tetszett a könyv! Az alap ötlet jó és újszerű, a stílus gördülékeny, és ezek már kifejezetten jó bázist képeznek ahhoz, hogy egy kötetre azt mondhassa az olvasó, hogy élvezhető.

Ahogy az ebben a műfajban általánosnak tűnik, ennek a történetnek a narrációja is E/1.-jű, így az írónő által megálmodott világot a főszereplő lány, Lena szemén keresztül láthatjuk. A történet elején, még mielőtt pontosabb képet kapnánk arról, hogy milyen is maga a rendszer, amiben az emberek a jövőbeli USA-ban élnek, megismerhetjük a főszereplő családi helyzetét, ami kicsit sem nevezhető átlagosnak. Szerintem ennek a leírása eléggé zavaros is a regényben. Általában nem szokott problémát jelenteni, hogy kibogozzam és fejben tartsam az egyes történeteken belüli családi szálakat, de most az könyv elején valamennyire azért belekeveredtem. A lényeg, ami a cselekmény szempontjából igazán fontos, hogy Lenát a nagynénije és a nagybácsija neveli, miután az édesapját még szinte a születése után elvesztette, az édesanyja pedig öngyilkos lett. Két lány unokatestvére él még velük egy házban, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy tökéletesen kövessék a fennálló rendszer által előírt szabályokat.

Persze millióféle törvény van, nehéz is elképzelni, hogy mindnek meg lehet felelni. A társadalom alapja az, hogy a szerelmet betegségnek tekintik, és mindenkinek kötelező részt vennie egy kúrán, amikor kikezelik ebből a betegségből, és úgymond megmentik a szenvedéstől. Mert ha nincs szerelem, akkor elméletileg gyűlölet sincs, így az emberek közönyös zombikként tengethetik a mindennapjaikat, anélkül, hogy különösebben fölizgatnák magukat bármin is. A kúra 18 év alatt veszélyes, ezért csak különleges esetekben végezhetik el. A nagykorúvá válás előtt minden fiatalnak át kell esnie egy vizsgán - az érettségi mellett -, ahol végül 1-10-ig adnak nekik egy pontszámot, és később ez alapján párosítják össze valakivel. Listát kapnak, amin öt név szerepel, és meghagyják azt a luxust, hogy ebből az ötből választhatnak. Igazán szép elgondolás, mit ne mondjak! Aki egyetemre megy, annak a tanulmányai után tartják meg az esküvőjét. Vannak persze buktatók, mert a kúra sem működik minden esetben, illetve a biztonságosnak nyilvánított területeken kívül, a Vadonban élnek az úgynevezett Veszettek, akik nem estek át a kúrán.

A kötet legelején Lena 17 éves, nagyjából három hónapja van még a kezeléséig, és éppen a saját vizsgájára készül, amire jól begyakorolta a válaszokat. Ezzel próbálja biztosítani, hogy magasabb pontszámot érjen el, és még talán egy viszonylag jobb párra is szert tehessen. A kikérdezés közben azonban nem megy minden zökkenőmentesen, mivel az izgalom hatására a fiatal lány véletlenül kimondja saját, tényleges gondolatait is, amit akárhogyan is igyekszik szépíteni, a bizottságnak egyáltalán nincs ínyére. Minden jel arra utal, hogy kifejezetten hajlamos lehet a delíriumra. Úgy tűnik azonban, hogy rámosolyog a szerencse, mivel a Veszettek pont ezt az alkalmat választják ki arra, hogy a maguk módján tüntessenek, és a felfordulás következtében a vizsga eredményeit eltörlik, és egy újabb időpontot adnak mindenkinek. Csakhogy eddig az időpontig Lena életében túl sok minden változik. A felfordulás napján a laborban megpillant ugyanis egy fiút, Alexet, aki láthatóan nagyon élvezi a káoszt, ám mikor legközelebb egymásba botlanak, akkor „normális” kikezeltként viselkedik. A történet folyamán azonban kiderül, hogy semmi sem igazán az, aminek látszik, hogy a köréjük felépített világ minden jel szerint hazugságokon és képmutatáson alapult, ám ezt valakinek, aki ebben nőtt fel, egyáltalán nem könnyű elfogadni.

A felvázolt rendszer, a millió szabály, az hogy mindenki közönyös mindenki iránt, számomra egyszerűen annyira idegen és szinte felháborító volt, hogy ez valamilyen furcsa módon kicsit távol tartott a történettől. A főszereplő pedig annyira mélyen magába itta ezt a gondolkodást, és olyannyira sokáig tart, amíg komolyabban elkezd mocorogni benne valamiféle kétség, hogy nekem például nagyon nehezen kedvelhető karakter volt főleg az elején. Semmilyen szinten nem tudtam azonosulni vele, még annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen van valamiféle magyarázat a viselkedésére, ráadásul ő maga meséli a történetet.

Sokkal szimpatikusabb volt a két másik fontos karakter: Alex és Hana, aki Lena legjobb barátnője. A bennük mocorgó vagy teljesen világosan élő fenntartások a társadalommal szemben, úgy gondolom, a mai világban élő embernek sokkal könnyebben elfogadhatóvá és szerethetővé teszi őket. Nekem legalábbis mindenképpen.

Nem szokásom egyébként árgus szemekkel kutakodni a regényekben a kritizálható tartalmak után, de itt azért feltűnt néhány logikai bukfenc, talán pont azért, mert a rendszer és a főszereplő idegensége miatt sokáig nem igazán tudott beszippantani magába a könyv. Példának okáért van egy jelenet, amikor Lena kilöki az ablaktáblát, ami annak rendje és módja szerint csattan a betonon, és ripityára törik. Na, igen ám, de ki is ugrik utána - az emeletről, tenném hozzá, ami eléggé merész vállalkozás alapból -, és szó sem esik arról, hogy talán pont nem a szilánkokba kellene beleugrania. Azok mintha csak úgy eltűntek volna onnan. Vagy egy másik esetben komoly sérülést szerez a lábára, és nem sokkal később már a tengerben rohangál, amikor gyakorlatilag egy darab hiányzik a vádlijából. Mondjuk, nem érzem át, hogy az annyira vidám dolog lenne. Persze ez utóbbi végül is részletkérdés.

Másik dolog, ami akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy néhány részlete a történetnek emlékeztet az Ally Condie féle (Matched, Crossed, Reached) trilógiára, illetve a Susan Collins nevéhez fűződő Az éhezők viadalára. Például a Condie által megálmodott Társadalomban lévő párválasztási rendszer, és a Delíriumban megjelenő párválasztás, meg úgy egyébként is az egész nagyon szigorú, a polgárokat állandó megfigyelés alatt tartó felépítést hasonlónak láttam. Vannak ugyan különbségek, de bennem akkor is felidézte a korábban olvasott trilógia egyes pontjait. Vagy a várost körülvevő kerítés, ami elméletileg magas feszültségű áram alatt van, de helyenként teljesen ártalmatlan, eléggé emlékeztetett Az éhezők viadalában lévő 12. körzetet körülvevő kerítéshez. Vagy a kerítésen túli világ, ami itt a Vadon, a Condie trilógiában pedig a Külső Tartományok, ahol ugye szintén azok az emberek éltek, akik nem voltak hajlandóak integrálódni a rendszerbe. Persze ugyanúgy üldözöttként. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik trilógiák voltak előbb vagy később (talán Az éhezők viadala, Matched és Delírium a sorrend, de meg nem esküszöm rá), és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ilyesmi a nagy számok törvénye alapján is előfordulhat, ezek csak egyszerű észrevételek. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy az alap ötletet, ami a szerelmet üldöző és kiirtásán fáradozó társadalomról szól, nagyon is eredetinek gondolom.

A cselekmény pedig rendkívül fordulatos. Több olyan momentum volt, amikor azt hittem, hogy könnyedén kiszámítható, hogy mi is a következő lépés, aztán mégis meg tudott lepni az írónő. Számomra igazán izgalmassá a kötet nagyjából második felétől vált a történet, addig inkább csak egy olvasmányos, érdekes regény volt, a végére pedig kifejezetten bepörögnek az események. Bravúrosnak mondható a befejezés, merthogy nem történik valami legalább részleges konklúzió vagy lezárás. Nekem kifejezetten tetszett így, mert sokkal nagyobb lelkesedéssel vágok bele a második kötetbe, mint ha nem is tökéletesen, de valamilyen szinten elrendezett vége lett volna.

Úgy gondolom, külön érdeme még a trilógia első kötetének a fejezetek elején szereplő „idézetek”, amiket valójában többnyire maga Lauren Oliver írt, mivel az általa elképzelt társadalomhoz hivatalos dokumentumokat, könyveket is kitalált, és ezekből tűntet fel végül is részleteket, amik illeszkednek a fejezetek tartalmához. Úgy gondolom, ez egy ötletes, jópofa húzás volt, amivel egyben biztosítja is az olvasót arról, hogy az írónő igazán belerakta a történetbe az időt és energiát.

Egyedül a kiadvánnyal kapcsolatban vannak még kifogásaim. Sajnos minden elírás vagy nyomtatási hiba szembejön velem. Sokan mondják, hogy átsiklanak felette, ez valahogy nekem nem szokott sikerülni, és ahogy meglátom őket, úgy máris elkezdenek zavarni. Ennek a kötetnek a fordításával és/vagy kiadásával valószínűleg siethettek, mert viszonylag azért sok elütést, itt-ott totálisan elgépelt szót láttam, ami sajnos nem növeli az emberben az igényesség érzetét, akármilyen szép is maga a borító. Legalábbis az nekem kifejezetten tetszik.

Összességébe véve nyugodtan mondhatom, hogy nagy várakozással és kíváncsisággal vágok bele a második kötetbe, a Káoszba.

Jo Nesbø - Leopárd

Sok jót hallottam korábban Jo Nesbø könyveiről, ezért viszonylag hosszú ideje készültem már rá, hogy elolvassak tőle valamit, végül pedig a Leopárdra esett a választásom. Igazság szerint csak találomra „emeltem le a polcról”, amit azért tartok fontosnak idézőjelbe tenni, mert valójában elektronikus formában olvastam el. Itt szeretném megjegyezni, hogy alapvetően én jobban kedvelem a papír alapú könyveket, szeretem a köteteket a kezemben fogni, és voltak fenntartásaim az elektronikus formátummal kapcsolatban, de végül is így sikerült hozzájutnom ehhez a krimihez.

A Leopárd története rendkívül sok szálon fut, bár azt hiszem, hogy ez ebben a műfajban annyira nem meglepő jelenség. Külső és belső konfliktusok egymást követő láncát mesterien ábrázolja, ami egyszerre teszi érdekessé magát a cselekményt, teremt feszültséget, és ugyanakkor közelebb hozza a szereplőket az olvasóhoz. Pont az ebből fakadó gyengeségektől, hibáktól lesznek igazán emberiek, és nem egyértelmű „szuperhősök”, ami azt hiszem, sokszor kedveltebb karaktereket teremt, mint amilyenek a szélsőséges módon csak jó tulajdonságokkal rendelkezők lehetnének. Ezek a belső konfliktusok ráadásul szorosan összefonódnak a külsőkkel, és nagy hatással vannak rájuk, így a szerepük még kiemelkedőbbé válik a könyvben. Engem egészen lenyűgözött az, ahogyan ezt a rengeteg szálat kézben tudta tartani az író, és anélkül sikerült elejtenie a legtöbb dologgal kapcsolatban egy-egy mondatot, hogy az kiszámíthatóvá vált volna. Mondjuk ez alapvetően inkább a karakterek kapcsolata és egymáshoz fűződő viszonyai szempontjából érvényes kijelentés. Itt pedig elérkezünk ahhoz a ponthoz, amiről azt kell mondanom, hogy egy kicsit kevésbé tetszett. Egészen pontosan a bűncselekménnyel kapcsolatosan elejtett parányi információkra gondolok, amik valójában helyenként nem is voltak annyira minimálisak. Éppen ezért bizonyos részletek erősen kiszámíthatóvá válnak, illetve sokkal hamarabb rájöhetett az olvasó egyes dolgokra, mint maga a nyomozó, így a vége felé tulajdonképpen kicsit elvész a hirtelen felismerés extázisa, ami például inkább jellemző egy Agatha Christie regényben. Nem mondom, hogy ez nagyon komolyan levont volna bármit a történet értékéből, egyszerűen csak egy másfajta felépítésről van szó, ami nem annyira a klasszikus krimi műfaját idézi. A végén inkább átmegy egy kicsit a cselekmény amolyan akció dús forgatagba, és kevésbé koncentrál az elgondolkodtató, találgatós formára.

A főszereplő Harry Hole, aki többször is megjelenik Jo Nesbø könyveiben, akárcsak - ha már Agatha Christie-t emlegettem - Hercule Poirot vagy Miss Marple. A történet legelején a másik, talán főszereplőnek nevezhető karaktert, Kaja Solnesst küldik utána, hogy felkeresse, és visszahívja, hogy segítsen a nyomozásban. A nő Hong Kongban talál rá a férfira, aki meglehetősen minimálisnak nevezhető körülmények között éldegél a kínai városban. Ekkor még csak két gyilkosságról van tudomása a norvég rendőrségnek, és nem feltétlenül egy elkövetőt sejtenek a háttérben, annak ellenére, hogy Harry kifejezetten sorozatgyilkosokra specializálódott nyomozó eredetileg. Némi győzködés után végül hazatér Norvégiába, és megkezdődik a nyomozás, azonban mint kiderül, nem csupán a rendőrség csoportja dolgozik a szóban forgó ügyeken, hanem egy másik szervezet, a Kripos is, ami a Nemzeti Nyomozó Iroda az országban. A rivalizálás tehát elindul, és a két társaság egymásnak folyamatosan keresztbe téve próbál dolgozni ugyanazokon a gyilkosságokon. Valamiért azonban úgy tűnik, a Kripos mindig lépéselőnyben van, és így hirtelen felmerül a kérdés, hogy vajon ki az áruló a rendőrség csapatából? Így nem csupán egy vagy több gyilkossal kell megküzdeniük, de éppen ugyanúgy egymással is, ami lényegesen csökkenti a sikerük esélyét.

A történet időben abszolút kortárs jellegű, bár nem emlékszem pontosan, hogy volt-e konkrét évszám említve, mindenesetre az elmúlt évtizeden belül akármikor is játszódhatna, teljesen modern, és beleillik a mai korba. A cselekmény nagy része Norvégiában zajlik, de a szereplők néhány fejezet erejére megfordulnak Kínában és Kongóban is.

A fejezetek felépítése szempontjából is különösen érdekes a regény. A nagy része az eseményeknek E/3.-ben íródott, de vannak bizonyos fejezetek, amik E/1.-ben jelenítenek meg gondolatokat. Ezekben a fejezetekben egészen pontosan naplóbejegyzéseket olvashatunk magától a gyilkostól. Nekem különösen tetszett ebben a könyvben, hogy voltak ilyen fejezetek, amik bár nagyon konkrét közelségbe viszik az olvasót az elkövető személyéhez, de ettől mégsem válik könnyen leleplezhetővé, csak növekszik a feszültség és a kíváncsiság. Lehet, hogy mások is alkalmazták már ezt a megoldást ebben a műfajban, de én most találkoztam vele először, és úgy gondolom, hogy ez valójában az egyik nagy erénye is a könyvnek, sok minden más mellett.

A könyv elején kicsit zavaró lehet az olvasók számára, hogy sok a magyar szemmel furcsának tűnő norvég név, de a kötet végén található egy jegyzék, ahol feltüntetik a pontos kiejtést, és így viszonylag hamar hozzá lehet szokni.

A történet folyamán sokszor van utalás Jo Nesbø egy másik könyvére, a Hóemberre, sőt megjelenik maga a karakter is, aki az említett regényben a gyilkos volt. Én nem olvastam a Hóembert, és úgy gondolom, hogy a Leopárd cselekménye tulajdonképpen tökéletesen érthető anélkül is, viszont ha már ebben a viszonylag erősebb kapcsolatban áll egymással a két kötet, akkor csak javasolni tudom mindenkinek, hogy a Hóemberrel kezdje, amiről egyébként szintén hallottam már pozitív véleményeket.

Agatha Christie - Halál a Níluson

Aki olvasott már Agatha Christie regényt, az pontosan tudja, hogy hangulat szempontjából mire is számíthat. A sajátos angol arisztokrata világ szabályai, hagyományai és mindennapi életének leírása egészen különös és újszerű világba repítik az olvasót már az első pillanattól kezdve. Néhány, általában a híresebbek között emlegetett, Agatha Christie regényhez - Tíz kicsi néger, Gyilkosság Mezopotámiában, Gyilkosság az Orient expresszen - már volt szerencsém jópár évnek ezelőtt, de valamiért az utóbbi időben elkerültek a krimik, és szinte már el is felejtettem, hogy mennyire aprólékos és komplex is egy ilyen világ, mely a gyilkosságokra és az indítékokra épül. Agatha Christie regényei tipikusan azok a könyvek, ahol egyetlen egy részlet sem kerül leírásra anélkül, hogy annak ne lenne valami fontos szerepe a továbbiakban. Sokszor pont egészen ártalmatlannak, jelentéktelennek tűnő apróságok, amik mondjuk, még a szereplők bemutatásánál hangzanak el, a későbbiekben szinte kulcsfontosságú szerepet töltenek be a nyomozás során. Az olvasó, ha nem csupán elmerülni szeretne a krimi világában, hanem saját logikáját is próbára tenni, akkor bizony az első mondattól kezdve figyelnie kell minden részletre, ami még mindig nem nyújt garanciát arra, hogy rá is jön valamire a történet végén kifejtett leleplezés előtt.

A Halál a Níluson első fejezete több apró részletre van osztva - ami nem jellemző a továbbiakra -, melyek közül némelyik nem is teszi ki az egy oldalt, és a történet szereplőinek bemutatására hivatottak. Persze egy jó, és az olvasót kellőképpen összezavaró krimihez minél több potenciális gyilkosra és gyanúsítottra van szükség, úgyhogy ilyenkor már számítunk is rá, hogy nem csupán egy-két karakter nevét és rövid történetet kell majd a továbbiakban észben tartanunk. Szerintem ráadásul mindent összevetve a Halál a Níluson egy kifejezetten sokszereplős krimi regény. Az őket nagyjából bemutató első fejezetben már történik egy-egy homályos utalás, ami azonnali kérdéseket vet fel, és fokozza a hangulatot. Emellett felvillannak konkrét kapcsolatok, átfedések is a szereplők között, amik így sűrített, röviden bemutatott formában eléggé töményen vannak adagolva az olvasó számára. Ami persze nem baj, annál izgalmasabb, csak legelőször még nem kíméli a memóriát. Szerencsére az Agatha Christie regényekben általában viszonylag sokszor felvillan egy-egy megjegyzés erejéig, hogy ki kinek a kicsodája, ami nagyban segíti a megjegyzést, és a kép későbbi kitisztulását. Ez a Halál a Níluson-ra is tökéletesen igaz.

A regény központi figurája egy gazdag, rendkívül csinos és ráadásul okos hölgy, Linette Ridgeway. A nyomozó személye pedig nem más, mint a híres Hercule Poirot.

Az első néhány fejezet alatt az összes bemutatott szereplő a világ különböző tájairól - Amerika, Anglia, Spanyolország, stb. - Egyiptomba terelődik, és végül egy hajókiránduláson találkoznak egymással. Egy krimiben nem nagy titok, hogy megtörténik a gyilkosság, és elkezdődik a nyomozás. De vajon ez lesz az egyetlen haláleset a hatalmas hajón? Emellett annak ellenére, hogy ennek a bűnténynek a felgöngyölítése sem tűnik a világ legegyszerűbb feladatának, Agatha Christie nem aprózta el, így számíthat az olvasó még néhány más, nem feltétlenül a gyilkolás súlyának erejével bíró bűntény megjelenésére. És máris felmerül a kérdés, hogy vajon minden mögött egy elkövető van, vagy az események külön-külön, a mögöttük álló személyét illetően egymástól függetlenül zajlottak-e?

A regény végéig már tényleg szinte mindenkire terelődik a gyanú valamilyen úton-módon, legalábbis az olvasó fejében, hiszen aki kicsit is krimihez szokott, az egyből azokon a szereplőkön kezdi járatni az agyát, akik a legeslegelső körben valahogy nem kerülnek fel a nyomozók gyanúsítottakat tartalmazó listájára. Később persze, ahogy egyre több részlet kiderül, és elméletileg tisztulnia kellene a képnek, az csupán egyre zavarosabb és zavarosabb lesz, amíg már szinte emberileg lehetetlennek tűnik a végrehajtott bűntény. A legszebb pedig, amit kifejezetten kedvelek az Agatha Christie regényekben - mivel többször is megjelenik -, hogy mikor már kiderült minden, és az utolsó három oldalon jár az olvasó egy nyugodt levezetésre számítva, akkor egy kisebb csavar még egyszer fenéken billenti a történetet, csak hogy egy pillanatra se dőlhessünk hátra lazán. Ezt persze a lehető legpozitívabban értettem.

Krimi kedvelőknek, Agatha Christie és/vagy Poirot rajongóknak kötelező!