Lauren Oliver - Káosz

A Delírium izgalmas befejezése után, ami elképesztően kíváncsivá tett, szinte azonnal elkezdtem olvasni a második kötetet. Nem is igazán tudtam, hogy mit várjak a könyvtől, elvégre a lényeges szereplők, elképzelés és cselekmény alapján kialakuló elgondolás, amit az első részben megismerhettünk, darabjaira hullik a végén, úgyhogy különösen izgalmas a kérdés, hogy vajon hogyan lehet tovább fűzni a cselekményt. Hát Lauren Oliver bebizonyította, hogy van erre lehetőség, nem is akármilyen módon.

 

A második kötet felépítése eltér az első lineáris történetvezetésétől. Ezúttal kétféle fejezet váltja egymást, melyek az „akkor” illetve „most” nevet viselik. Értelemszerűen a „most” cím alatt olvasható események a jelenben játszódnak, ami közel fél évvel az után van, hogy Lena megszökik a Vadonba, így elsőre az olvasó csak pislog, hogy mi is történik, hiszen teljesen máshová csatlakozik be a történet fonala legelőször, mint ahová várná. Az „akkor” című fejezetek viszont folytatják az eseményeket ott, ahol eredetileg abbamaradt az első rész zárásánál, így arra is fény derül, hogy miként telt az elmúlt hat hónap. A felépítésben eleinte általában rövidek a jelent leíró fejezetek, és kifejezetten hosszúak a múltat taglalóak, de idővel ez megfordul, és végén pont ellenkezőleg, a „most” kerül előtérbe.

A jelenben Lena ismét a kerítésen belül van, bár ezúttal New Yorkban, és nem Portlandben. Új személyazonosságot kapott, a kikezeltség jeleként szolgáló, természetesen az ő esetében hamis sebhelyet visel a nyakán, és az Ellenállás tagjává vált. Azt a feladatot kapta, hogy vegyen részt a DMA-ban (Delíriummentes Amerika), legyen ott az üléseken, épüljön be és figyeljen. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha csak telnének a hétköznapok, ám a DMA-ban hatalmas eseményre készülődnek. A vezető fia, Julian, akit többször kezeltek már agydaganattal, úgy akarja alávetni magát a kúrának, hogy az orvosok egyáltalán nem javasolják ezt neki, mivel több mint valószínű, hogy az életébe fog kerülni. Hatalmas demonstrációt szerveznek a kúra napjára, és rengetegsok ember érkezik a helyszínre, köztük Lena is, aki azt a feladatot kapja, hogy ne veszítse szem elől Juliant. A káosz azonban elszabadul, amikor a Dögevők (akik éppen úgy kikezeletlenek, mint a Veszettek, de semmi szervezettség nincs közöttük, egyetlen céljuk a pusztítás) berontanak a demonstrációra. Sok ember az életét veszti, Juliant pedig elrabolják, és emiatt az őt szemmel tartó Lena is fogságba esik. Ahogy azonban a cselekmény halad előre, úgy kezd derengeni, hogy itt valami sokkal többről van szó a háttérben, mint három egymással gyökeresen ellentétes és szemben álló csoport harcáról. Szövetségek, lefizetések és egy bonyolult terv részletei kezdenek a felszínre emelkedni, amit Lena egy tévedés folytán kénytelen a saját bőrén megtapasztalni, és minden pillanatban valamilyen módon küzdelmet vívni az életéért.

A múltban a történet ott folytatódik, ahol az első kötetben véget ért. Lena fut, sétál, vánszorog, mászik egy ismeretlen világ felé. Mindent elveszített: a családját, a legjobb barátnőjét, a szerelmét, és újra meg újra megkérdőjelezi, hogy van-e értelme folytatni egyáltalán a harcot, nem lenne-e egyszerűbb feladni, és meghalni. Végül félholtra hajszolja magát, és elájul. Legközelebb egy földalatti szobában ébred, egy szedett-vedett ágyban, és egy fiatal, de egyből észrevehetően sokat látott nő ápolja, akit Hollónak hívnak. Később mikor felépül, megtudja, hogy egy lakóbázison van a Vadonban, ahol nagyjából még tizenkilencen vannak rajta kívül. Van egy állandó csoport, de az emberek jönnek és mennek, nem mindenki marad a csapattal véglegesen. Lenának hozzá kell szoknia az új környezethez, a furcsa szavakhoz, a kerítés mögött tiltott dolgok itteni létezéséhez, a más jellegű kommunikációhoz, és lassanként újjászülető önmagához. A múltat mélyen próbálja elnyomni önmagában, és arra koncentrálni, ami a jelenben van. Ha a Vadonban élők csoportjával akar maradni, akkor fejlődnie kell, visszanyernie az erejét, és beépülnie közéjük, ő pedig a kezdeti nehézségek ellenére mindent meg is tesz ennek érdekében.

Tetszett ez a fajta felépítés a könyvben, ahogy a jelen és múltbéli események közelítettek egymás felé, majd végül összeértek. Azt hiszem, hogy a történeten kívül részben ez is jól megjeleníti a címet, hiszen egyfajta káoszt teremt az ember fejében, melynek a darabkái csak lassan állnak a helyükre.

A korábbi fontos szereplőket ezúttal újak váltják fel. A Vadonban Holló, Tövis, Vadász és Sarah kerülnek részletesebb bemutatásra, és a későbbiekben Hollónak és Tövisnek van igazán sok szerepe Lena életében. A jelenben egy új férfikarakter, Julian kerül még a középpontba, akit akárhogyan is próbálkozik az írónő, én egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Egyszerűen már túlzottan elesett és szerencsétlen volt, legalábbis a korábban szereplő Alexhez képest mindenképpen, akit én kifejezetten szerettem az első kötetben.

A Káosz befejezéséért viszont ismét csak dicsérni tudom az írónőt, mert elképesztően jóra sikerült. Úgy tűnik, Lauren Oliver kifejezetten ért hozzá, hogy hogyan keltse fel még jobban az olvasók kíváncsiságát a legutolsó pillanatban is. Az egyébként végig fordulatos cselekmény, amikor már éppen valamiféle nyugvóponthoz érkezne, akkor csavar rajta még egyet. Tökéletesen hatásos! Nem irigylem azokat, akik a megjelenés pillanatában olvasták a könyvet, és hónapokat kellett várniuk a befejező részre. Nekem szerencsére már itt pihen a polcon, és semmi kétségem afelől, hogy hamar hozzá fogok kezdeni az olvasásához.

FIGYELEM! A bővebb ismertetés és vélemény SPOILEREKET tartalmaz!


Annak ellenére, hogy a fogalmazás és a leírások, amik az első részt varázslatossá tették, továbbra is gyönyörűek, valahogy nekem egyszerűen nem tudott a szívemhez nőni a folytatás. Főleg amiatt, ahogy a második harmadában, tehát az utolsó 80-100 oldalon alakulnak az események. Addig kifejezetten tetszett, de számomra ez az utolsó részlet kissé lerontotta a teljes élményt.

Bár a könyv felépítése szerint ide-oda ugrál a múlt és jelen síkjain, én most kronológiai sorrendbe próbálom szedni az eseményeket, mert azt hiszem, így talán érhetőbb lehet.

Miután Lena a lakóbázisra kerül a Vadonban, és felépül valamennyire, akkor Hollón kívül végre elkezdjük megismerni a többieket is, akik még ott tartózkodnak a földalatti bunkerben. Talán húszan vannak összesen, de ebből csak három-négy karaktert ismerhetünk meg jobban, ami teljesen rendben is van, elvégre borzasztó sok lenne, ha mindenkinek a részletesebb élettörténetét ismertetné az írónő.

Hiába nincsenek már a kerítésen belül elterülő társadalom korlátai, Lena itt még nagyon zárkózott, és alig beszél néhánnyal a körülötte élő emberek közül. Valahogy folyton ki is lóg a sorból, világfájdalmat hordoz magában, és nem is igazán fogadják be maguk közé. Itt végül is minden kézre szükség van a munka során, és nem nézik jó szemmel, ha valaki lazsál. Végeredményben tökéletesen érthetőek Lena érzései, aki elveszített gyakorlatilag mindent. Holló, aki a csapat egyfajta hallgatólagosan választott vezetője, azonban szembesíti azzal, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a részletei a könyvnek nem kifejezetten eseménydúsak, nem tartalmaznak komoly akciójeleneteket, engem mégis nagyon lekötöttek és megfogtak. Tetszett kép, amivel Lauren Oliver élt, miközben leírta Lena újjászületését. Egy fájdalmas, szenvedéssel teli, mégis valamiféle újjászületést. A lány lépésről lépésre eltemet magában mindent a múltból, és hatalmas igyekezetet fektet abba, hogy életben maradjon. Óriási küzdelem ez számára. Újra futni kezd, és végig Alex képével, emlékével és az iránta táplált érzésekkel motiválja önmagát. Az itt tanúsított hűsége a fiú iránt tulajdonképpen szinte megható, és nagyon nemesi magasságokba emeli Lena karakterét. Ezekben a részekben kifejezetten megkedveltem a korábban kevésbé szimpatikus főszereplőt, ám ez sajnos annyira nem tartott számomra sokáig.

A későbbiekben a Vadonban élő csapatnak költözködnie kell Délre, mivel a telet nem élhetik túl az ország egy ennyire északi részén. A dolgok viszont egyáltalán nem mennek simán. Az egyik szereplő, Miyako, akiről a nevén kívül nem igazán tudunk semmit, megbetegszik, és alig pár nap múlva meghal. Az út során egy kislány, Kék is az életét veszti. A problémám ezzel csak az volt, hogy bár növelte a történet drámaiságát, valódi érzelmet belőlem nem váltott ki, mivel olvasóként ezeket a szereplőket alig vagy semennyire sem ismertem meg, így az esemény pusztán megrendítő mivolta mellett nem igazán érintett meg a történetnek ez a részlete. Miyjako esetében kirívó ez, akiről tényleg nem lehet tudni semmit. Kékkel kapcsolatban Holló mesél el egy megható történetet, és tulajdonképpen így miatta válik valóban tragikussá a lány halála. Ezen felül persze ez jól érzékelteti a Vadonban uralkodó nehéz körülményeket, a kiszámíthatatlanságot, de nem gondolom, hogy különösebb érzelmi megrázkódtatást jelentene az olvasó számára. Elképzelhető, hogy nem is ez volt az írónő célja, de ha mégis, akkor ebben az esetben kevéssé sikerült.

Van ugyan egy kis incidense a csapatnak a Dögevőkkel, mielőtt a déli szálláshelyre érkeznek, New York City mellé, de itt alapvetően szerencsésen zajlanak az események. Egy hónapnyi várakozás után Holló, Tövis és Lena végül megkapják az új személyazonosságaikat és beköltöznek a városba, ahol mindenkinek megvan a maga feladata az Ellenállásban, mint azt fentebb is írtam.

Miután Lenát és Juliant elrabolják, és bezárják egy közös kis cellába, már sejthető, hogy mi lesz a következmény, bár sokáig nagyon reménykedtem benne, hogy nem az, amire számítok. Lassan kezdenek megnyílni egymás előtt, összebarátkozni, majd később egyre többet érezni a másik iránt. Főleg Julianen érződik, aki számára teljesen idegen a Veszettek világa, aki mindig mintapolgárként élt, hogy kezdi "elkapni a delíriumot". Lena sokáig győzködi magát, hogy ő Alexre vágyik, hogy csak ezért érzékenyül el, de végül megadja magát. Azok a részletei a könyvnek, ahol már erre a fajta érzelmi vívódásra kerül a hangsúly, nem tetszettek különösebben. Mint azt korábban is írtam, én kifejezetten kedveltem Alex karakterét, és nagyon nehezen tudtam volna más fiút elképzelni Lena mellé. Nem lehet azt mondani persze, hogy ha az előző barátja meghalt, akkor soha többet ne jöjjön már össze senkivel, de mindössze fél év telt el, és az elején sokkal nagyobb megrázkódtatásnak tűnt ez számára, mint hogy ennyire hamar kiheverje. Lehet felfogni egyfajta menekülésnek, vagy az újjászületésnek, ami együtt járt azzal, hogy a múltját hátrahagyta, de bennem ez akkor sem keltett jó érzetet.

Tovább fokozta az elégedetlenségemet, hogy a könyv végéhez közeledve ténylegesen egyre több lett az akció jelenet, egy kissé már túl sok is. Talán azzal volt a gondom, hogy ez a komoly hadművelet a halálra ítélt Julian megmentése végett zajlott, és mivel egyáltalán nem kedvelem ezt a szereplőt, nem különösebben tudtam aggódni érte. Izgalmas volt, ahogy Lena a városban kommandózott, hogy rátaláljon, és az egész mentés is, bár kicsit kaotikus. Végeredményben jól illett a "káosz" címhez is, de ugyanakkor én kicsit itt-ott el is veszítettem a fonalat közben. Nem vészesen, de azért ez enyhén zavaró volt.

Az viszont nagyon tetszett, ahogy magának a rendszernek a különböző csoportjai előkerültek. A kikezelteket, a Veszetteket és az általuk működtetett Ellenállást már nagyjából ismerhettük eddig is. Most azonban előkerülnek még a Dögevők, akik szintén kikezeletlenek, de csak a pusztításra mennek, és egészen nyugodtan lefizethetőek bármelyik oldal által. Illetve megismerhetjük a föld alatt élő embereket, akik többnyire valamiféle testi rendellenességgel születtek, és emiatt a társadalom nem kívánatos tagjaiként tartották őket számon. Mondjuk itt megkérdőjelezhető, hogy nem okozott-e komoly D-vitamin hiányból származó betegséget (pl. angolkórt) az, hogy többen soha nem jártak a földön, csak az alatta lévő csatornákban, de végül is a létezésük koncepciója jól illik a történetbe.

Kifejezetten tetszett, hogy a háttérben futó szálakat, amiket Lena bár elkezd megsejteni, nem lehet egészen pontosan kiszámítani. Így a végén még meg tudott lepni, amikor fény derült a teljes tervre, melyből a főszereplőt kihagyták. Egyfajta teszt is volt ez számára, ami így visszagondolva azért eléggé embertelen, de ugyanakkor jól átgondolt, és ez fenn is tartotta a feszültséget.

A legvége a történetnek, az igazi csattanó pedig az, amiért minden elismerésem az írónőnek, ezt azonban még itt sem fogom elárulni, hiszen akkor nem is lenne miért elolvasni a kötetet, pedig megéri! Elképzelhető, hogy lesznek, akiknek szimpatikus lesz Julian, és ellentétben velem, meg tudnak békélni az új fiú létezésével. Összeségében nem volt rossz élmény a második kötet, de ha jobban belegondolok abba, hogy pontosan mit is éreztem bizonyos részekkel kapcsolatban, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy kevésbé tetszett, mint az első rész.

Neil Gaiman - Amerikai Istenek

Mielőtt még belekezdenék a könyvajánlóba, szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy én a 10. évfordulóra kiadott bővített verziót olvastam el ebből a könyvből, bár mivel igyekszem az ajánlóban elkerülni a spoilereket, ez talán nem fog komoly különbségekhez vezetni.  Mivel azonban az eredeti, vágott változatot nem ismerem, ezért erről nincsenek pontos információim.

 

Egy nagyon jó barátomtól kaptam ezt a könyvet ajándékba, és szinte azonnal el is kezdtem olvasni. Korábban még sosem olvastam Neil Gaimantől, de több okból is komolyabb elvárásokkal futottam neki ennek a kötetnek. Egyrészről a hátoldalon feltűntetett rövid összefoglaló alapján nagyon ígéretesnek tűnt a történet, másrészről pedig már többször hallottam jó véleményt az íróról, és eléggé megbízom a barátom ízlésében is, akitől kaptam.

Viszonylag ritkán olvasok véleményezéseket a spoilerektől tartva, de most az első egy-két fejezet után nem bírtam a kíváncsiságommal, és a korábban magasan értékelt ismertetők közül kettőt elolvastam Goodreads-en. Az egyik nagyon felmagasztaló volt, csupa dicséret és csodálat, a másik viszont inkább elmarasztaló, és a kritikákat hosszan kifejtő. Így utólagosan pedig azt tudom mondani, hogy senki számára nem én fogom elbillenteni a mérleget bármelyik irányba, mert bennem a könyv abszolút kettős érzést keltett. Néha azt tapasztaltam, hogy egyes jelenetek teljesen magukkal ragadtak, mások viszont kifejezetten rossz érzést keltettek bennem, és nem igazán tetszettek.

Az elbeszélésben E/3.-jű narrátor van, aki úgynevezett „mindentudó” is egyben, mivel időről-időre beszúr néhány apró utalást, amik túl kicsinyek ahhoz, hogy kikövetkeztethető legyen a folytatás, de elegendőek a feszültség fokozására. Ez az egyik olyan dolog, ami magában a felépítésben - vagy nevezhetjük írói technikának is - nagyon tetszett.

A regény főszereplője Árnyék, aki éppen börtönbüntetését tölti, amikor a történetben bemutatásra kerül. A szabadulásáig csupán egy hét maradt hátra, és alig várja, hogy hazatérhessen a feleségéhez, Laurához. Ekkora azonban sokkoló hírt kap, miszerint Laura életét vesztette egy autóbalesetben, melynek részleteiről csupán később fog értesülni. Így azonban néhány nappal hamarabb hazaengedik, hogy el tudjon menni a temetésre. A repülőgépen találkozik egy nagyon furcsa figurával, aki érdekes módon úgy tűnik, hogy nagyon sokat, sőt, talán mindent tud róla. Szerdának nevezi magát, mivel éppen ezen a napon találkoztak, és munkát ajánl Árnyéknak, amit ő azonnal visszautasít. Az útjaik azonban újra keresztezik egymást, természetesen egyáltalán nem véletlen módon, és a titokzatos férfinak sikerül meggyőznie Árnyékot, hogy neki dolgozzon. A munka sok utazással jár, de hát elvégre őt már úgy sem várja senki és semmi otthon, így ez nem lehet akadály. A furcsa kalandok és megmagyarázhatatlan események pedig csak ez után kezdődnek el, ráadásul olyan hirtelenséggel követik egymást, hogy sem a főszereplőnek, sem az olvasónak nincs ideje felocsúdni ebből a bizarr, új világból.

Az egyes fejezetekben mindig Árnyék történetéről olvashatunk, ám a fejezetek között a szövevényes cselekmény egészen más fonalát kapja fel az író. Ezek egy címmel, ami általában az „Akik Amerikába jöttek” vagy „Valahol Amerikában”, vannak leválasztva az addig zajló eseményekről, és egészen mások a főszereplői, akik sokszor Árnyéktól teljesen függetlenül vannak jelen, a történet egészének mégis fontos elemei, és idővel tökéletesen illő puzzle darabokként a helyükre kerülnek. Ezek között felbukkannak időben párhuzamos, de régi történetek is, amik arról szólnak, hogy az a sok féle ember, akik a rengeteg különböző istent magukkal hozták, hogyan is kerültek Amerikába.

A regény eleje egy kissé még zavaros, bár ezt itt most nem negatív értelemben mondom. Lehetne talán azt a szót is használni rá, hogy titokzatos, és ez kicsit közelebb vinne az igazsághoz. Az olvasó még épp csak megismerkedik a főszereplővel, és kezdi felvenni a történet fonalát, de máris rengeteg kérdésbe, misztériumba ütközik. Ez persze alapvetően jó dolog, hiszen annál kíváncsibb is lesz, és így könnyedén fog előregördülni a cselekménnyel együtt.

Zavaró volt viszont számomra, hogy semmilyen szinten nem tudtam kötődni érzelmileg a főszereplőhöz, ami azt hiszem, azért történhetett, merthogy ő maga sem mutat semmiféle érzelmet. Olyan, mintha a belső, lelki történései egyszerűen kimaradtak volna a könyvből, mintha ilyenekkel abszolút nem is rendelkezne. Egy börtönviselt ember esetében még hagyján, hogy mondjuk kívülről olyan, mintha kiműtötték volna az érzelmekért felelős központot az agyából, de amikor halad előre a cselekmény, és lassan megbizonyosodhat róla az olvasó, hogy Árnyék tényleg olyan, mintha nem rendelkezne semmiféle érzelemmel, akkor az már kezd zavaróvá válni. Nekem legalábbis az volt, hogy képtelen voltam aggódni, sajnálni vagy bármi egyebet érezni vele kapcsolatban. Néhány másik karakter, akinek volt valamiféle emberi érzelmekhez fűződő megnyilvánulása, sokkal jobban a szívemhez nőtt.

Bár maga a stílus is kicsit inkább az a lényegre törő fajta volt, viszonylag kevés - bár élethű - leírással, és inkább a cselekvésre helyezett hangsúllyal. A történet iszonyú mozgalmas, nagyon ritkán van bármiféle megállás benne, ami végül is gördülékennyé teszi az eseményeket, viszont hosszú távon szemernyit fárasztó is tud lenni.

Aki esetleg valamennyivel jobban ismeri a germán, egyiptomi, görög, skandináv, stb. kultúrák mitológiáját, az még találgatni is tud kicsit, hogy az istenként bemutatott karakterek mögött pontosan kik is rejtőznek, mielőtt ez még kimondásra kerülne. Ehhez ugye az is hozzátartozik, hogy néhány talán inkább csattanónak szánt kijelentés ellaposodik, hiszen az utalgatások miatt, ha nem is feltétlenül biztos az olvasó, de lehet egyfajta sejtése.

Azt hiszem, nekem a könyv befejezésével is részben ez volt a problémám. Merthogy sajnos azt kell mondanom, hogy nem minden szempontból tetszett a vége. Egy részről az egyik fő esemény, amit addig előkészített és felvezetett, azt hatalmas katarzis helyett valahogy inkább enyhe csalódásként éltem meg, mivel úgy éreztem, hogy inkább csak elpang a történet, mint a lassú víz, és nem kirobban, majd hirtelen kerül a helyére az egész. Itt azonban még nem ért véget a regény. Mivel a történet sok szálon fut, és rengeteg esemény zajlik párhuzamosan, amik idővel ugyan közelítenek egymáshoz, de nem feltétlenül érnek össze teljesen, ezért sok szálat is kell elvarrnia az írónak a végén. Ezek közül pedig volt, ami tetszett, amit jó megoldásnak és kellemes zárásnak tartottam, és volt, amivel én éppenséggel egyszerűen képtelen voltam megbékélni. Leginkább azért, mert túlzottan erőltetettnek vagy mesterkéltnek éreztem.

Amit viszont szerintem nem lehet vitatni, hogy a regény többféleképpen is elgondolkodtatja az olvasót. Az egyik véleményezésben azt olvastam, hogy „az ördög a sorok között van” - az angolból írt szabadfordításban. Nem vagyok benne tökéletesen biztos, hogy ebben a kötetben nekem sikerült a sorok között olvasnom. Nem tudom, hogy elsiklottam-e valami felett, ami másoknak valami hihetetlen és komoly mondanivalót jelentett. Amit tudok, hogy egyes részletei a könyvnek felkavaróak voltak számomra, ráadásul eleinte igazán meg sem tudtam magyarázni, hogy mitől lettem feszült, és ez arra késztetett, hogy keressem a válaszokat. Talán ez az a bizonyos „ördög”, ami ott lapul a sorok között, és talán mindenki máshol találja meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy ebben áll a csodája. Az enyém csak egy vélemény a sok közül.

Végül pedig néhány fontos dologra szeretném felhívni a leendő olvasók figyelmét. Az egyik, hogy homoszexualitás és szabad szájú erotikus jelenetek is előfordulnak a könyvben. Nem ez a fő téma, de azért jelen van itt-ott, tehát aki esetleg bármelyik dologra érzékenyebb vagy kevésbé szívesen olvas róla, annak valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb regény. Másik dolog pedig, hogy szerintem nagyon fontos, hogy figyeljetek a részletekre. Gaiman néha csak egyetlen mondattal is elvarr egy olyan szálat, ami addig csupán lógott a levegőben. De nem ez az alapvető oka annak, amiért szeretném ezt a gondolatot előtérbe helyezni, hanem az, hogy sokszor a jelentéktelennek tűnő részletek által kerülnek a helyükre a darabok, és áll össze a teljes kép bizonyos eseményekkel kapcsolatban.

Összességébe véve nekem jó élmény volt maga a könyv, abszolút nem bántam meg, sőt, örülök, hogy elolvastam. Azt hiszem, akik szeretik Neil Gaimant, a kalandos, eseménydús vagy a fantasztikus irányba húzó történeteket, azoknak ez a regény tökéletesen megfelelő lehet.

Lev Tolsztoj - Anna Karenina

Tolsztoj művei hosszúságának a látványa sokszor önmagában is elegendő ahhoz, hogy elrettentse az embereket az elolvasásától. Eleinte velem is ez történt, amikor a két vaskos, viszonylag nagy alakban nyomtatott kötetet nézegettem a polcon, és sehogy sem akaródzott, hogy hozzákezdjek. Egyszer azonban, amikor ténylegesen elért a tudatomig, hogy csak az utóbbi évben már legalább a harmadik, összességében több mint 1200-1400 oldalas trilógiát olvastam el, akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy a regény mérete nem lehet akadály.

 

Másik dolog persze, ami visszatartó erő lehet, az az orosz realista stílus, melyben a könyv íródott. Vagy már csak önmagában a realizmus, evégre nem lehet mindenkinek minden műfaj ugyanannyira szerethető. Valójában nekem sem ez a kedvencem, viszont azt kell mondanom, hogy eddig még egészen jól meg tudtam barátkozni az ilyen típusú regényekkel, és végeredményben élvezhetőek voltak számomra. Másképpen, mint mondjuk egy romantikus könyv, de ez a lényegen nem változtat. Úgy gondolom, megszokható, hogy az olvasó nem kerül annyira közel a szereplők érzelmi világához, inkább csak tetteiken keresztül, de van ezeknek a történeteknek is egy sajátos hangulata, ami még mindig magával ragadhatja az erre esetleg fogékony embereket.

Ha valaki arra kérne, hogy összegezzem az Anna Karenina cselekményét, vagy legalábbis egy kis ízelítőt adjak belőle, akkor bizony nagy gondban lennék. Már csak azért is, mert a történet rengeteg sok szálon fut, ami szerintem abból adódik, hogy temérdek szereplő is van. Itt most még csak nem is azokra gondolok, akik esetleg egy-egy fejezet erejéig futólag megjelennek, hanem azokra, akik elég fontosak is ahhoz, hogy Tolsztoj hosszabban írjon róluk, megismertetve az olvasókkal a részletesebb élettörténetüket. Ez a rengetek karakter pedig valamilyen módon - minimum baráti szinten, de főleg valamilyen családi kötelékkel - kapcsolatban áll egymással, és ez teszi ki a teljes történetet. Úgy gondolom, hogy ha valaki megpróbálná leírni egy bekezdésnyire tömörített verzióba, az óhatatlanul is azt eredményezné, hogy az olvasó belezavarodna.

Most mégis tennék egy kísérletet a regény talán fő szálának rövid összefoglalására, ám mindenkinek szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a könyv messze nem csupán erről szól, hanem számtalan még hasonlóan fontos eseménysor és mellékág szegélyezi, mindenről röviden, összefoglaló jelleggel írni azonban véleményem szerint lehetetlen lenne.

A cím alapján jogosan könyveli el magában az olvasó, hogy a főszereplő nem más, mint Anna Karenina, ám a regény nem vele kezdődik, hanem az ő bátyja családi helyzetének bemutatásával. Náluk ugyanis áll a bál, mivel egy házasságtörési ügy miatt a feleség válni akar. Így kerül be a képbe Anna, aki azért érkezik, hogy lebeszélje az asszonyt erről a drasztikus lépésről, és ezt a küldetését sikerrel végre is hajtja. Néhány napot még eltölt Moszkvában, és eközben ismerkedik meg Vronszkij gróffal, akivel hamarosan egymásba is szeretnek. A gond csak annyi, hogy Anna férjezett asszony, és van egy fia is. Visszagondolva egészen ironikus megoldása a történetvezetésnek az, hogy az elején lebeszéli sógornőjét a válásról, később viszont összeköltözik a szeretőjével, és ő maga az, aki válni szeretne a férjétől. Ez azonban nem egy egyszerűen megoldható dolog még abban az időszakban, amikor a házasság megszakítása épphogy csak elfogadottá vált. Karenin, a férj azonban nem akar válni, és ezzel tulajdonképpen felesége vesztét okozza, akit az elit kiközösít a helyzete miatt.

A rengeteg karakter és sok szálon futó cselekmény miatt azonban, szerintem, megkérdőjelezhetővé válik, hogy ki is valójában a főszereplő. Néha 10-20 fejezet is lezajlik anélkül, hogy egyetlen szó esne Anna Karenináról. Emellett a regény alapvetően nyolc könyvből épül fel, és a nő története lezárul a hetedik könyv végén, így tehát a nyolcadikban, mely végül is az elbeszélés tényleges befejezése, egészen más szereplők vannak a középpontban.

A könyv bemutatja a kívülről - talán az alsóbb osztályokba való emberek számára - pazarnak tűnő orosz arisztokrácia árnyoldalát is. Akik nem tartoznak bele, azok lehetséges, hogy csak a fényűző bálokat, csodás hintókat, szórakoztató színházi előadásokat és kényelmes életet látják az egészben. Belülről nézve azonban egészen másmilyen az elithez tartozó emberek élete. Mivel a központi téma a szerelem, így talán az a leglényegesebb tényező, hogy szinte mindenkinek vannak félrelépései, sokan tartanak szeretőt vagy születik törvénytelen gyerekük, ám ezek tulajdonképpen csak nyílt titokként lógnak a levegőben. Az egésznek a groteszk mivoltát az adja, hogy amint valaki ténylegesen felvállalja az ilyen téren viselt dolgait a nyilvánosság előtt, azt azonnal megbélyegzik, és kizárják a köreikből. Megvetik, és a régi „barátai” már el sem mennek hozzá vagy hívják magukhoz, nehogy szégyenbe keveredjenek. A gonoszságnak és emberi aljasságnak egy olyan mélysége tárul fel ez által, ami egészen felháborító tud lenni.

A könyvnek sajnos valóban megvan pár kellemetlenebb jellemzője, ami könnyedén teheti kevésbé csábítóvá, de biztos sokan vannak még rajtam kívül is, akik ezeket nem érzik leküzdhetetlen akadályoknak. Az egyik ilyen zavaró tényező, amit már többször meg is említettem, hogy rengeteg olyan karakter van, aki szerepel elégszer ahhoz, hogy az olvasó kénytelen legyen megjegyezni, ha érteni akarja a cselekményt. Ehhez tartozik még az, hogy mindegyiknek hosszú, legalább három neve van, és Tolsztoj előszeretettel emlegeti őket időről-időre különbözőképpen, ami főleg az elején még igencsak összezavaró tud lenni. Egy másik dolog pedig, hogy néha olyan érzésem volt, hogy a kelleténél jóval hosszabbra nyúlt pár olyan jelenet, amikről valójában nem lehetett érezni, hogy komolyan előrébb vinnék az eseményeket. Ezek többször is politikai, esetleg társadalmi témát fejtegető párbeszédek vagy leírások voltak, amik amellett, hogy nincs sok közük a cselekményhez, mai szemmel már nehezebben is érthetők, hiszen többféle korszakon és rendszeren van már túl a világ azóta, hogy ezek a kérdések úgy igazán relevánsak lettek volna. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak eluntam ezeket a részleteket, és nem tudtam odafigyelni rá, azért volt számomra kevésbé világos, de még ha így is van, ez sem fest feltétlenül pozitív képet a regényről.

Akit esetleg érdekel a történet, de nincs ideje vagy energiája, hogy elolvassa, az még mindig megnézheti a könyvből készített filmet. Mármint inkább valamelyik filmet, merthogy ezt a regényt már elég sokszor feldolgozták. A legfrissebb a 2012-ben elkészült változat, melyben Anna Kareninát Keira Knightley alakítja.

Lauren Oliver - Delírium

A kortárs ifjúsági irodalom disztópia műfajának újra egy viszonylag ismertebb, többet emlegetett trilógiájába kezdtem bele a Delírium címet viselő első kötettel. Régebben kinéztem már ezt a sorozatot magamnak, de most jutottam el odáig, hogy ismét elköteleződjek egy világ mellett több mint ezer oldalra.

Még mielőtt részletesebben belemennék a leírásba, melyben itt-ott kritikusabb megjegyzéseim is lesznek, leszögezném, hogy összességében, mindent egybevéve nagyon tetszett a könyv! Az alap ötlet jó és újszerű, a stílus gördülékeny, és ezek már kifejezetten jó bázist képeznek ahhoz, hogy egy kötetre azt mondhassa az olvasó, hogy élvezhető.

Ahogy az ebben a műfajban általánosnak tűnik, ennek a történetnek a narrációja is E/1.-jű, így az írónő által megálmodott világot a főszereplő lány, Lena szemén keresztül láthatjuk. A történet elején, még mielőtt pontosabb képet kapnánk arról, hogy milyen is maga a rendszer, amiben az emberek a jövőbeli USA-ban élnek, megismerhetjük a főszereplő családi helyzetét, ami kicsit sem nevezhető átlagosnak. Szerintem ennek a leírása eléggé zavaros is a regényben. Általában nem szokott problémát jelenteni, hogy kibogozzam és fejben tartsam az egyes történeteken belüli családi szálakat, de most az könyv elején valamennyire azért belekeveredtem. A lényeg, ami a cselekmény szempontjából igazán fontos, hogy Lenát a nagynénije és a nagybácsija neveli, miután az édesapját még szinte a születése után elvesztette, az édesanyja pedig öngyilkos lett. Két lány unokatestvére él még velük egy házban, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy tökéletesen kövessék a fennálló rendszer által előírt szabályokat.

Persze millióféle törvény van, nehéz is elképzelni, hogy mindnek meg lehet felelni. A társadalom alapja az, hogy a szerelmet betegségnek tekintik, és mindenkinek kötelező részt vennie egy kúrán, amikor kikezelik ebből a betegségből, és úgymond megmentik a szenvedéstől. Mert ha nincs szerelem, akkor elméletileg gyűlölet sincs, így az emberek közönyös zombikként tengethetik a mindennapjaikat, anélkül, hogy különösebben fölizgatnák magukat bármin is. A kúra 18 év alatt veszélyes, ezért csak különleges esetekben végezhetik el. A nagykorúvá válás előtt minden fiatalnak át kell esnie egy vizsgán - az érettségi mellett -, ahol végül 1-10-ig adnak nekik egy pontszámot, és később ez alapján párosítják össze valakivel. Listát kapnak, amin öt név szerepel, és meghagyják azt a luxust, hogy ebből az ötből választhatnak. Igazán szép elgondolás, mit ne mondjak! Aki egyetemre megy, annak a tanulmányai után tartják meg az esküvőjét. Vannak persze buktatók, mert a kúra sem működik minden esetben, illetve a biztonságosnak nyilvánított területeken kívül, a Vadonban élnek az úgynevezett Veszettek, akik nem estek át a kúrán.

A kötet legelején Lena 17 éves, nagyjából három hónapja van még a kezeléséig, és éppen a saját vizsgájára készül, amire jól begyakorolta a válaszokat. Ezzel próbálja biztosítani, hogy magasabb pontszámot érjen el, és még talán egy viszonylag jobb párra is szert tehessen. A kikérdezés közben azonban nem megy minden zökkenőmentesen, mivel az izgalom hatására a fiatal lány véletlenül kimondja saját, tényleges gondolatait is, amit akárhogyan is igyekszik szépíteni, a bizottságnak egyáltalán nincs ínyére. Minden jel arra utal, hogy kifejezetten hajlamos lehet a delíriumra. Úgy tűnik azonban, hogy rámosolyog a szerencse, mivel a Veszettek pont ezt az alkalmat választják ki arra, hogy a maguk módján tüntessenek, és a felfordulás következtében a vizsga eredményeit eltörlik, és egy újabb időpontot adnak mindenkinek. Csakhogy eddig az időpontig Lena életében túl sok minden változik. A felfordulás napján a laborban megpillant ugyanis egy fiút, Alexet, aki láthatóan nagyon élvezi a káoszt, ám mikor legközelebb egymásba botlanak, akkor „normális” kikezeltként viselkedik. A történet folyamán azonban kiderül, hogy semmi sem igazán az, aminek látszik, hogy a köréjük felépített világ minden jel szerint hazugságokon és képmutatáson alapult, ám ezt valakinek, aki ebben nőtt fel, egyáltalán nem könnyű elfogadni.

A felvázolt rendszer, a millió szabály, az hogy mindenki közönyös mindenki iránt, számomra egyszerűen annyira idegen és szinte felháborító volt, hogy ez valamilyen furcsa módon kicsit távol tartott a történettől. A főszereplő pedig annyira mélyen magába itta ezt a gondolkodást, és olyannyira sokáig tart, amíg komolyabban elkezd mocorogni benne valamiféle kétség, hogy nekem például nagyon nehezen kedvelhető karakter volt főleg az elején. Semmilyen szinten nem tudtam azonosulni vele, még annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen van valamiféle magyarázat a viselkedésére, ráadásul ő maga meséli a történetet.

Sokkal szimpatikusabb volt a két másik fontos karakter: Alex és Hana, aki Lena legjobb barátnője. A bennük mocorgó vagy teljesen világosan élő fenntartások a társadalommal szemben, úgy gondolom, a mai világban élő embernek sokkal könnyebben elfogadhatóvá és szerethetővé teszi őket. Nekem legalábbis mindenképpen.

Nem szokásom egyébként árgus szemekkel kutakodni a regényekben a kritizálható tartalmak után, de itt azért feltűnt néhány logikai bukfenc, talán pont azért, mert a rendszer és a főszereplő idegensége miatt sokáig nem igazán tudott beszippantani magába a könyv. Példának okáért van egy jelenet, amikor Lena kilöki az ablaktáblát, ami annak rendje és módja szerint csattan a betonon, és ripityára törik. Na, igen ám, de ki is ugrik utána - az emeletről, tenném hozzá, ami eléggé merész vállalkozás alapból -, és szó sem esik arról, hogy talán pont nem a szilánkokba kellene beleugrania. Azok mintha csak úgy eltűntek volna onnan. Vagy egy másik esetben komoly sérülést szerez a lábára, és nem sokkal később már a tengerben rohangál, amikor gyakorlatilag egy darab hiányzik a vádlijából. Mondjuk, nem érzem át, hogy az annyira vidám dolog lenne. Persze ez utóbbi végül is részletkérdés.

Másik dolog, ami akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy néhány részlete a történetnek emlékeztet az Ally Condie féle (Matched, Crossed, Reached) trilógiára, illetve a Susan Collins nevéhez fűződő Az éhezők viadalára. Például a Condie által megálmodott Társadalomban lévő párválasztási rendszer, és a Delíriumban megjelenő párválasztás, meg úgy egyébként is az egész nagyon szigorú, a polgárokat állandó megfigyelés alatt tartó felépítést hasonlónak láttam. Vannak ugyan különbségek, de bennem akkor is felidézte a korábban olvasott trilógia egyes pontjait. Vagy a várost körülvevő kerítés, ami elméletileg magas feszültségű áram alatt van, de helyenként teljesen ártalmatlan, eléggé emlékeztetett Az éhezők viadalában lévő 12. körzetet körülvevő kerítéshez. Vagy a kerítésen túli világ, ami itt a Vadon, a Condie trilógiában pedig a Külső Tartományok, ahol ugye szintén azok az emberek éltek, akik nem voltak hajlandóak integrálódni a rendszerbe. Persze ugyanúgy üldözöttként. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik trilógiák voltak előbb vagy később (talán Az éhezők viadala, Matched és Delírium a sorrend, de meg nem esküszöm rá), és azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ilyesmi a nagy számok törvénye alapján is előfordulhat, ezek csak egyszerű észrevételek. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy az alap ötletet, ami a szerelmet üldöző és kiirtásán fáradozó társadalomról szól, nagyon is eredetinek gondolom.

A cselekmény pedig rendkívül fordulatos. Több olyan momentum volt, amikor azt hittem, hogy könnyedén kiszámítható, hogy mi is a következő lépés, aztán mégis meg tudott lepni az írónő. Számomra igazán izgalmassá a kötet nagyjából második felétől vált a történet, addig inkább csak egy olvasmányos, érdekes regény volt, a végére pedig kifejezetten bepörögnek az események. Bravúrosnak mondható a befejezés, merthogy nem történik valami legalább részleges konklúzió vagy lezárás. Nekem kifejezetten tetszett így, mert sokkal nagyobb lelkesedéssel vágok bele a második kötetbe, mint ha nem is tökéletesen, de valamilyen szinten elrendezett vége lett volna.

Úgy gondolom, külön érdeme még a trilógia első kötetének a fejezetek elején szereplő „idézetek”, amiket valójában többnyire maga Lauren Oliver írt, mivel az általa elképzelt társadalomhoz hivatalos dokumentumokat, könyveket is kitalált, és ezekből tűntet fel végül is részleteket, amik illeszkednek a fejezetek tartalmához. Úgy gondolom, ez egy ötletes, jópofa húzás volt, amivel egyben biztosítja is az olvasót arról, hogy az írónő igazán belerakta a történetbe az időt és energiát.

Egyedül a kiadvánnyal kapcsolatban vannak még kifogásaim. Sajnos minden elírás vagy nyomtatási hiba szembejön velem. Sokan mondják, hogy átsiklanak felette, ez valahogy nekem nem szokott sikerülni, és ahogy meglátom őket, úgy máris elkezdenek zavarni. Ennek a kötetnek a fordításával és/vagy kiadásával valószínűleg siethettek, mert viszonylag azért sok elütést, itt-ott totálisan elgépelt szót láttam, ami sajnos nem növeli az emberben az igényesség érzetét, akármilyen szép is maga a borító. Legalábbis az nekem kifejezetten tetszik.

Összességébe véve nyugodtan mondhatom, hogy nagy várakozással és kíváncsisággal vágok bele a második kötetbe, a Káoszba.