Jo Nesbø - Leopárd

Sok jót hallottam korábban Jo Nesbø könyveiről, ezért viszonylag hosszú ideje készültem már rá, hogy elolvassak tőle valamit, végül pedig a Leopárdra esett a választásom. Igazság szerint csak találomra „emeltem le a polcról”, amit azért tartok fontosnak idézőjelbe tenni, mert valójában elektronikus formában olvastam el. Itt szeretném megjegyezni, hogy alapvetően én jobban kedvelem a papír alapú könyveket, szeretem a köteteket a kezemben fogni, és voltak fenntartásaim az elektronikus formátummal kapcsolatban, de végül is így sikerült hozzájutnom ehhez a krimihez.

A Leopárd története rendkívül sok szálon fut, bár azt hiszem, hogy ez ebben a műfajban annyira nem meglepő jelenség. Külső és belső konfliktusok egymást követő láncát mesterien ábrázolja, ami egyszerre teszi érdekessé magát a cselekményt, teremt feszültséget, és ugyanakkor közelebb hozza a szereplőket az olvasóhoz. Pont az ebből fakadó gyengeségektől, hibáktól lesznek igazán emberiek, és nem egyértelmű „szuperhősök”, ami azt hiszem, sokszor kedveltebb karaktereket teremt, mint amilyenek a szélsőséges módon csak jó tulajdonságokkal rendelkezők lehetnének. Ezek a belső konfliktusok ráadásul szorosan összefonódnak a külsőkkel, és nagy hatással vannak rájuk, így a szerepük még kiemelkedőbbé válik a könyvben. Engem egészen lenyűgözött az, ahogyan ezt a rengeteg szálat kézben tudta tartani az író, és anélkül sikerült elejtenie a legtöbb dologgal kapcsolatban egy-egy mondatot, hogy az kiszámíthatóvá vált volna. Mondjuk ez alapvetően inkább a karakterek kapcsolata és egymáshoz fűződő viszonyai szempontjából érvényes kijelentés. Itt pedig elérkezünk ahhoz a ponthoz, amiről azt kell mondanom, hogy egy kicsit kevésbé tetszett. Egészen pontosan a bűncselekménnyel kapcsolatosan elejtett parányi információkra gondolok, amik valójában helyenként nem is voltak annyira minimálisak. Éppen ezért bizonyos részletek erősen kiszámíthatóvá válnak, illetve sokkal hamarabb rájöhetett az olvasó egyes dolgokra, mint maga a nyomozó, így a vége felé tulajdonképpen kicsit elvész a hirtelen felismerés extázisa, ami például inkább jellemző egy Agatha Christie regényben. Nem mondom, hogy ez nagyon komolyan levont volna bármit a történet értékéből, egyszerűen csak egy másfajta felépítésről van szó, ami nem annyira a klasszikus krimi műfaját idézi. A végén inkább átmegy egy kicsit a cselekmény amolyan akció dús forgatagba, és kevésbé koncentrál az elgondolkodtató, találgatós formára.

A főszereplő Harry Hole, aki többször is megjelenik Jo Nesbø könyveiben, akárcsak - ha már Agatha Christie-t emlegettem - Hercule Poirot vagy Miss Marple. A történet legelején a másik, talán főszereplőnek nevezhető karaktert, Kaja Solnesst küldik utána, hogy felkeresse, és visszahívja, hogy segítsen a nyomozásban. A nő Hong Kongban talál rá a férfira, aki meglehetősen minimálisnak nevezhető körülmények között éldegél a kínai városban. Ekkor még csak két gyilkosságról van tudomása a norvég rendőrségnek, és nem feltétlenül egy elkövetőt sejtenek a háttérben, annak ellenére, hogy Harry kifejezetten sorozatgyilkosokra specializálódott nyomozó eredetileg. Némi győzködés után végül hazatér Norvégiába, és megkezdődik a nyomozás, azonban mint kiderül, nem csupán a rendőrség csoportja dolgozik a szóban forgó ügyeken, hanem egy másik szervezet, a Kripos is, ami a Nemzeti Nyomozó Iroda az országban. A rivalizálás tehát elindul, és a két társaság egymásnak folyamatosan keresztbe téve próbál dolgozni ugyanazokon a gyilkosságokon. Valamiért azonban úgy tűnik, a Kripos mindig lépéselőnyben van, és így hirtelen felmerül a kérdés, hogy vajon ki az áruló a rendőrség csapatából? Így nem csupán egy vagy több gyilkossal kell megküzdeniük, de éppen ugyanúgy egymással is, ami lényegesen csökkenti a sikerük esélyét.

A történet időben abszolút kortárs jellegű, bár nem emlékszem pontosan, hogy volt-e konkrét évszám említve, mindenesetre az elmúlt évtizeden belül akármikor is játszódhatna, teljesen modern, és beleillik a mai korba. A cselekmény nagy része Norvégiában zajlik, de a szereplők néhány fejezet erejére megfordulnak Kínában és Kongóban is.

A fejezetek felépítése szempontjából is különösen érdekes a regény. A nagy része az eseményeknek E/3.-ben íródott, de vannak bizonyos fejezetek, amik E/1.-ben jelenítenek meg gondolatokat. Ezekben a fejezetekben egészen pontosan naplóbejegyzéseket olvashatunk magától a gyilkostól. Nekem különösen tetszett ebben a könyvben, hogy voltak ilyen fejezetek, amik bár nagyon konkrét közelségbe viszik az olvasót az elkövető személyéhez, de ettől mégsem válik könnyen leleplezhetővé, csak növekszik a feszültség és a kíváncsiság. Lehet, hogy mások is alkalmazták már ezt a megoldást ebben a műfajban, de én most találkoztam vele először, és úgy gondolom, hogy ez valójában az egyik nagy erénye is a könyvnek, sok minden más mellett.

A könyv elején kicsit zavaró lehet az olvasók számára, hogy sok a magyar szemmel furcsának tűnő norvég név, de a kötet végén található egy jegyzék, ahol feltüntetik a pontos kiejtést, és így viszonylag hamar hozzá lehet szokni.

A történet folyamán sokszor van utalás Jo Nesbø egy másik könyvére, a Hóemberre, sőt megjelenik maga a karakter is, aki az említett regényben a gyilkos volt. Én nem olvastam a Hóembert, és úgy gondolom, hogy a Leopárd cselekménye tulajdonképpen tökéletesen érthető anélkül is, viszont ha már ebben a viszonylag erősebb kapcsolatban áll egymással a két kötet, akkor csak javasolni tudom mindenkinek, hogy a Hóemberrel kezdje, amiről egyébként szintén hallottam már pozitív véleményeket.

Agatha Christie - Halál a Níluson

Aki olvasott már Agatha Christie regényt, az pontosan tudja, hogy hangulat szempontjából mire is számíthat. A sajátos angol arisztokrata világ szabályai, hagyományai és mindennapi életének leírása egészen különös és újszerű világba repítik az olvasót már az első pillanattól kezdve. Néhány, általában a híresebbek között emlegetett, Agatha Christie regényhez - Tíz kicsi néger, Gyilkosság Mezopotámiában, Gyilkosság az Orient expresszen - már volt szerencsém jópár évnek ezelőtt, de valamiért az utóbbi időben elkerültek a krimik, és szinte már el is felejtettem, hogy mennyire aprólékos és komplex is egy ilyen világ, mely a gyilkosságokra és az indítékokra épül. Agatha Christie regényei tipikusan azok a könyvek, ahol egyetlen egy részlet sem kerül leírásra anélkül, hogy annak ne lenne valami fontos szerepe a továbbiakban. Sokszor pont egészen ártalmatlannak, jelentéktelennek tűnő apróságok, amik mondjuk, még a szereplők bemutatásánál hangzanak el, a későbbiekben szinte kulcsfontosságú szerepet töltenek be a nyomozás során. Az olvasó, ha nem csupán elmerülni szeretne a krimi világában, hanem saját logikáját is próbára tenni, akkor bizony az első mondattól kezdve figyelnie kell minden részletre, ami még mindig nem nyújt garanciát arra, hogy rá is jön valamire a történet végén kifejtett leleplezés előtt.

A Halál a Níluson első fejezete több apró részletre van osztva - ami nem jellemző a továbbiakra -, melyek közül némelyik nem is teszi ki az egy oldalt, és a történet szereplőinek bemutatására hivatottak. Persze egy jó, és az olvasót kellőképpen összezavaró krimihez minél több potenciális gyilkosra és gyanúsítottra van szükség, úgyhogy ilyenkor már számítunk is rá, hogy nem csupán egy-két karakter nevét és rövid történetet kell majd a továbbiakban észben tartanunk. Szerintem ráadásul mindent összevetve a Halál a Níluson egy kifejezetten sokszereplős krimi regény. Az őket nagyjából bemutató első fejezetben már történik egy-egy homályos utalás, ami azonnali kérdéseket vet fel, és fokozza a hangulatot. Emellett felvillannak konkrét kapcsolatok, átfedések is a szereplők között, amik így sűrített, röviden bemutatott formában eléggé töményen vannak adagolva az olvasó számára. Ami persze nem baj, annál izgalmasabb, csak legelőször még nem kíméli a memóriát. Szerencsére az Agatha Christie regényekben általában viszonylag sokszor felvillan egy-egy megjegyzés erejéig, hogy ki kinek a kicsodája, ami nagyban segíti a megjegyzést, és a kép későbbi kitisztulását. Ez a Halál a Níluson-ra is tökéletesen igaz.

A regény központi figurája egy gazdag, rendkívül csinos és ráadásul okos hölgy, Linette Ridgeway. A nyomozó személye pedig nem más, mint a híres Hercule Poirot.

Az első néhány fejezet alatt az összes bemutatott szereplő a világ különböző tájairól - Amerika, Anglia, Spanyolország, stb. - Egyiptomba terelődik, és végül egy hajókiránduláson találkoznak egymással. Egy krimiben nem nagy titok, hogy megtörténik a gyilkosság, és elkezdődik a nyomozás. De vajon ez lesz az egyetlen haláleset a hatalmas hajón? Emellett annak ellenére, hogy ennek a bűnténynek a felgöngyölítése sem tűnik a világ legegyszerűbb feladatának, Agatha Christie nem aprózta el, így számíthat az olvasó még néhány más, nem feltétlenül a gyilkolás súlyának erejével bíró bűntény megjelenésére. És máris felmerül a kérdés, hogy vajon minden mögött egy elkövető van, vagy az események külön-külön, a mögöttük álló személyét illetően egymástól függetlenül zajlottak-e?

A regény végéig már tényleg szinte mindenkire terelődik a gyanú valamilyen úton-módon, legalábbis az olvasó fejében, hiszen aki kicsit is krimihez szokott, az egyből azokon a szereplőkön kezdi járatni az agyát, akik a legeslegelső körben valahogy nem kerülnek fel a nyomozók gyanúsítottakat tartalmazó listájára. Később persze, ahogy egyre több részlet kiderül, és elméletileg tisztulnia kellene a képnek, az csupán egyre zavarosabb és zavarosabb lesz, amíg már szinte emberileg lehetetlennek tűnik a végrehajtott bűntény. A legszebb pedig, amit kifejezetten kedvelek az Agatha Christie regényekben - mivel többször is megjelenik -, hogy mikor már kiderült minden, és az utolsó három oldalon jár az olvasó egy nyugodt levezetésre számítva, akkor egy kisebb csavar még egyszer fenéken billenti a történetet, csak hogy egy pillanatra se dőlhessünk hátra lazán. Ezt persze a lehető legpozitívabban értettem.

Krimi kedvelőknek, Agatha Christie és/vagy Poirot rajongóknak kötelező!